Kelj fel. Elkezdődött a háború
– így ébresztette feleségét Szergej Geraszimov az orosz határhoz közeli Harkiv egyik lakóházának harmadik emeletén. Az orosz nyelven beszélő ukrán költő, író a háború első két hónapjának történetét rögzítette, a kötet Harkivi napló címmel jelent meg Magyarországon. Geraszimov már a szöveg elején elmeséli, a háború előtt sokszor eltöprengett a nyelvtanon és a legmegfelelőbb szavak kiválasztásán. Mint írja: „Most viszont minderre nincs idő. (…) A szavak nem fontosak. Ezek csak az építőkockák, amelyekből az igazság összeáll. És csakis maga az igazság a fontos.”
Megrendítő tanúságtétel, minthogy olyasvalakié, aki a bombázott városban marad, amikor a szomszédos birodalom ráront, és aki magáról azt állítja, nem különösebben hazafias ember. Csak, ugye, jönnek idők, amikor „még a felhők is mérges gázt lövellnének ki magukból, hogy megfojtsák az ellenséget”.
Geraszimov beszámolója bőven szól Vlagyimir Putyinról is, akit szerinte nem azért gyűlöl az ukránok nyolcvan százaléka, mert „uralkodásának huszonvalahány éve alatt egyetlen ellensége és politikai ellenfele sem halt természetes halált”. Szerinte azért gyűlölik, mert ők szabadok. Mert „ha valaki meg akarja fosztani őket attól a joguktól, hogy téli erdei tájképet fessenek nyáron egy tó partján, akkor ott pillanatokon belül előkerül egy fejsze”. Ha csak fejsze – sóhajt a fél világ, minthogy már több mint nyolc hónapja tart a frontális, számos ártatlan ember halálát követelő háború.
Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című kötetében dolgozza fel a szovjet propaganda által lényegében elhazudott afganisztáni háborút. A dokumentumregény borzongató elbeszélés arról, hogyan térnek haza anyák és apák gyermekei cinkkoporsóban valahonnan, ahol állítólag nincs is igazi háború. Kísérteties párhuzam, hogy Putyin is sokáig csupán speciális katonai műveletekről beszélt Ukrajna kapcsán is, ahonnan újabb orosz fiúk és lányok térnek haza lezárt faládákban.
Amibe ők belevesztek, az Putyin háborúja.
Hogyan gyűrte maga alá a KGB a Nyugatot?
Az ember nem dobálhat nap mint nap atombombát az ellenségre, de ezt a feketepénzt akár mindennap bevethetik. Mégpedig arra, hogy belülről rombolják le a nyugati társadalmat
– mondja egy az offshore rendszerek tanulmányozásával éveket töltő korábbi KGB-tiszt Catherine Belton Putyin emberei című, Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot alcímű kötetében. A nagyhatású könyvről már akkor részletesen írtunk, amikor a Putin’s People 2020-ban angolul megjelent. Most részint azért vettük elő újra, mert magyarul az idén került a boltokba, részint azért, mert nagyon sok dimenzióban érthetőbbé teszi az Ukrajna elleni háborút, a putyini gondolkodást, továbbá azt, hogyan látta Putyin a Nyugatot, és mennyiben különbözik Nyugat-portréja a Nyugat önképétől.
Hogy az orosz elnök nem egyedül látta úgy, hogy kiismerte a Nyugatot, amelynek sebezhetőségét is fölmérte, azt jelzi Belton elképesztően részletgazdag, a kortárs politikai rendszerek formálódását, a pénz és a bajtársi szövetségek jelentőségét lenyűgöző adat- és információtömeggel bemutató szövegének említett alcíme is. Belton hat évig volt a Financial Times moszkvai tudósítója, számos interjút készített, mindent megtett, hogy a lehető legközelebbről mutassa be Putyin szűk körének történetét. Azt, hogy egy KGB-hez köthető csoport hogyan élte túl a Szovjetunió összeomlását, miként tett szert felfoghatatlan vagyonra, és hogyan vált az orosz, majd a világpolitika meghatározó tényezőjévé.
Ez a feltárás olyan modelleket, mintákat mutat, amelyek olykor meghökkentő párhuzamokat mutatnak más autokráciába hajló rendszerekkel, ám mielőtt az autokrácia kiterjesztéséhez használt eszközparkot mutatnánk be, néhány példát citálunk ahhoz, hogy megértsük, mit is jelent a pénz a nyugati demokráciák önvédelme szempontjából.
