Amikor beszélgetünk, még egy hónapja sincs, hogy meghalt Jean-Luc Godard. Mit érzett, amikor hírét vette a halálának?
Igazság szerint nem rázott meg. Soha nem állt közel hozzám. Nagyon más állatfaj.
Emlékszik rá, mikor találkozott először a filmjeivel?
A régiek közül talán kettőt-hármat, az újabbakból egyet-kettőt láttam csak. Sosem szerettem őket különösebben. A francia új hullám filmesei közül senki nem hatott rám.
Mindig úgy éreztem, nekem kell feltalálnom a mozit. Kamaszkoromig fenn laktam a hegyen, elhagyatott környezetben. Azt sem tudtam, mi az, hogy film.
Mindenre, amihez kezdtem az életben, saját magamat kellett kitanítanom. Szerintem a mai napig lehet látni a filmjeimen, hogy máshogy vannak elkészítve, mint a legtöbb film. Van bennük valami, ami ellene tart a kánonnak.
Amikor rendezni kezdett, akkor sem találkozott rokon lelkekkel?
Dehogynem, és megtapasztaltam, micsoda gazdagságot rejt a mozi. Találkoztam a filmművészet katonáival, akik mind a saját háborújukat vívták. Viszont továbbra sem nézek sok filmet, legfeljebb négyet-ötöt évente. Akad, aki naponta néz ennyit.
Idén mit látott?
Megnéztem Adam Curtis nyolcórás dokumentumfilmjét Oroszországról. Több ezer órányi felvételből válogatott, a BBC oroszországi tudósítóinak tizenöt éven át forgatott anyagából állította össze a filmjét. Olyasmit is beletett, amit soha nem szántak adásba: megesett, hogy a stábnak húsz órát kellett várnia a repülőtéren egy fontos ember érkezésére, és közben unalmukban felvettek egy birkát, amelyik beszorult két kerítésléc közé. A következő jelenetben Gorbacsov találkozását látjuk Margaret Thatcherrel. Nagyon különös az egész, de azt éreztem, az igazságot látom. Nincs benne politika, nincs benne ideológia. Az orosz lélek mélyére néz.
Jobban érdeklik a dokumentumfilmek, mint a fikció?
Nem, mindenféle film érdekel. A saját dokumentumfilmjeim jelentős részét is fikciós filmnek látom, csak valódi történeteket mesélnek el.
Az új regényének, a Dereng a világnak a főhőséről, Onodáról dokumentumfilmet vagy játékfilmet rendezett volna inkább?
Leginkább animációs filmként látom magam előtt a történetét, ahhoz hasonló stílusban, mint a Libanoni keringőé. Olyan dokumentumfilm lenne, ami tiszta fantáziává alakul.
Végül inkább regényt írt róla. Mondhatjuk, hogy a Fülöp-szigeteki dzsungelben a második világháború után is évtizedekig harcoló Onoda illik azoknak a megszállott hőseinek a sorába, akik a saját valóságukban élnek?
Onoda nem megszállott, és én sem vagyok az. Profi filmkészítő vagyok, Onoda pedig profi katona volt.
Aguirre vagy Fitzcarraldo, ezeknek a híres filmjeinek a hősei sem megszállottak?
Nem.
Hogyan írná le a valósághoz fűződő viszonyukat?
Nem írnám le sehogy. Történeteket mesélek, és ezek csodálatos, árnyalt karakterek. Talán van bennük valami, ami közel áll a megszállottsághoz, de ez a kifejezés valójában egyikükre sem illik.
Ahogy beszél a hőseiről, úgy tűnik nekem, hogy nagyon fontosnak tartja a méltóságukat. Ez Onoda történetéből is egyértelmű. A regény utolsó oldalain a személyes találkozásukról ír, valamint arról, hogy mivel ön is többször járt a dzsungelben, olyasmit is tudott kérdezni tőle a dzsungelbéli életről, amit más nem. Mi volt az?
