Bár gyerekkoromban volt nálunk számos olyan vasárnapi ebéd, melyen tíz-tizenöt olimpiai bajnok is ült az asztal körül, a szüleim kevesekről beszéltek mindig szuperlatívuszokban. A kevesek közül is kiemelkedik a százegyedik életévét a minap betöltő Keleti Ágnes, aki ezen a kerek világon a legidősebb olimpiai bajnok. Ráadásul a legeredményesebb magyar sportolók egyike: összesen öt olimpiai aranyat nyert. És miután visszavonult, eredményes edző lett, két nemzet válogatottját is irányította.
Már nagylányként nézegettem a szüleim valamelyik fotóalbumát, és az egyik felvételen megpillantottam gyermek önmagamat egy nénivel. Kérdeztem anyut, hogy ki ő – ekkor hallottam először a fantasztikus eredményeiről és a hihetetlen szorgalmáról, és arról, hogy az 1956-ban, Melbourne-ben nyert aranyai után külföldön telepedett le.
Elraktároztam az információt, mint oly sok mindent a szüleim „sportmeséiből”.
Már rég befejeztem a versenyszerű úszást, amikor egyszer megláttalak a medence partján. Bőven túl jártál már a nyolcvanon. Beszélgettél épp, nem akartalak zavarni, letudtam inkább az aznapi penzumomat, aztán irány az öltöző.
Odabent találtalak téged is. Azonnal megszólítottál engem, az akkor már ötven körüli családanyát, azzal, hogy „de szépen úszol, kislány”.
Nem ismertél meg, ami nem csoda, hiszen egészen aprócska voltam, amikor utoljára találkoztunk.
Megköszöntem a dicséretet, mosolyogtam.
Így folytattad: „De ilyet vajon tudsz-e?!”
Nem bírtam magammal, elvégre én is versengésre születtem, melléd álltam, s már ereszkedtem is le, ha nem is olyan kifogástalan spárgába, és nem is oly könnyedén, mint te.
Elkerekedett a szemed, én pedig kacagva mondtam, hogy „sportoló voltam én is, Ági néni, úszó”.
„Úszó? – kérdeztél vissza. – Ahhoz képest nem is rossz. Ezzel a hajlékonysággal akár tornász is lehettél volna.”
Vettem a lapot: „Sajnos a lábemelések gondot okoztak volna.”
Mire te felpattantál, és a nyakadba dobtad a lábadat. „Akkor ilyet nem is tudsz, te, kislány?”
Biztosan tudnék, ha annak idején megtanítottál volna rá.
„Mikor volt az az annak idején?! Ismerlek téged?!”
„Én vagyok az Éva és a Dezső lánya.”
Na, erre kerekedett el igazán a szemed. „Anduka, de megnőttél, kicsikém!” Mire nevetésben tört ki az öltöző, melynek addigra az összes aktuális vendége a mi párbeszédünket figyelte.
A Jóisten éltessen, Ági néni!