A pénz és a megvásárolt Nyugat
Megerősítették Putyinnak azt a már régóta vallott cinikus nézetét, hogy Nyugaton mindenki megvásárolható, azaz hogy a gazdasági érdekek minden esetben felülírják az erkölcsi vagy egyéb aggályokat – írja Belton annak tanulságaként, hogy miután Putyinék a kétezres évek első felében leszámoltak Mihail Hodorkovszkijjal, a korszak legjelentősebb oligarchájával, a nyugati cégek sorba álltak, hogy vásárolhassanak a sötét eszközökkel einstandolt olajipari birodalomból. A beszámoló szerint azt is ígérték, hogy segítenek Oroszország jó hírnevének helyreállításában is. Konkrét eset, ahogyan a Jukosz nevű csúcscég maradéka csődeljárás keretében kalapács alá került. Belton szerint a nyugati szereplők lényegében fedőcégeknek bizonyultak Putyin emberei számára. Hiszen formailag végül a francia Société Générale vezette nyugati bankkonzorcium indította az eljárást 2006-ban egy 482 millió dolláros követelés miatt. Aztán három nappal a csődeljárás indítványozása után a Kreml irányította Rosznyefty energiavállalat felvásárolta a nyugati bankok pénzügyi követelését.
Hasonló manőverek sora olvasható még a könyvben, ám talán már ebből is világos, hogyan következtethetett az orosz elnök arra, hogy a soft power, azaz a puha hatalmi beavatkozás ideális eszköze a pénz, mert a kapitalizmus a pénz hatalma, ezáltal a legjobb eszköz a szabadpiaci kapitalizmuson nyugvó demokráciák bizalmi válságának megteremtésére, a modell meggyengítésére. Belton ezt így összegzi:
Merthogy a cél világos, legyőzni azt a világrendet, amely Putyin és a köré szerveződő KGB-elit szerint magasabbrendűként definiálja magát. Hogy valójában mennyivel magasabb, azt Putyinék szerint beárazza megvásárolhatósága.
Az egyik oldalon tehát a nyugat-európai óriáscégek folyton érdekeltek voltak az orosz piacban, nyersanyagokban, ami miatt politikai oldalon is logikusan alkukényszerek álltak elő a kormányok között. Az egyes nemzetgazdaságok számára kiemelten fontos cégek ugyanis akkor juthattak növekedési lehetőséget garantáló bizniszhez Oroszországban, ha a politikai elit is megtette a maga gesztusait, megkötötte a maga kompromisszumait. A másik oldalon személyi és szervezeti szinten is kezdtek bemászni az oroszok a nyugat-európai elitekbe. A kötet leglátványosabban London „Londongráddá” alakulásával illusztrálja a folyamatot.
Az Egyesült Királyságban mindig is a pénz volt a legfontosabb, Putyin azért küldte ide az ügynökeit, hogy korrumpálják a brit elitet
– közölte Beltonnal Szergej Pugacsov, akit az orosz elnök köre amolyan radikális simicskátlanítás keretében lényegében száműzött az országból. Egyébiránt ő dolgozta ki a Kreml finanszírozási rendszerét, később Putyin bizalmi embere, bankára volt. Azaz tétele szerint az orosz politikai rendszer elfogadásához, fejlődéséhez jelentősen hozzájárult, hogy lényegében kilóra megvették a nyugati elitek egy részét, melyek a közös gazdasági érdekek miatt vagy egyszerűen a „moszkvai” fizetéseknek köszönhetően megengedőbben látták a folyamatokat, mintha nem lett volna közvetlen érdekeltségük a putyinizmus működésében, fennmaradásában.
London egyszerűen hozzászokott, hogy megérkeznek az orosz pénzemberek, akik az előkelő Nyugat-Londonban felvásárolják a kensingtoni, knightsbridge-i villákat. A kötet szerint a város legjobb ügyvédei, PR-cégei sorban álltak, hogy horribilis summákért kiszolgálhassák az orosz iparmágnásokat. A finanszírozásban olykor orosz állami részvények is segítettek. Lordok, korábbi politikusok kaptak elképesztő összegeket, hogy orosz cégek felügyelőbizottságában terpeszkedjenek. Egy korábbi vezető londoni bankár, aki szoros kapcsolatban volt a Kreml vezető köreivel, így magyarázott Beltonnak:
Az oroszok kiválóan ismerik ezt a játékot. Rengeteg embert manipulálnak a pénzükkel. (…) És mit gondol, mit csinálnak ezek a lordok azoknak az orosz vállalatoknak az igazgatótanácsában? Évi ötszázezer fontért?