Benne van a könyvben: az idő múlásáról kérdeztem. Onoda évtizedeken át abban a hitben élt, hogy a háború még tart. Bizonyítéka is volt, mert helyesírási hibákat talált a háború végéről tájékoztató röpcédulák szövegében. Azt hitte, ez csak a CIA trükkje. Vadászrepülőket is látott elhúzni az égen, csak éppen azok már a koreai, majd a vietnámi háborúban vettek részt. Ő ezt mind egyetlen, elhúzódó háborúnak élte meg, ami bennünk is felvetheti a kérdést, hogy tényleg befejezte-e az Egyesült Államok a háborúskodást 1945-ben.
Onodával arról a mindannyiunk életét meghatározó önáltatásról beszéltünk, ahogyan az idő múlását mérjük. Máról és tegnapról beszélünk, meg arról, hogy itt az ősz, mindjárt átlépünk 2023-ba. Ez illúzió és megszokás. Amint felemeled a bakancsodat a dzsungel sarából, az már a múlt, amikor majd leteszed a következő lépésnél, az még a jövő.
A kettő között van a jelen: újabb illúzió, ami lehetővé teszi számunkra, hogy felfogjuk a saját életünket.
Az ön gondolatmenete szerint nincs különbség aközött, hogy Onoda háborúja két évig vagy húsz évig tart.
Így van, az ő szempontjából eltarthatott volna még további húsz évig is.
Mi a helyzet ennek az időtapasztalatnak a személyes oldalával? A regényét olvasva furcsálltam, hogy Onodát nem különösebben foglalkoztatja, mi történik a családjával, mikor láthatja őket viszont. Nyilván tudta, hogy nélküle telik el az életük.
Rendhagyó volt a viszonya a családjához. Nagyon fiatalon, ha jól emlékszem, tizenhat évesen került el Japánból. Kereskedő lett Kínában, és tizenkilenc éves korában már olyan gazdag volt, hogy abban a hatalmas országban elsőként vásárolt magának egy Studebakert, egy amerikai kocsit. Alkalmi kapcsolatai voltak, és amint visszatért Japánba, rögtön be is sorozták. Nem kötötte erős kapocs a családjához. Emlékezett ugyanakkor az öccsére, és felismerte a hangját, amikor meghallotta a hangosbemondón – ez akkor történt, amikor a japánok az öccsét kérték meg, jelentse be Onodának, hogy véget ért a háború, hátha úgy elhiszi. Akkor egy pillanatra Onoda is elbizonytalanodott, de később arra a következtetésre jutott, ez az ellenség eddigi legkegyetlenebb trükkje az ő becsapására. Igazság szerint nem tudok sokat Onoda családjáról, róluk nem beszéltünk. Húsz éven át a két bajtársa jelentette a családját, akikkel együtt harcoltak a dzsungelben, mígnem az ő halálukkal végképp magára maradt.
Évtizedek óta Los Angelesben él, de a regényt németül írta. Angolul nem próbálkozott volna vele?
Fel sem merült bennem. Nem tudok verseket vagy prózát írni angolul, semmit, aminek mélysége van.
A forgatókönyveit angolul írja?
Mostanában igen, hogy gyorsabban haladjon velük a munka.
Megváltoztatta önt bármiben is a Los Angeles-i élet?
Nem, mert nem veszek részt a fősodorbeli filmkultúrában, nem vagyok Hollywood része. Engem sosem lát vörös szőnyeges premiereken – húsz év alatt kétszer mentem el. Nem lát a tengerparton sem – húsz év alatt kétszer mentem ki. Rendben, talán háromszor. Húsz év alatt három partira mentem el, akkor is azért, hogy egy-egy konkrét emberrel találkozzam. A feleségem miatt vagyok itt.
Visszahúzódó életet él?
Nem, mert megvannak a barátaink, akikkel rendszeresen találkozunk. Azért is szeretek itt élni, mert Los Angeles az Egyesült Államok, sőt, talán a világ legsűrűbb városa, itt tényleg történnek a dolgok. Legalábbis a kultúrában. Ha a pénzügyi világ érdekelne, New Yorkban élnék, ha az olajipar, akkor Houstonban.
