Mesél az asszony, aki a saját lánya bábája volt egy tanyán

Már akkor hallottam a kiáltásokat, amikor az udvarra értem. Louise szobájának ablaka nyitva állt, és rögtön felismertem a hangokat.

Túl korai még, túl korai, gondoltam.

– Isa!

Befutottam a házba, rögtön ott termett mellettem, kipirult arccal, és olyan erősen megölelt, hogy nem emlékeztem, hogy kiskora óta mikor fordult elő ilyen utoljára.

– Anya…

Hagytam, hogy magához szorítson, kisírja magát. Belemotyogtam a hajába, kislányom, kedvesem. Ott lapult valahol belül az egykori Isa, és bár minden megváltozott, valami mindig ugyanaz marad.

Aztán újra meghallottam Louise hangját. Halk morgást, mintha a testének olyan részéből jött volna, amely különáll a hangtól, mert egyre erősödött, fokozatosan artikulátlan ordítássá vált.

– Mennyi ideje tart? – kérdeztem.

– Reggeli óta – felelte Isa. – Hol voltál?

– Mennyi időnként jönnek?

– Micsodák?

– A fájások.

– Fogalmam sincs. Te viszont csak úgy eltűntél. Miért mentél el egy szó nélkül? Azt hittem, végleg elmentél. Azt hittem, azért, mert azt mondtam, hogy sajnállak. Nagyon megijedtem.

– Ne haragudj.

Megsimogattam a fejét. – Minden rendben lesz – mondtam. – Minden rendben lesz.

Bólintott, szipogott, a könnyeit törölgette. Aztán együtt bementünk Louise-hoz.

A szoba közepén állt, felsőtestével az ágy fölé hajolt. Könyöke a matracon pihent, a fejét a tenyerébe temette.

Az ordítás abbamaradt, a fájás visszahúzódott, Louise felemelte a fejét, és észrevett. Réveteg tekintete a fájdalomtól fátyolos lett, a nevemet mondta, semmi mást, nem nagyon talált megnyugvást.

Próbált felállni, kissé megingott.

– Lefeküdjek – kérdezte –, vagy álljak? Nem tudom, mit csináljak, hogyan kell ezt.

– Várj – mondtam. – És érezz rá, hogyan bírod ki legjobban a várakozást.

Ritkán jutott eszembe Isa születése, már azt hittem, elfelejtettem. De most minden apró részlet visszaidéződött: tehát mindent pontosan elraktároztam, az emlékeket selyempapírba csomagoltam. Az átható fájdalom, az egybefolyó, végtelennek tűnő órák.

– Hadd nézzelek – mondtam. – Megpróbálom megnézni, hol tartasz.

Segítettem neki lefeküdni az ágyba, engedelmesen megemelte a csípőjét, hagyta, hogy lehúzzam a bugyiját. Nyálka és vér színezte.

Mennyi állatot segítettem a világra… ez azonban más volt, az egyetlen, amihez mérni tudtam, Isa volt, a saját testem. Akkor én voltam ebben a helyzetben, elnyelt a fájdalom, most nekem kellett ott állnom, a segítőnek lennem, és nem tudtam, mire lenne szükség.

Centiméter, jutott eszembe hirtelen, centiméter.

Louise méhszája sötét volt és még nem nagyon tág.

– Még eltart egy ideig – mondtam.

– De mennyiig? – kérdezte. – Meddig kell várnom?

– Amíg teljesen ki nem nyílik a méhszájad. Tíz centire.

– És mikor nyílik ki teljesen?

– Nem tudom.

Röviden felnevetett, csak nyekkent egyet.

– Szóval nem tudsz időpontot mondani.

Aztán eszembe jutott, mit mondott a szülésznő, aki a világra segítette Isát.

– Minden egyes fájással közelebb kerülsz hozzá.

– Ez nem vigasztal – mondta Louise. – Amíg nem tudjuk, összesen hány fájás lesz.