Az oroszosodás számos más „puha” fronton is zajlott. Alekszandr Lebegyev korábbi KGB-tiszt, bankár, megvette az Evening Standard című lapot, Roman Abramovics pedig Nyugat-London büszkeségének, a Chelsea futballcsapatának tulajdonosa lett. Futball, média: olyan eszközöket vettek, amelyek garantálják a hozzáférést az elit minden részéhez, oldalához, kapcsolatot, befolyást kínálnak a legszélesebb körben. De például Dmitro Firtas korábbi gázmogul a cambridge-i egyetem bőkezű támogatója lett.
Természetesen nem csupán az Egyesült Királyság története az orosz pénz befolyásának sztorija. Az új olasz kormányban a minap éppen túlzott orosz barátsága miatt fegyelmezett Silvio Berlusconi 2005-ös kapcsolattal szerepel a kötetben, amelyben találunk egyébiránt Matteo Salvini– és Jean-Marie Le Pen-sztorit is. A Gazprom akkor megegyezett az olasz energiaóriás ENI-vel, hogy Olaszországnak egy átláthatatlan vállalkozáson keresztül értékesíti a földgázt. A vállalat 33,9 százalékát Berlusconi barátjának cégei birtokolták. Később az olasz törvényhozás kiderítette, hogy a közvetítő egymilliárd dolláros profitja a barát zsebébe vándorolt. (A kötet szerint ezt a konkrét üzletet az olasz parlamentnek végül sikerült megakadályoznia.) Belton szerint ez a különleges kapcsolat is még a szovjet időkből származik: Berlusconi ugyanis egy volt a szovjet politikai bizottságnak dolgozó közvetítők közül.
Hogy mindez hogyan járult hozzá a Nyugat politikai vakságához, valójában megbecsülhetetlen, ám legalábbis figyelemreméltó, hogy 2022-ben ébred rá a politikai elit a kiszolgáltatottságára, a gázfegyver erejére. Merthogy a kétezres évek elején nem csupán azt nézhették végig, ahogyan Putyin saját és emberei hatókörébe vonja az irdatlan vagyont garantáló energiaszektort, hanem azt is, ahogyan használja azt. A Gazprom ugyanis már 2004-ben, amikor mínusz 24 fokot mutattak a hőmérők, elzárta Belarusz felé a gázcsapot.
Az ukrán háború télvégi kitörése utáni szankciók éppen azt jelzik, valójában milyen mélyen kötötték össze az európai országok sorsukat az orosz rendszerrel, amelyet ma elfogadhatatlannak látnak, mintha a háború 2022 februárjában kezdődött volna, és nem látták volna az orosz energiafegyvert működésben, vagy Putyin nem szakított volna már le 2014-ben egy részt Ukrajnából a Krím annektálásával. Mint Belton írja: akkor a Nyugat teljesen lebénult a Putyin-rezsim húzása láttán.
Ami bizonyos értelemben már akkor is meglepő volt, mert lényegében ugyanaz a logika uralta az orosz döntéshozatalt: akkor is amerikai támogatású kijevi államcsínyt láttak. Szerintük a CIA a hatvanas évek óta dolgozik azon, hogy Ukrajnát leválassza Oroszországról. Ennek értelmi alapja az, amit Zbigniew Brezinski egykori nemzetbiztonsági tanácsadó 1996-ban írt: Oroszország Ukrajnával igazi nagyhatalom, nélküle nem az. Az orosz propaganda akkor is arról beszélt, hogy Amerika áll a tüntetők mögött, akik rátámadtak a Janukovics-rezsimre, akkor is azt mondták, neonácik vezették a demonstrálókat.
Ráadásul az ukrajnai hosszútávú hadművelet alighanem már 2005-ben elkezdődött, amikor a nyugati cégek éppen nagy bizniszekben voltak az orosz rezsimmel. Oroszbarát szeparatisták ugyanis akkor alapították meg a Donyecki Köztársaság nevű mozgalmat. Sokan szerencsétlen alakok bohóckodásának tartották a szervezetet, hogy az aztán 2012-ben már saját nagykövetséget hozzon létre Alekszandr Dugin – akinek a lánya augusztusban merénylet áldozatává vált – mozgalmának moszkvai központjában. És mire 2014-ben elérkezett a nagy akció, a Donyecki Köztársaság a Kreml politikáját támogató szeparatisták jól szervezett, kitűnően felfegyverzett hadseregévé vált.
Ahhoz, hogy az ilyen akciók sikeres lehessenek, szintén pénzre volt szükség.