Akit a kultúra vonz, annak Los Angelesben a helye, esetleg Sanghajban. Természetesen nem Hollywoodról beszélek, hanem például arról, hogy itt született az internet. Jártam a szobában, ahol először kapcsolták be az internetet, találkoztam azokkal az emberekkel, akik bekapcsolták. Az újrahasználható rakétákat, amiket a NASA használ, Los Angelesben építették meg.
Itt laknak az írók, a festők, a matematikusok, és nem New Yorkban, mint az ötvenes években. Innen indultak a szekták, innen indult az aerobic-őrület. Jó ott lenni, ahol folyamatosan pezseg az élet. Mintha Firenzében élnék a Mediciek uralmának idején vagy Párizsban az 1890-es években. Los Angeles a városok városa. Ennél csak egyetlen nagyobb jelentőségű várost ismerek: Jeruzsálemet. De annak egészen más okai vannak.
Úgy fogalmazott, hogy nem része a fősodorbeli szórakoztatóiparnak…
Ez nem teljesen igaz. A mainstream része vagyok, hol a titkos mainstreamé, hol azé, amit mindenki annak vél. A könyveim a fősodorbeli szépirodalomhoz tartoznak, több országban bestseller-listákra kerültek. Persze nemcsak azért lesz mainstream valami, mert pénzügyileg sikeres, inkább amiatt, mert beivódik a kultúrába. Az Aguirre, Isten haragja című filmemről rengetegen hallottak, és azt hiszem, komoly hatása lett, csak mindez beletelt néhány évtizedbe.
Ezzel együtt is igaz, hogy az utóbbi években a hollywoodi produkciókban vállalt szerepei sokkal több nézőhöz jutottak el, mint az új filmjei. Fontos önnek, hogy a fiatalok, akik látják önt A mandalóriban vagy a Jack Reacherben, a saját filmjeire is rátaláljanak?
Erre két válaszom van. Az első, hogy manapság szinte minden visszajelzés, amit a filmjeimre kapok – akár e-mailben, akár nyilvános vetítéseken –, fiataloktól érkezik. Tizenöt éves Werner Herzog-rajongóktól! Az összes filmemet le tudják tölteni az interneten. Ők A Simpson családból, A mandalóriból vagy a Jack Reacherből ismerhettek meg. Mind olyan munkám, amiket a mozi iránti szeretetből vállaltam el. Mindent imádok, aminek köze van a filmezéshez, mindegy, hogy rendezés, vágás, színészet vagy szinkronfeladat. Nem azért hívtak a Jack Reacherbe, mert rendezőként nagyra tartottak, hanem mert a korábbi szerepeim alapján, például Harmony Korine-nál, úgy találták, hogy nagyon félelmetes tudok lenni a vásznon.
Végül tényleg annyira félelmetes is voltam abban a filmben, hogy a stúdiónak fontos részeket kellett kivágnia az egyik jelenetemből – kiherélték, úgy is mondhatnám –, mielőtt be merték volna mutatni. Amúgy kedves fickó vagyok, de abban a filmben azért fizettek, hogy rettegjenek tőlem az emberek. És én meg is dolgoztam a pénzemért.
Ez a másik válaszom a kérdésére: nem azért vállalok el ilyen, a fiatalok körében népszerű munkákat, hogy a rendezéseim felé tereljem őket, hanem mert szeretem ezeket a feladatokat is.
Pályája során többekkel alakult ki évekig, akár évtizedekig tartó munkakapcsolata, például Thomas Mauch operatőrrel, a Popol Vuh zenekarral, Beat Presser fotóssal vagy – hírhedt módon – Klaus Kinski színésszel. Maradtak még állandónak nevezhető alkotótársai?