Mindhárman felnevettünk, rövid, vigasztaló kacaj volt, aztán Louise újra magába zárkózott, újabb fájdalomhullám söpört végig rajta.

Isa felé fordultam. – Hozz egy órát, légy szíves.

Bólintott, szemlátomást megkönnyebbült, hogy kapott feladatot.

Leültem Louise mellé, aki behunyta a szemét, hátradőlt, és újabb kiáltás tört fel belőle, de ezúttal gyengébb. Láttam rajta, ahogy a fájdalom csúcsán megfeszül a teste, majd amikor alábbhagy, elernyed.

Kinyitotta a szemét.

– Ez szerencsére nem volt olyan erős.

– Gyakran a legerősebbek a leghatásosabbak – mondtam.

– Te aztán szánalmasan vigasztalsz – jegyezte meg.

Isa visszaért az ébresztőórámmal.

– Figyeld, hogy milyen sűrűn jönnek a fájások – mondtam. – Menni fog?

Isa lelkesen bólogatott.

– Jegyezd is fel – mondtam, hogy újabb feladatot adjak neki. – Úgy jobban látjuk majd.

Megint kiszaladt, papírért és ceruzáért. Én kezet mostam, és Louise felé fordultam.

– Meg kell, hogy tapogassalak. Rendben?

– Van választásom?

Bedugtam az ujjamat a sötét nyílásba, körbetapogattam. Puha és kemény feszült egymásnak, csont és hús. Egészen mélyre be tudtam nyúlni, aztán beleütköztem valamibe. A gyerek fejébe, megcsúszott rajta az ujjam, nem lehetett megfogni, még nem szállt le eléggé.

Finoman beljebb löktem, és éreztem, hogy benyomódik, mint egy labda.

– Itt a feje – mondtam. – Érzem a fejét. De még eléggé fent van. Járkálnod kellene. Emlékszem, a járkálás használt. A babának lejjebb kell szállnia. A gravitációt ki kell használni.

Így kezdődtek a sétálással, egymásba karolva töltött órák, a hálóból az előszobán át ki a konyhába, a nappaliba, majd vissza a hálószobába. Isa is követett bennünket, feljegyezte a perceket és másodperceket.

16:45, 16:52, 17:03, 17:09, 17:13, 17:22, 17:35, 17:40.

Úgy éreztem, a fájások túl ritkán, túl szabálytalanul jelentkeznek, ugyanakkor láttam Louise-on, hogy lassan elszáll belőle az erő.

Egyre inkább rám nehezedett, húzta a lábát, végül aztán bekísértem a hálószobába, és visszafektettem az ágyba.

– Kavarog a gyomrom – mondta.

– Hozz egy vödröt – kértem Isától.

Néhány másodperc múlva visszaért, a felmosórongyot a padlóra hajította, és a kezembe nyomta a vödröt. Louise újabb fájás közepén járt. Ahogy elmúlt, a piros műanyag fölé hajolt, és hányt egyet.

– Ez miért történik? Valami baj van? – szipogta.

– Csak a fájdalom – mondtam. – A fájdalom miatt hánysz.

– Az elmúlt hónapokban mást sem csináltam, csak hánytam. Basszameg – mondta.

– Igen – értettem egyet. – Basszameg.

Újabb fájás tört rá. Még erősebb, mint az előző, vergődött, sírt, ellenkezett ahelyett, hogy átengedte volna magát.

– Lélegezz nagyokat – mondtam.

– Nem tudok – vonyította. – Nem akarom ezt, abba akarom hagyni, hallod, nem bírom.

Újra bedugtam az ujjamat, a gyerek feje lejjebb került, és már nem nyomódott be, amikor meglöktem.

– Jól haladsz – mondtam. – Lassan, de jó úton jársz.

Isa leült egy székre, egyik kezében az órával, a másikban a ceruzával. Nagy, kerek szemeket meresztett.

