Pénteki rendelésre esett be igazolásért a fiának. Komoly sportoló, a versenyzés után is maradt a sportágában, a vívásban, fiatalok ügyeit intézi. Nem mellesleg sok éve a fiam barátja, és nekem is a barátom, igaz, nehéz indulást követően lett az.
Ő a Boczek, vagyis Boczkó Gábor, és valamikor a kétezres évek elején egy főiskolai világbajnokságon találtak egymásra Móci fiammal. Kíváncsi voltam rá, és kifejezetten örültem, amikor Móci bejelentette, hogy este együtt jönnek haza; még sütöttem is valami finomat vacsora utánra.
Ígéretes tehetség, és emlékszem, mikor én voltam annyi, mint ő, milyen szívesen beszélgettem olyanokkal, akik már értek el eredményeket.
Ő is beszélgetne, bár érthetően kicsit zavarban van, amit sajnos nagyképűsködéssel, beszólogatással kompenzál.
Bánt a flegmasága.
„Ugyan már – mondja –, mit számít, ha valaki olimpiai bajnok?! Az is valami? Pont mindegy, hogy ki és mit nyert.”
Csak hát nálunk pont nem mindegy.
Mondom is neki:
Nézd, lehet, hogy a világ folyása szempontjából édesmindegy az érmek száma és színe, de a sportolók körében bizony igenis számít, hányadik vagy. Egyébiránt most és itt nem sértettél meg sokakat a dumáddal, csak az apámat, az anyámat, a fiam apját, a fiamat, engem és az összes barátomat.
Mire Boczek kisfiúsan megrántja a vállát, így jelezve, hogy „leszarom”.
Na, gondolom magamban, engem ugyan meg nem eszel, akármennyire is a fiam barátja vagy, és akármennyire én is azon volnék, hogy megszeresselek, de azért nem árt a dolgokat mindjárt az elején helyre tenni.
Így szólok: „Ha jól tudom, Móci vacsorára hívott, éhes lehetsz, kész is minden. De szerintem kezdjük elölről ezt a találkozást. Vedd fel szépen a kabátodat, menj ki, csengess be, és indítsuk újra ezt a dolgot.”
Közben persze nehezemre esik komoly képet vágni.
Nyitom az ajtót. Ott áll mosolyogva.
„Csókolom, Andrea néni – így kezdi, noha az imént megállapodtunk, hogy tegeződünk. – Móci meghívott vacsorára. Kaphatok enni, ha nem viselkedem ki magam?”
„Természetesen. Foglalj helyet” – felelem pókerarccal.
Majd mindhármunkból kitör a nevetés.
Azóta töretlen és szeretetteljes a kapcsolatunk.
Olykor visszahallom, azt meséli társaságban, hogy Gyarmati Andrea az első találkozásukon kidobta rosszalkodásért – de ez a beállítás persze csak megszorításokkal igaz.
Nagy megtiszteltetés, és azt jelzi, érdemes időben határokat húzni.
És még barátság is lehet a vége. Meg egy igazolás a gyereknek.