A pénz és a politikai rendszer finanszírozása
Mindebből világos, hogy a rezsim fenntartása, valamint befolyásának növelése egyaránt a vagyonon nyugszik. Belton a kötetben aprólékosan tárja fel, miként épült fel évtizedes KGB-s, illetve szentpétervári körökből az a társaság, amely előbb az orosz birodalomban, majd a világban lett megkerülhetetlen tényező. Útjuk végére megteremtették azt a rendszert, amelyben uralják a szabályozói, hatósági oldalt, aminek nyomán a törvényeket tetszés szerint átírhatják, így ellenőrizhetetlenné és leválthatatlanná válnak, majd elkezdik a világot is formálni. Azaz gyengíteni a Nyugatot, eszméit és intézményrendszerét egyaránt.
Belton a kötet elején névsorolvasást tart, melyből kiderül: Putyin legközelebbi bizalmasainak sora jóval elnöki korszaka előtt már vele építkezett. Ennek fényében is érdemes újraértékelni a nyugati vágyvezérelt gondolkodók fantáziáját, akik például úgy gondolták, hogy abban a ciklusban, amikor Dmitrij Medvegyev átvette Putyintól az elnöki posztot, még azelőtt, hogy főnökét kvázi örökös első emberré tették volna, valami új kezdődött. Ehhez képest Medvegyev már Szentpéterváron Putyin helyettese volt, azóta pályája során mindig Putyin mellett szolgált. A kör és a hálózat könyvbéli ismertetése után különösen tréfásnak tetszik az elgondolás, hogy a putyini rendszeren belüli új elnök megváltoztatja Oroszországot.
A putyini oligarchia története tanulságos számos más ország számára is. A vagyonok sok esetben átadott erőforrások, amelyek eszközként szolgálnak politikai célok megvalósítására, fedett akciók finanszírozására. Hogy ennek milyen mély a hagyománya, azt jelzi az a kötetben bemutatott dokumentum, amely egy kvázi szerződés a párt bizalmi vagyonkezelőjévé válásról. Annak idején a KGB külföldi hírszerzésének korábbi ezredese segített nyomozóknak megfejteni, mit is jelent a megtalált megállapodás. Szerinte fontos feladat volt segíteni elrejteni a párt vagyonát. A bizalmi vagyonkezelőkkel egy láthatatlan gazdaságot kellett felépíteni, mely Európa-szerte kezeli és használja a párt vagyonát. A rendszerváltáskor a párt megszűnt, a kommunisták nem voltak többé, csakhogy a vegyesvállalatok, brókercégek, vagyonkezelők hálózata érintetlen maradt. Borisz Jelcin idejében meg is bízták a Krollt, a híres nyomozócéget, hogy derítse fel, hol a pénz. Ám semmire nem jutottak. Tommy Helsby, a Kroll egykori elnöke azt mondta, az orosz állam nem volt érdekelt abban, hogy sikerrel járjanak, így nem is jutottak semmire. Szerinte miután a Szovjetunió összeomlott, az érintett KGB-tisztek pontosan tudták, hol van a pénz. A Belton-könyv szerint a putyinizmus is hasonlóan hálózatos szerveződésen épül, amelyből a vagyon a soft power eszközeként és az oligarchák etetésére is szolgál.
A közpénz szemérmetlen privatizálásának, kihelyezésének szimbóluma a szocsi téli olimpia. Ez részint arra szolgált, hogy újabb legitimációs projektként nézzünk rá, hiszen a komplett világ felvonult, rendeztek egy globális szórakoztatóipari show-t. A konkrét példa megfelel a fentebb írtaknak: a hihetetlenül túlárazott állami megrendelések egyszerre szolgálják a vagyonos réteg kialakítását, finanszírozását, mely aztán a rendszer pillére és egyik fő erőforrása, egyúttal kvázi vagyonkezelői szerepet is játszik, azaz a politikai célok elérése is bevonható pénzt forgat, miközben az olimpia a másik oldalon nemzetközi elismertséget teremt.
A szocsi játékok költsége a 2007-ben bejelentett 12 milliárd dollár helyett végül 50 milliárdra emelkedett, minden idők legdrágább téli olimpiája lett. Természetesen Putyin emberei kapták a legzsírosabb megrendeléseket. A legdrágább projekt egy 48 kilométeres közút és vasút megépítése volt. Ez a központi olimpiai parktól vezetett alagutakon és hidakon át a síkomplexumig. Az építkezés összköltsége elérte a 9,4 milliárd dollárt. Borisz Nyemcov később meggyilkolt ellenzéki politikus rámutatott: ez a három és félszerese annak az összegnek, amiből a NASA eljuttatta szondáját a Marsra.
Egyébiránt Belton szerint a félelmetes vagyonok tulajdonosai úgy gondolják, jár nekik a pénz, mert megmentették Oroszországot az összeomlástól, nekik köszönhető, hogy az ország hatalmas, és szembe tud szállni a Nyugattal. Nem meglepő, de még kitüntetéseket is osztogattak egymásnak.