– Nézz rám – mondtam Louise-nak. – Nézz rám, és lélegezzünk egyszerre. Lélegezd át magad a fájáson.

– Nem megy.

– Egy… kettő… három… nagyon ügyes vagy, Louise… nagyon ügyes.

– Ne menj el – mondta.

– Nem megyek – feleltem. – Dehogy megyek el.

– Komolyan mondom – szepegte. – Szükségem van rád.

– Mindjárt vége – mondtam.

Pedig nem volt vége, csak az elején jártunk.

Elment a magzatvíz. Furcsa színe volt, nem átlátszó, mint amilyenre emlékeztem, hanem zöldes.

A többieknek nem szóltam semmit. Emlékeztem, hogy olvastam egyszer az elszíneződött magzatvízről. A gyerek megijedt és beszart odabent, a színt a széklete okozta. Nem veszélyes, nem feltétlenül az, de a gyereknél és az anyánál is fertőzést okozhat.

A lehető legtovább úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy Louise teste nagyon meleg. Isának nem szóltam, de amikor ő maga odajött, és óvatosan megsimogatta Louise arcát, összerezzent.

– Tűzforró – suttogta nekem.

– Nem tudunk mit tenni – válaszoltam. – Jegyzetelj tovább.

21:38, 21:42, 21:45.

– Louise, Louise – suttogtam neki a fájások között. – Ügyes vagy, hallod, ügyes vagy, meg tudod csinálni.

De nem válaszolt, láz és fájdalom gyötörte. A gyerek feje meg még mindig nem látszott.

A hangjai fokozatosan megváltoztak. Mélyebbé váltak, szinte összepréseltté, és elfogta a pánik.

Újra kezet mostam, már nem is tudtam, hányadszor. Aztán bedugtam az ujjamat.

Körbetapogattam odabent, egy pillanatra úgy éreztem, meg tudom fogni a gyereket, de nem lehetett, sima és síkos volt, mint egy kő a folyóban.

– Nagyon nyom – kiabálta Louise. – Muszáj tolnom, nem bírom megállni.

– Ne – mondtam. – Ne, még nem lehet. Túl korai. A feje még nem szállt le. Tartsd vissza.

23:15, 23:17, 23:18.

– Nem bírom!

– Muszáj, Louise.

Isa időközben felállt, megfeledkezett az óráról, letette a ceruzát.

– Anya?

De nem volt időm rá, Louise kezét fogtam, szorítottam, próbáltam elkapni a tekintetét.

– Várnod kell még, hallod? Muszáj várnod, még túl korai.

Újabb, félig elfojtott ordítással válaszolt.

– Nem bírom, csinálj valamit – szipogott két fájás közötti rövid szünetben.

– Kelj fel – mondtam. – Járkálnod kell, le kell szállnia a baba fejének.

– Nem, nem, nem bírok.

– Muszáj.

Megfogtam a karját, felhúztam, Isa segített megtartani. Louise kiabált, és reszketett. A fájások egymás után jöttek, szünet nélkül.

Ott álltunk egymás mellett mind a hárman, Louise középen, egy szál pólóban, tűzforrón, az izzadságtól lucskosan, szüntelenül ordítva. Isával a két oldalán álltunk, tartottuk és csak tartottuk.

Nem tudom, hány perc telt el, hány fájás, de Louise hangja egyre mélyebb lett, már nem bírta tovább, remegett a lába, és újra visszasegítettük az ágyba.

Föléhajoltam, reméltem, hogy meglátom odalent a kis fejet, készen arra, hogy kibújjon. De még mindig nem szállt le eléggé, a baba mintha megrekedt volna a méhszájnál.

– Készen áll már? – suttogta Louise.

– Nemsokára – mondtam.