Ezek a kapcsolatok folyamatosan változnak. Húsz filmet csináltam Thomas Mauchhal, majd következett egy váltás. Most már a huszonnyolcadik filmemet fejezem be egy osztrák operatőrrel, Peter Zeitlingerrel. A Popol Vuh formáció gyakorlatilag egyetlen emberből, Florian Frickéből állt, aki egyre jobban belesodródott a kábítószerek világába meg a new age kvázi-filozofikus blablájába, ahova nem akartam követni. Jó ideje Ernst Reijseger zeneszerzővel dolgozom együtt, és vele közösen tervezünk egy színházi előadást is Bécsben, ahol a saját szövegeimből fogok felolvasni zenekari darabokkal és dalokkal megszakítva. Nem mondanám, hogy Zeitlinger vagy Reijseger egy új csapat tagjai – organikusan alakult úgy, hogy hosszú ideje együtt dolgozunk. Ők feltétlenül lojálisak hozzám: ha azt mondanám nekik, hogy holnap el kell kezdenünk egy újabb közös munkát, mindent eldobnának, amivel éppen foglalkoznak.
Ehhez képest a regényírás magányos feladat. A Dereng a világ írása közben kikérte mások véleményét?
Nem, csakis magamra hagyatkoztam, és nagyon gyorsan írtam meg. Sem a Dereng a világ, sem a memoárjaim megírását nem tervezgettem hosszasan, mert ezek a szövegek már ott voltak bennem, gyakorlatilag készen. Az Onodáról szóló könyvet húsz éve vagy öt éve is ugyanígy meg tudtam volna írni. Csak azért nem tettem, mert az elmúlt húsz évben huszonnyolc filmet forgattam. Mindig dolgoztam valamin. Jó, hogy a koronavírus-járvány alatt lelassultak a dolgok. Így gyorsan tudtam írni két könyvet, meg két újabb filmet is készítettem.
Van egy albumom, amelyet a hatvanadik születésnapjára adtak ki. Ebben remek fotók mellett néhány barátja és munkatársa ír önről rövid visszaemlékezéseket. Többen is felfedezőhöz, kalandorhoz hasonlítják önt, akinek a film eszköz arra, hogy járatlan utakat derítsen fel. Egyetért ezzel a rövid jellemzéssel?
Először is, nem szeretem azt a könyvet, amit mutogat nekem. Másodszor: tényleg mindig kíváncsi voltam. Egy kis hegyi faluban nőttem fel, onnan követtem, ahogy véget ér a második világháború. A robbanások narancsvörösre festették az eget. Tudtam, hogy nagyon kicsi vagyok, és odakint egy hatalmas világ terül el, tele háborúval és veszéllyel. Később az mozgatott, hogy ezt minél jobban megismerjem. A filmek jelentik számomra az utazást, az írás pedig az otthonomat – ezért is gondolom, hogy az írásaim tovább fennmaradnak majd, mint a filmjeim.
Nekem az a kérdés jutott eszembe: ha önt a felfedezés érdekli, annak miért a film a legfőbb eszköze? Biztosan találna mecénást, aki anélkül is fizetne önnek egy újabb dzsungeltúrát, hogy filmet kelljen forgatnia róla. Ha így is bejárhatná a világot, hiányozna a filmkészítés?
Biztosan, mert az összes utazásomat filmtervek inspirálták. Az Aguirre ötletébe egyik pillanatról a másikra botlottam bele. Féloldalnyi leírásom volt róla, amit két és fél nap alatt kikerekítettem egy forgatókönyvvé. Azt mondtam magamnak, ezt a dzsungelben kell leforgatni, így jutottam el az Amazonashoz. A történet vitt a dzsungelbe.
Eszébe jutott valaha, hogy ideje lenne leállni a filmezéssel, és pihenni egy kicsit?
Soha! Öt, hat, talán hét filmtervem is van, aminek a forgatásához azonnal hozzá tudnék látni, amint összeáll hozzá a finanszírozás. Itt forrnak bennem, és a felszínre akarnak törni. Ezek mind nagyjátékfilmek. Az egyikhez Nyugat-Afrikába utaznék, de ez még képlékeny, mert ahova mennék, ott még mindig polgárháborús a helyzet. A másikat valószínűleg Angliában forgatnám, és így tovább. Sosem érem utol magam. A nyugdíj emiatt szóba sem kerül. Szerintem forgatásról fognak elvinni egy hullazsákban, de nem bánom.
