Francois Ozon olyan tempóban rendezi a filmeket, mintha nem lenne holnap – hogy évente legalább egy, de olykor két filmje is megjelenik –, mégis a lehető legtávolabb áll munkásságától a futószalagos gyártás. Immár több mint húsz éve szállítja biztos kézzel az egyértelműen felismerhető szerzői filmjeit kisebb vagy nagyobb sikerrel: sikerült egy egészen stabil színvonalat belőnie, ami alá szerencsére képtelen süllyedni. A kortárs francia film egyik legfontosabb rendezője nem először merészkedik a halál közelébe, sőt, kifejezetten kedveli a témát: a Homok alatt (2000) és a Menedék (2009) esetében a halál innenső oldalán ragadóknak szentelt filmet a szerelmüket elveszített, a gyásszal magukra maradó főhőseivel, az Utolsó napjaimban már a halál kapujában álló főszereplő gyászolja el saját magát és az életet, amitől búcsút kell venni. A halállal kapcsolatos filmjei sorába tökéletesen simul bele a tavalyi cannes-i filmfesztiválon bemutatkozó Minden rendben ment, amelynek főhőse már nem gyászol, inkább csak nagyon menne már tovább. A fókusz ismét az ittmaradottakon van, akiknek ugyan közvetve, de saját kezűleg kell halálba vezetniük a főhőst.
Ozon – ahogy oly sok filmjében is személyes benyomásokból élményekből dolgozik –, most sem csak úgy egyszerűen megálmodta, hogy az utóbbi években egyre parázslóbb vitákat generáló eutanáziáról készítsen filmet. A Minden rendben ment története annak az Emmanuéle Bernheimnak a regényén alapul, aki az Uszoda (2003) és az 5×2 (2004) című filmek forgatókönyvét is írta Ozonnal együtt – nem mellesleg ünnepelt írónő volt Franciaországban, 2017-ben halt meg. Az azonos című regényben Bernheim élete egyik legmegrázóbb élményét meséli el: édesapja agyvérzését követően kertelés nélkül kéri meg lányát, hogy segítse át a halálba. André, a műgyűjtő, szellemileg teljesen épp, 85 éves férfi egy percig sem habozik, nagyon határozottan jelzi, hogy nincsen apelláta, az tehát már a legelején kiderül, hogy nem lesznek kerülőutak, az égvilágon semmi nem térítheti el a férfit elhatározásától. Lányai kész tények elé vannak állítva, el kell intézniük számára a Franciaországban tiltott eutanáziát, és közel másfél órányi filmes idő van rá, hogy a többhónapos cselekményt felölelő történet bemutassa, hogyan kísérheti végig ezen a pokolian nehéz úton valaki a saját apját.
Az alaphelyzet tehát rém egyszerű, mégis az elképzelhető legnehezebb döntési helyzet elé állítja a férfi két lányát – főképp a Sophie Marceau által alakított Emmanuéle-t, akire apja kíméletlenül kényszeríti rá akaratát. Az Ozon filmjeire rendkívül jellemző pátoszmentesség itt is érvényesül: nincsenek túlírt, drámázásokban dúskáló nagyjelenetek, szokás szerint apró, csendes momentumokban, gesztusokban, félmosolyokban és elejtett szavakban rejlik az igazi mondanivaló. Nem ítélkezik, csak megfigyel, de nem is szeretné kíméletlenül belekényszeríteni a nézőt az apja utolsó útját egyengető nő nézőpontjába. A történet még egy kis krimiszínezetet is kap azzal, hogy kis híján rendőrségi ügy lesz a svájci eutanáziaklinikára készülő apa utolsó útjából. Ezzel együtt érezhető Ozon finom, egyértelmű állásfoglalása a témában, és a francia tilalom ellen: kifejezetten nevetségesen hat, hogy sorozatos hazugságokkal, már-már krimibe illő fordulatokkal kell kicsempészniük az apjuk az országból ahhoz, hogy önként meghalhasson. Bár 2008 óta az országban megengedett a passzív eutanázia – azaz a vegetatív állapotban fekvő betegeket a család kérésére le lehet kapcsolni a gépekről –, a jelenlegi francia elnök, Emmanuel Macron igyekszik pártatlannak maradni a témában. Ozon filmje finoman, de határozottan foglal állást a kérdésben, ám a másik oldal érvei felett sem ítélkezik.