Haboztam egy pillanatra, aztán felmásztam az ágyra, odaguggoltam Louise mellé, miközben elátkoztam az emberi testet, a nők átkát, a két lábunkat. Amikor a majomember felegyenesedett, a csípője keskenyebb lett, a nagy embergyerekek fejének azonban mégis azon a szűk csatornán kellett átjutnia.

Kívülről láttam magam, ahogy bedugom az ujjamat, mintha tudnám, mit kell tenni, Louise pedig még hangosabban üvölt, rosszabbat el sem lehetett képzelni, hogy odalent még jobban beavatkozom a fájdalomba, és láttam a kiömlő vért.

Csak folyt.

Puha hús, a fej puha húsba ütközött. Húztam, nyomtam a húst, minden egyebet kizártam a világból, Louise ordítását, Isa jajveszékelését: ne, Anya, mit csinálsz, ne, csak a gyerek fejét éreztem, nagyon forró volt, túl forró, a láztól Louise-étól vagy a sajátjától, az ujjaim megcsúsztak rajta, és próbáltam nyomkodni, félrehúzni a húst, hogy a fej kiférjen.

Louise ordított, ne, ne, ne, hagyd abba!

De újra próbáltam, bedugtam az ujjam, arra gondoltam, hogy kárt teszek benne, eszembe jutott a kutacs, a csecsemő koponyájának puha pontja.

És mintha a méhszáj megadta volna magát, mintha a gyerek feje kiszabadult volna egy akadály mögül, elindult felém, a nyálkás fejbőr, jött felém, lefelé, és végre kihúzhattam a kezemet.

– Most már tolhatsz, Louise, hallod? Most toljál. A gyerek megfelelő pózban van, és teljesen kitágultál.

De Louise nem reagált, csak a szeme fehérje látszott. Fogtam egy rongyot, és vizet paskoltam az arcára.

– Louise! Látom a gyereket. Látom! Tolhatsz, Louise, hallod? Tolnod kell.

A gyerek készen áll.

És akkor újra magához tért. Újabb fájás rántotta össze a testét.

– Tolj – mondtam.

Finoman bólintott, és elkezdett tolni. Fogtam a hasát, éreztem az összehúzódásokat.

– Most – mondtam. – Álladat a mellkasodra, és gyerünk.

Szurkoltunk neki, Isa meg én, szurkoltunk és visszaszámoltunk. Nyugi. Most tolj. Ügyes vagy, ügyes vagy, Louise.

De a gyerek nem jött ki. Mintha Louise visszatartotta volna. Kimerült, halálra rémült, mintha elfogyott volna minden ereje.

– Nem bírom – fakadt végül sírva. – Kérlek.

Odafeküdtem rá, próbáltam a súlyomat ráhelyezni, egyszerre tolni vele.

– Muszáj – mondtam.

– Nem, nem.

– Ide hallgass. A gyereked lázas. Nincs jól. A gyerekedért tolj.

Finoman megmozdította a fejét. Miközben a fájás erősödött, a tekintete kitisztult.

– A gyerekedért tolj – ismételtem meg.

És végre összeszedte magát. Nem engedte el a tekintetemet, az ordítás megszűnt.

Csak a kitolás maradt hátra.

– Menni fog – mondtam, miközben az arcunk majdnem összeért. – Már látjuk a gyerekedet. Látjuk a babát. Menni fog.

A hangom nyugodt maradt, nem értettem, hogy lehet annyira nyugodt.

Isa az ágy mellett állt, úgy kapaszkodott a támlába, hogy kifehéredett a keze. – Most jön, most jön.

Louise végre úgy tolt, ahogy kellett, újra és újra, a fájások szünet nélkül váltották egymást, Louise maga volt a kitolási szakasz.

Arrébb húzódtam, készen álltam. Aztán egyszer csak kicsusszant. Louise torkát elhagyta egy utolsó néma kiáltás, és a gyerek hirtelen ott volt.

A keze a fejemben, az egész, nagy feje, amelyet a teste követett, a kis, vézna test.

