Az ENSZ 1960 szeptemberében kezdődő 15. közgyűlése több szempontból is emlékezetes maradt. Itt tartotta Fidel Castro rekordhosszúságú, négy és fél órás beszédet, Henry Cabot Lodge bemutatta a moszkvai amerikai nagykövetségen talált „poloskát”, de a csúcs mindenképp a szovjet pártfőtitkár dühkitörése volt:
Nyikita Hruscsov cipője később a hidegháborús időszak egyik legismertebb szimbóluma és számos legenda forrása lett, ám egyetlen kétségbevonhatatlan forrás sem tanúskodik arról, hogy a botrányos eset valóban megtörtént.
Két népszerű verzió
A nevezett eset 1960. október 12-én történt, amikor Lorenzo Sumulong, a Fülöp-szigetek küldöttje a dekolonizáció kapcsán tartott beszédet. Miközben pedig a gyarmati sorba taszított népek felszabadításáról beszélt, a kommunista nagyhatalmat is azzal vádolta, hogy egyszerűen „magába olvasztja” a kelet-európai országokat, és súlyosan korlátozza önrendelkezésüket.
A beszámolók megegyeznek abban, hogy a szovjet pártfőtitkár türelme ezen a ponton fogyott el, ám abban már nincs egyetértés, hogy Hruscsov egész pontosan mit és milyen sorrendben tett. Az egyik verzió szerint a politikus a bírálat hallatán a pulpitusra rohant, és számos minősíthetetlen jelző mellett az „Egyesült Államok talpnyalójának” nevezte Sumulongot, majd kiszorította őt az emelvényről. Ezen forrás alapján a nevezetes cipőlevétel csak azután esett meg, hogy a Fülöp-szigeteki delegált visszakapta a szót Frederick Bolandtól, az ülés elnökétől.
Mások ellenben úgy emlékeznek, Hruscsov előbb öklével, majd cipőjével ütemesen verni kezdte asztalát, és csak később ment ki az emelvényre, hogy erővel vessen véget a kellemetlen kritikának. Egy biztos: a szovjet vezető és a keleti blokk képviselőinek rendbontása és a kialakuló káosz nyomán Boland rövid idő múlva berekesztette az ülést, másnap pedig Hruscsov hazatért Moszkvába.
Büszke volt rá
Érdekes módon a jelenetről, Hruscsov állítólagos tombolásáról nem maradt fenn hiteles képi, vagy hangi bizonyíték, ennek következtében máig nem sikerült tisztázni, hogy egész pontosan mi is történt. Így aztán olyanok is akadnak – például a főtitkár fia, Szergej –, akik úgy vélik, az egész botrány csupán egy anekdota, amit a közvélemény később legendává formált.
Paradox módon maga Hruscsov is szívesen emlékezett vissza az 1960. október 12-i botrányra, mely lehetőséget teremtett neki ahhoz, hogy odahaza erőt és keménységet sugározzon, ami a szocialista blokk politikai kultúrájában elengedhetetlen volt. A pártfőtitkár olyannyira nem szégyellte a „cipős ügyet”, hogy visszaemlékezéseiben még számos hasonló esetről megemlékezett, melyek valószínűleg soha nem történtek meg.