De nem egy Ozon-filmet néznénk, ha nem lennének az egyébként is terhelt szereplők megpakolva a családi traumákkal és múltbéli kínokkal, amelyek a rendező szokás szerint a több filmjében is előszeretettel használt, mégis gyakran kissé feleslegesnek ható visszaemlékezésekből derülnek ki. Itt is nagyon hasonló a helyzet, de legalább megtudjuk belőle, hogy milyen elhanyagolt gyerekkort élt meg a két lány a titokban homoszexuális, emiatt súlyosan szorongó édesapa, és az emiatt depressziós, majd Parkinson-kóros édesanya mellett. A visszaemlékezések közül az egyik jelenetnek van igazán súlya: amikor az apa rezzenéstelen arccal mondja el a nagyjából tízéves lányának uzsonna közben, hogy legszívesebben főbe lőné magát. „Számodra ez egy akár ajándék is lehetne, hisz holtan akartad látni” – veti oda Emmanuélle-nek testvére a rendkívül súlyos mondatot, és bár a nő rögtön hárít, azonnal világossá válik, hogy nem egy idealizált apa-lánya kapcsolatról van itt szó. Ráadásul az idős férfi még a halál kapujában is manipulál és zsarol érzelmileg, ami miatt különösen bonyolulttá válik az egyébként sem egyszerű helyzet.
Az, hogy az apád arra kér, öld meg, szeretet vagy perverzió?
– hangzanak el az ehhez hasonló fajsúlyos kérdések a szkeptikus szócsőként használt mellékszereplők szájából, ahogyan az is, hogy miért pont a gyerekét kéri meg egy ilyen rendkívül nehéz kérdésre. „Pont azért, mert a lánya vagyok”, hangzik a válasz, a néző meg csak titkon örül, hogy jó esetben nem kellett még ezen kérdések egyik oldalán sem állnia, nemhogy megválaszolnia őket.
Szintén érdekes színt visz Emmanuélle édesapja történetébe, hogy André első látásra ugyan valóban sajnálatra méltó a sztrók miatt eldeformálódott arcával, lebénult karjával és búskomorságával, állapota folyamatosan javul, és amint megtudja, hogy nagy eséllyel egy svájci klinikán fejezheti be önként az életét, látványosan kivirul, ami egyszerre teszi hihetetlenül szomorúvá és mégis felemelővé a történetet. Az, ahogy a beteg férfi boldogan nyakalja a bort és kanalazza magába a csokihabot az utolsó vacsoráján, egyértelműen egy életet igenis szerető ember képét mutatja, aki épp életszeretetéből fakadóan akar meghalni.
Sophie Marceau ezzel a filmmel tért vissza három év kihagyás után a vászonra, Ozon forgatókönyve volt az, ami meggyőzte a visszatérésről. Emmanuélle szerepében remekül ragadja meg az erős, de apja döntésének ellentmondani kénytelen nőt. André Dussollier-t félelmetesen élethűen sminkelték napi több óra munkával a sztórk miatt elváltozott arcú apává, aki szintén tökéletesen ragadja meg a szerepben rejlő kettőséget: az elesett, szánnivaló öregembert, és a gonosz és cinikus apát. Charlotte Ramplingnak csak nyúlfarknyi szerep jut, ám abban rémisztően élethű Parkinson-kóros, depressziós anyaként – Ozon ki másra is bízhatta volna a rövid jutalomjátékot, ha nem egyik kedvenc színésznőjére.
Nem könnyű témát jár körül tehát Ozon filmje, ám a lehető legfinomabban nyúl a kegyes halál témájához fölösleges cifrázások és könnyben ázó nagyjelenetek nélkül, de talán ehhez a témához ez a legjobb út. A Minden rendben ment ávolról sem propagandafilm az eutanázia mellett, pusztán megmutatja, miként dönthet így egy ember, és hogyan lehet megbírózni azzal a ténnyel, ha az embernek be kell írni a naptárba hónapokkal előre, melyik nap hal meg majd az apja.
Minden rendben ment, Tout s’est bien passé, 2021, 113 perc. 24.hu: 7/10