De valami nem stimmelt. Megszűnt egy hang, illetve a hanggal kapcsolatos várakozás helyét csend töltötte be.

A gyerek ugyanis nem sírt fel. Arca szürke volt, a koponyája kissé összelapított és ferde. Föléhajoltam, próbáltam megragadni a homlokát és hátrahajtani kis fejét.

– Mi az – kérdezte Louise, és előrehajolt, hogy lássa. – Miért nem sír? Nem kellene sírnia?

Gondolkodás nélkül megragadtam a két kis lábat, és fejjel lefelé fordítottam a gyereket, csúszós volt, véres és nyálkás, de jó erősen tartottam, és megráztam.

És akkor megérkezett a hang, egy köhögés.

A gyereket az oldalára fektettem az ágyra, megint köhögött, apró teste rendbe tette magát. Aztán felsírt, vékony és bégető hangon, ahogy azt kell.

– Kisfiú – mondtam. – Kisfiad született, és gyönyörű.

– Gyönyörű, Louise – mondta Isa szipogva. – Igazán gyönyörű.

Odatettem Louise mellére. Két ujjával finoman megsimogatta a gyerek arcát, puha vállát. Aztán azt mondta, amit emlékeim szerint én is mondtam Isa érkezésekor, azt, amire emlékeim szerint gondoltam.

– Szia – mondta. És úgy nézett rá, mintha felismerné, ahogy velem is történt, ahogy talán minden anyával történik, teljes csodálattal, ugyanakkor egyértelműen felismerve. – Szia, kicsikém. Hát te vagy az. Hát itt vagy.

Miután megtörölgettük a gyereket, és ráadtuk a legkisebb, mégis túl bő babaruhákat, Louise óvatosan Isa karjába tette, aki remegő kézzel vette át.

– Hogyan kell?

– Menni fog – mondta Louise. – Csak a fejére vigyázz.

Isa némán nézte, lassan lenyugodott, lazítani mert a jobb karjának szorításán, és a kisfiút a bal karjának hajlatába fektette, miközben a mutatóujját óvatosan odatartotta a kezéhez.

– Szorítja – mosolygott.

– Bizony – feleltem.

Csak ültem és néztem a lányomat meg a gyereket. A kisfiú mintha belekapaszkodott volna Isa hosszú ujjába.

Igen, szorítják, gondoltam. Parányi tenyér ragadja meg felnőtt ujjainkat, jókora markunk fogja a kezüket, miközben megteszik az első lépéseket, félénk gyerekkezek bújnak a tenyerünkbe, amikor fenyeget a világ. Szorítanak, mígnem egy nap elengednek.

Aztán az övékbe kapaszkodik bele valaki, mert az ő kezük lesz a nagy. Így válnak a kezek az emberek közötti kötelékké, és aki nem élheti át, hogy egy másik ember kezét fogja, vagy hogy megfogják az övét, nem is él igazán.

Isa most elengedte az enyémet. Egyedül megállta a helyét, ahogy az emberek azokban az években, amelyek a nem választott szülőktől való elszakadás és a később családnak nevezett emberekhez való kapcsolódás között telnek el; talán ez az élet legmagányosabb időszaka. De szerencsére nem tartott sokáig. Egy nap, nem túl sok idő múlva Isa is megfogja egy számomra ismeretlen ember kezét, akit majd az övének nevez, és idővel lesz majd egy apróság is, amely az övébe kapaszkodik bele, ahogy hajdan ő az enyémbe.

Nem.

Nem. Mert mindaddig, amíg itt lakunk, Isa nem találkozhat azzal az emberrel, amíg itt lakunk, mindig egyedül lesz, amíg itt lakunk, a gyerekkor és a felnőttkor közötti üres idő lesz az élete, amikor nincs kinek a kezét megfogni.

Maja Lunde: Az utolsó vadlovak

Cser Kiadó, 2022