Párhuzamos rendszerrajzok
Néhány részletesen nem tárgyalt elem is emlékeztet más épülő autokratikus rendszerekre.
- Putyin a kétezres években már arról beszélt, hogy az új grúz kormánytagok fizetését az amerikai milliárdos, Soros György bankjai folyósítják. A térségben lezajlott forradalmakat pedig „máshol tervezték meg”.
- Hatalomra kerülése után egyes tanácsadói azt mondták neki, harminc évig kell uralkodnia, mert csak így csinálhat újra szuperhatalmat Oroszországból. Azt is elmondták neki, hogy aki stratégiai szektorokban tevékenykedik, annak az állam részének kell lennie. A kőolaj, a földgáz, a telekommunikáció területén nem lehet senki független az államtól.
- Ukrajna és Oroszország között helyreállt a gázszállítás az egyik gázháború után, miután az ukrán elnök beleegyezett, hogy egy közvetítő cég is legyen a két ország között, miközben azok egymással is nyugodtan megállapodhattak volna. Oleg Ribacsuknak, Juscsenko elnök kabinetfőnökének a biznisz után azt mondta az amerikai nagykövet: „Isten hozta, a korruptak klubjában”. Juscsenko azzal a Firtassal folytatott az ügyben titkos tárgyalásokat, aki a cambridge-i egyetem kiemelt támogatója volt, később pedig FBI-körözés nyomán tartóztatták le, és 174 millió dolláros óvadék ellenében kerülhetett szabadlábra. A kötet szerint Ribacsuk nem tudja, mivel vették rá Juscsenkót a közvetítős üzletre, de azt igen, hogy Firtasnak kiváló kapcsolatai voltak a Juscsenko körüli üzleti körökkel, sőt a családjával is.
A háború ára
Magunkat bombázzuk
– ezt mondta egy Putyin-imádó idős asszony Geraszimov oroszul beszélő ukrán író feleségének a háborús napló tanulsága szerint. Az író a kötetben azon is gondolkodik, hogyan juthattak idáig. Hogyan lehetnek oly sokan egy világról szóló elképzelés rabjai, amely szerint bármilyen önkényes cél érdekében annyi embert meg lehet ölni, amennyit csak akarunk. Szerinte ez az eszme arról szól, hogy mindig igazunk van, hiszen a doktrína is igaz, melynek szellemében cselekszünk. Ha esetleg kételyek ébrednének benned, semmi gond, elég a vezető szavára hallgatnod, hiszen ő a tudás forrása, mely egyszerre igaz és általános érvényű.
Ennek a szellemi börtönnek a rabjai Geraszimov szerint nem éreznek együtt, nincs bennük könyörület. Beszámolója szerint még olyanok is, akik korábban barátaik voltak, arról beszélnek, meg akarják őket menteni az ukrán náciktól. Amikor kérdi, hol vannak ezek a nácik, úgy felelnek: ott randalíroznak az utcákon. Amikor kérdezi, hol, mert nem látja őket, úgy felelnek: mert ti is nácikká lettetek. Geraszimov így írja tovább: „a nácik rosszak, ti nácik vagytok, úgyhogy a legjobb az lesz, ha szépen lemészárolunk titeket – ez a logikailag kikezdhetetlen szillogizmus úgy állt bele az agyukba, akár a fejsze a farönkbe.” Geraszimov szerint az orosz propaganda arról szól, hogy ordító hazugságokkal traktáljuk a másikat, aminek hatására az megkérdőjelezi a valóságot. Ennek nyomán végül tényleg el tudja hinni, hogy az ukránok magukat bombázzák, mintha arról beszélnénk, a zsidók magukat küldték haláltáborokba.
Ebben a szövegben nincs alkalmunk kitérni az orosz propaganda fegyverére, arra sem, milyen szervezetek finanszírozásával igyekeznek megroppantani a nyugati demokráciákat, hogyan zuhannak ki ablakokból olyanok, akik nem tetszenek a rendszernek, a teljes utat sem tudjuk bemutatni, csupán felvillanthatunk néhány megállót, esetet.
Egyébiránt azt mondják, a háborúban az igazság esik el először. Mi is írtunk arról már a háború elején, miként versenyeznek mindkét oldalról történetek, valóságtól részben független saját igazságok a nyilvánosságban. A világhírű krimiíró, Jo Nesbo esszéje szerint a narratívák háborúja hosszúra nyúló állóháború, amit Putyin végül el fog veszíteni, akárhány testőrrel őrizteti is a hazugságait. Arra jut ugyanis:
