Kultúra

Toto, azt hiszem, már nem Hawkinsban vagyunk – a Stranger Things felnőtt és megkomolyodott

Netflix
Netflix
Hogy ez a komolyság és ambíció mennyire használt a sorozatnak, az már más kérdés. Bár vannak bajaink, mégis szerettük a Stranger Things negyedik évadját is. Kritika.

Ha a Stranger Things negyedik évadja alcímet kapna, az alighanem az egykori South Park-filmet idézné: „nagyobb, hosszabb és vágatlan”, bár még akkor is kimaradna egy fontos jelző, éspedig, hogy „sötétebb”. A Netflix prepubertás, retró horror-zászlóshajójának utolsó részeit ugyanis szemmel láthatólag azzal a szemlélettel készítették, hogy feltekerjék a potmétereket: soha nem volt még ekkora, ennyire sokrétű a sztori, soha nem volt még ilyen hosszú az évad, és soha nem ment még bele ilyen mélyen a horrorzsánerbe sem. A kezdetekor a cukiságával még a legeltökéltebb horror-utálókat is behúzó Stranger Things a negyedik évadára olyan erőszakosra és horrorisztikusra fordult, hogy csak remélni tudjuk, nem nézik tíz-tizenkét éves gyerekek, mert ahhoz azért túl közel mentünk Az ördögűző felségterületéhez.

A harmadik, egészen fenomenális évad végén szétszakítva búcsúztunk a csapattól: Tizenegyes és a Byers család Kaliforniába költözött, és mind ők, mind a Hawkinsban maradtak komoly sebeket szenvedtek, ahogy egyébként az egész hawkinsi lakosság. Amikor visszatérünk hozzájuk, ezek a sebek halványulva bár, de továbbra is ott vannak, és ezt nem tagadja el a történetvezetés sem: hogy Hawkins közelmúltja ennyi tragédiával van tele, az sok mindent meghatároz a jelennel kapcsolatban is, az emberek gyanakvók, feszültek, magyarázatokat, békét és némi örömet akarnak. Az öröm meg is érkezik, legyen bármilyen triviális dolog: a helyi iskola kosárlabdacsapata hosszú idő után újra nyerni tud egy fontos meccsen, ám az ünneplés nem tart sokáig, kiderül ugyanis, hogy amíg a meccs utáni örömünnep tartott, a városka egy közkedvelt lakója, egy fiatal lány horrorisztikus halált halt.

Netflix

A tettes kilétéről vannak feltételezések, amelyeket egy nem sokkal korábban megjelent cikk is táplál, mely sátánista szektaként emlegeti a D&D-t és úgy általában a szerepjátékokat, amelyekkel kedvenc hawkinsi kockáink olyan nagyon szeretnek játszani még most is, hogy már kinőttek a kisiskolás korból. A hajtóvadászat ugyanakkor egy ártatlan ember ellen irányul – nem meglepő módon ugyanis a haláleset hátterében újfent egy afféle más dimenzióból ide szabadult sötét erő áll, amilyenek oly gyakran zaklatják ezt az egykor unalmas kisvárost. Ráadásul a hawkinsi csapat egyik tagja egyértelműen a démon célpontja lett. Ha ez nem lenne elég, az eddigi jolly jokerhez most nem lehet folyamodni, Tizenegyes/Jane ugyanis nemcsak messze van, de az erejéhez sem fér hozzá többé.

Az a szétszabdaltság, amivel a sorozat szereplői az előző évad végén szembesültek, meghatározza a mostani évad élményét is: hőseink sokfelé vannak, és a köztük lévő távokat már bajosan hidalnák át kempingbringáikkal, de akár valamelyik nagykorú járgányával sem – sokszáz, sokezer mérföld választja el őket egymástól. Járunk Hawkinson kívül Kaliforniában, Nevadában Oroszországban, Alaszkában, és ezek a szálak nemcsak térben, hanem a történetben is elválnak egymástól, útjaik újbóli összefonásával egyáltalán nem siet a sorozat.

Önmagában ezzel nem is lenne gond, ahhoz ugyanis, hogy a már eddig is a redundánssá válást veszélyeztető történet szintet lépjen, kellett ez a horizonttágítás. Ugyanakkor a szálak egymáshoz képesti fontossága nem túl kiegyensúlyozott: egyértelműen a hawkinsi démonvadászat áll a középpontban, és a néző szinte ideges lesz, amikor az ennél érdektelenebb további szálakra ugrik a sorozat – márpedig ugrik. És persze a nagy egészhez kell a többi, nyilván ugyanoda vezető szál is, mégis azt érezni, hogy nem veszítettünk volna sokat azzal sem, ha a vágóolló kicsit bátrabban nyesegeti a további szálak eseményeit.

Netflix

Mindez leginkább a mentőakció szálra jellemző: a sorozat már jó előre elspoilerezte Hopper életben maradását, így nyilván nem lepett meg senkit, hogy Joyce ebben az évadban a megmentésére indul, éspedig az előző évadban megkedvelt, fenomenálisan szórakoztató Murray segítségével. Ez önmagában jól hangzik ugyan, de olyan pusztítóan elnyújtják a dolgot, hogy az évad második felére a sztori szinte teljesen érdektelenné válik, pláne, hogy Hopperünk látszólag konkrétan elpusztíthatatlan, így nehéz érte aggódni – ráadásul eközben minden gyerek folyamatos életveszélyben van.

A Stranger Things negyedik évadja tehát, hiába ambiciózusabb, mint valaha, összességében egy leheletnyivel mégis gyengébb élmény az előzőekhez képest – ugyanakkor az a furcsa helyzet állt elő, hogy erről szinte egyáltalán nem tehet, mert logikus, a történet folyásából fakadó kényszerítő tényezők nehezítették a Duffer testvérek dolgát. Két ilyen tényező van:

  • az egyik a szétszabdaltság és az ugrálás az eseményszálak között, ami a kulcsszereplők megszaporodásából és a történet bonyolódásából fakad,
  • a másik pedig a szereplők felnövekedésével járó cukiságfaktor óhatatlan csökkenése.

Ahogy annak idején például a Harry Potter sztorija a hét kötet, nyolc film alatt fokozatosan átváltott tüneményes, ártatlan diákkalandból borzongató, könyörtelen, fájdalmas horrorba, úgy a Stranger Things, mint történet is felnőtt a szereplőivel, akiknek egyénileg is fajsúlyosabb problémákkal kell megküzdeniük, mint a korábbi évadokban valaha.

Netflix

A negyedik Stranger Things évad finoman, de egyértelműen pszichologizál, és ezzel üzen is: bullyingról beszél, családon belüli testi-lelki bántalmazásról, gyilkos bűntudatról, identitásválságról, titkokról, rendíthetetlennek hitt, mégis repedező falú barátságokról, szerelmekről, mélységes félelmekről és főleg széttört gyerekkorokról – mindezt a sci-fi mese mellett. Milyen szép figyelemfelhívás azt mondani egy nagy költségvetésű, ízig-vérig szórakoztató tévésorozatba csomagolva, hogy lám csak, ennek a sötét démonnak nem kellett azért nagyon keresnie, hogy traumatizált gyerekeket találjon egy teljesen átlagosnak kikiáltott amerikai kisvárosban.

És van még egy hasonlóan finoman csomagolt üzenet a kisközösségekben szentségként kezelt látszatról, ami többnyire félrevisz, ezt az üzenetet pedig két egészen kiváló új karakterrel illusztrálják: a veszélyesnek látszó, de valójában ártalmatlan Eddie Munsonnal és a kosárcsapatot vezető helyi backstreet boy Jasonnel, aki elsőre élére vasalt jófiúnak tűnik, de álarca mögött veszélyes, rosszul leplezett agresszió lapul, mint azoknak a népvezér-prédikátoroknak, akiket láthatólag alaposan tanulmányozott az előrejutás érdekében.

Azért nemcsak jól sikerült karakterbővítések vannak az évadban: az orosz-kanadai szálon megismert Yurit például szívesen megcsapkodná a néző, és nemcsak azért, mert túl sokat kell nézni ahelyett, hogy a hawkinsi srácokkal foglalkoznánk, a legrosszabb azonban mégsem ő, hanem Jonathan új füves haverja, a Jar-Jar Blinksre kísértetiesen emlékeztető Argyle.

Netflix

Őhelyette szívesen láttuk volna többet Lucas előző évadban megismert, nagyszájú kishúgát, vagy Dustin távbarátnőjét, vagy éppenséggel a fő szereposztás bármelyik női szereplőjét, ugyanis ebben az évadban a jelszó még a korábbiakhoz képest is: girlpower. Ami persze nem minden női karakterre igaz: Tizenegyes kaliforniai bántalmazó iskolatársai Argyle-hoz hasonló mértékig irritálók – a Stranger Things korábbi évadjaira nem volt jellemző, hogy akár csak a sokadrangú mellékszereplők szintjén is megengedjenek maguknak ilyen egydimenziós alakokat.

Ilyen apró visszalépések rombolják tehát az összességében még így is nagyon erős sorozatélményt. A Netflix nyilvánvalóan nem spórolt a puskaporral, a sorozat látványvilága makulátlan, a CGI gazdag és izgalmas, különösen a több helyütt – és általam is – az évad legjobbjának tartott negyedik részben, amelyben a Sadie Sink által kimagaslóan alakított Max menekül a végzete elől. A pénz-paripa-fegyver tehát látszik a projekten – aminek van némi keserű felhangja, a Netflix pénzügyi nehézségeinek fényében –, ám talán jobban jártunk volna, ha a látványbüdzsé egy leheletnyi hányadát inkább a karakteralkotás apró hibáinak kiköszörülésére költötték volna.

No meg egy szigorúbb vágóra: hiába hirdetik ugyanis erényként, a Stranger Things negyedik évadjának cseppet sem válik előnyére az epizódoknak megadott plusz idő. Ezzel együtt muszáj kiemelnem, hogy a Stranger Things még minden hasfájásunkkal együtt is egészen kiváló sorozat, az egyik kedvencünk volt eddig is, és annyit nem gyengült most sem, hogy ez megváltozzon – főleg, hogy Antal Nimródnak az epizódok rendezői között feltűnő neve miatti büszkeség miatt sok mindent megbocsát az ember. És ha ez esetleg nem lenne elég, akkor is ott van még a később bemutatott két, legeslegutolsó epizód, ami remélhetőleg egy fenséges crescendóval koronázza meg az évadot.

A Stranger Things negyedik évadjának első szakasza, hét darab nagyjából egyórás epizóddal már nézhető a Netflixen, a maradék kettő július 1-jén érkezik majd meg. 24.hu: 8/10

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik