Tán úgy kezdődött, hogy a fiam közös nyári táborba járt Gyuri lányaival. Vagy az édesanyám ismerkedett össze valahol Gyuri feleségével, Zsuzsával. Bárhogyan is: barátság született, családi, szoros, tartós barátság, gyakori telefonálásokkal, eszmecserékkel, találkozásokkal.
Pontosabban, gondoltam én, szerény személyem annyiban kivétel, hogy anyu nekem akármit megbocsátana, hiszen mégiscsak az egyetlen lánya volnék. Ezzel még apu is egyetértett.
Azért persze szerettem volna megbizonyosodni az igazamról.
Egy békés nyári délutánon, amikor anyu épp azt ecsetelte, ki és mivel húzta ki nála a gyufát, feltettem az ominózus kérdést:
Mondd, ha nem lennék a lányod, hány éve nem állnál már szóba velem?
Arra a válaszra számítottam, hogy „ugyan már, Anduka, ilyen nem fordulhat elő, a gyerekem vagy”. Ehhez képest anyu elgondolkozott, magában mérlegre tette a „bűneimet”, és ezt mondta: „Hát, tíz-tizenöt éve biztosan nem.”
Na, kellett nekem provokálni.
Ez idő tájt Moldova Gyuri kitalálta, hogy szeretne rendesen megtanulni úszni. És hát, ki mástól, mint a lehető legjobb úszóedzőtől: édesanyámtól.
A két perfekcionista rendesen egymásra talált a medencénél.
A helyzetet az tette drámaivá, hogy Gyuri úgy úszott, mint a balta nyél nélkül:
Anyu eleinte türelmesen magyarázott, később türelmetlenül, de még mindig magyarázott, ám eredmény semmi.
Az egész uszoda rajtuk mulatott.
De becsületükre legyen mondva, nem adták fel. Egyikük sem volt az a feladós fajta.
A „tanfolyam” közben beszélgettek is, amit mindketten élveztek. Szóba került az én provokatív kérdésem és anyu kemény válasza, amit hallva Gyuri leteremtette édesanyámat, mondván, az ember ne szórakozzon a gyerekével.
Nekem mindezt csak évekkel később mesélték el.
Azóta is gyakran eszembe jut a sztori, és mindig melegség járja át a szívemet. És olyankor rendre eszembe jut az a történet is, hogy Gyuri azért fogadta el 1983-ban a Kossuth-díjat, mert így kívánta egyengetni a lányai, Zsófi és Juli későbbi egyetemi felvételijét.
Ezt jelentette neki a család, a gyerek.
Na de vissza az úszásra, ami csak nem akaródzott menni. Amin mindketten egyre inkább bosszankodtak, hiszen egyikük se bírta a sikertelenséget.
Aztán anyunak bekattant a mondat, ami megoldotta a problémát:
Gyuri, a víz úgy bánik veled, ahogy te ővele. Ha ütöd, visszaüt, ha simogatod, visszasimogat.
És ez nagyon betalált.
Gyuri kezdett finoman (finomabban) bánni a vízzel, és lássatok csodát, a víz befogadta. Nem állítom, hogy úgy úszott, mint a hal, de legalább haladt, és még örömet is lelt a mozgásban.
Akkoriban kaptam tőle egy aforizmagyűjteményt, aminek ez a címe: „Úszóverseny üres medencében.”
Emlékezés gyanánt hadd idézzek a műből:
„Úgy gondolom, hazafias kötelességem, hogy legalább egy új számot javasoljak a Magyarországon 2012-ben (esetleg 2016-ban, vagy holnapután Kiskedden) rendezendő olimpia műsorára. Az üres medencében lebonyolítandó úszóversenyt ajánlom, amely minden sportok közül a leghívebben tükrözi a mai (tegnapi, holnapi) magyar közélet szellemiségét. Beállítottságát tekintve alapvetően humanista, és környezetvédőn szinte teljes biztonsággal kizárja a fulladásos halál kockázatát, jelentős mértékben kíméli az egyre fogyatkozó vízkészletet.
Az ajánlás a kötetben így szólt:
„Megtanultam – úgy, ahogy – a legjobb úszóedzőtől úszni, de nem irigyellek, nem lehetett mindig könnyű vele. Sok szeretettel: Gyuritól.”
Őrzöm az emlékedet, a könyveidet, boldog vagyok, hogy ismerhettelek.
