Kultúra

Ha közel van Isten, forróbb a szenvedély

Guy Ferrandis / SBS Productions
Guy Ferrandis / SBS Productions
Az Elemi ösztön és az Elle veterán rendezője, Paul Verhoeven egy 17. századi apáca leszbikus szerelmi viszonya alapján forgatta a vallás és hatalom összefüggéseiről szóló Benedettát, a norvég Eskil Vogt pedig a thriller, a horror és a szuperhősfilm motívumait vegyítette az Innocents sötét lakótelepi gyerektörténetében. Rövid kritikák Cannes-ból.

Benedetta Carlini tehetős családból származott, és kislánykorától kezdve közel érezte magához Jézus Krisztust. Szülei kilencévesen bízták rá a pesciai apácákra. Huszonhárom éves volt, amikor először jelent meg neki Jézus, és stigmákat hagyott rajta. Ugyanekkor fedezte fel a saját testét, és kezdett szexuális viszonyba egy másik fiatal novíciával, Bartolomeával. Kapcsolatuk nem sokáig maradt titokban.

Mindez valóban megtörtént a 17. századi Itáliában, de pont olyan, mintha Paul Verhoeven találta volna ki dolgozószobájában ücsörögve.

A holland rendező az idei cannes-i fesztivál talán legmegosztóbb filmjével versenyez az Arany Pálmáért, amelyben teljes természetességgel váltja egymást Jézus-vízió és szarásjelenet, leszbikus légyott és bubópestises haldoklás.

Az apácazárda hétköznapjainak ábrázolása realisztikus történelmi drámát ígér, Benedetta és Bartolomea titokban tartott, de éppen ettől rendkívül szenvedélyes románca erotikus thrillerbe fordítja a cselekményt, miközben a hősnő látomásai tudatfilmes irányba is elvisznek. A végeredmény lehetne ízléstelen zagyvaság – és a Benedettát hevesen gyűlölő cannes-i nézők szerint nyilván az is –, valójában viszont Verhoeven nagyon magabiztosan tartja kézben a filmet, és a legmeghökkentőbb fordulatoknak is helyet talál a hősnő felnőtté válásának történetében.

Guy Ferrandis / SBS Productions

A nyolcvanhárom évesen is remek formában dolgozó rendező több korábbi filmjének egy-egy fontos motívumát ismerhette fel Judith C. Brown történész Benedettáról írt monográfiájában. A társadalmi olvasztótégelyként is működő, betegségek tizedelte középkori falu a rendező első amerikai filmje, a Hús+vér világát idézi. Az egymás testi-lelki közelségében élő, összetartó nők közösségét a Showgirlsben láthattuk. A szex, a manipuláció és a hatalmi játszmák összefonódására épült az Elemi ösztön, és a szadisztikus vonzalom lélektanát mutatta be Verhoeven előző filmje, az Elle. Mindemellett a Benedetta Verhoeven vallástörténészi munkásságához is kapcsolódik: csak a rendező legelszántabb rajongói olvasták el Názáreti Jézus című könyvét, amelyben a Megváltót kora bonyolult politikai játszmáinak aktív résztvevőjeként láttatja.

Ez az összetett valláskép teszi igazán izgalmassá a Benedettát is, nem pedig az, hogy Verhoeven rászabadította a művészmozik közönségére az apácákhoz kapcsolódó tabuk ledöntésére-kizsákmányolására építő sajátos alműfajt, a nunsploitationt.

Persze, a filmet a szexuális és vallásos révületükben egymásnak eső apácákkal lehet reklámozni, a testiség ábrázolásában rendszeresen igen messzire merészkedő Verhoeven azonban e téren most magához képest visszafogott marad. Jobban érdekli őt, hogy milyen esélyei vannak az őszinte istenhitnek egy olyan intézményes közegben, amely csakis abban érdekelt, hogy hatalmat kovácsoljon a vallásból.

A Benedetta erősen kritikus a katolikus egyházzal, amelyben, mint minden hivatalban, a közepesen tehetséges vagy elhivatott, de kellően szervilis figurák jutnak a legmagasabbra. Az apácazárda pragmatikus vezetőjétől a nővérek között a társadalmi felemelkedést megélő Bartolomeán át az uralkodáshoz szokott pápai nunciusig Verhoeven olyan karaktereket mozgat, akik a maguk módján igyekeznek használni az Úristent, és finoman szólva többre vágynak annál, hogy felajánlják neki a lelküket.

Guy Ferrandis / SBS Productions

Az egyetlen rejtélyes figura maga Benedetta, akit egyszerre látunk vallási megszállottnak és ügyes politikusnak; szenvedélyes szeretőnek és felelősségteljes vezetőnek. Komplex karakter az övé, de az Elle-ben is kisebb szerepet játszó Virginie Efira hitelesen mutatja meg Benedetta mindegyik arcát. Ájtatosságának határairól, küldetéstudatának őszinteségéről a film vége után sokat lehet töprengeni.

Ilyen gonosz kisgyereket régen láttunk

Révületbe eső, különleges képességekkel megáldott vagy megvert gyerekekről szól egy másik cannes-i film is, az Un Certain Regard versenybe válogatott, norvég Innocents. Eskil Vogt elsősorban Joachim Trier filmjeinek (Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink) forgatókönyvírójaként ismert, Az ártatlanok mindössze a második saját rendezése, amely témájában Vogt korábbi, Triernek írt filmjét, a Thelmát idézi. Ezúttal is természetfeletti erők dúlják fel egy unalmas, de kényelmes külvárosi lakóövezet nyugalmát, ahova új család költözik: a tíz év körüli Ida, néhány évvel idősebb, autista nővére és a szüleik. Miközben Idának a tagolatlan beszédre képtelen, állandó gondoskodásra szoruló Annára kell vigyáznia, megismerkedik két szomszéd kisgyerekkel. Csakhamar kiderül, hogy mindketten képesek olyan dolgokra, amikről Ida beszélni sem mer a szüleinek, mert úgysem hinnének neki.

Az új ismerősök közül nem mindenki jóindulatú, és az ártatlan barátkozás jeleneteit Vogt kisvártatva thrillerbe fordítja a gyerekekre leselkedő, éppen általuk okozott életveszély sugalmazásával. Ugyanakkor tovább is megy ennél: vérfagyasztó, alkalmanként kifejezetten sokkoló jelenetekben mutatja meg, mire vezet, ha tízéves kisfiúk és kislányok képesek tárgyakat mozgatni, vagy átvenni az irányítást mások elméje felett.

Az erőszakosabb részek a horror műfaja felé tolják Az ártatlanokat, az viszont inkább a szuperhősfilmeket idézi, ahogy hőseink tisztába kerülnek a saját képességeikkel, és eldől, hogy ki az, aki a pusztítás szolgálatába állítja az övét. Vogt nem visz újabb csavarokat a történetbe, inkább ráérősen mutatja be a gyerekek kapcsolatának változását. Ezáltal elvész a filmből a kezdeti rejtélyek feszültsége, viszont alaposabban megismerjük a figurákat. Talán nem túlzás azt állítani, rég lehetett ennyire őszintén drukkolni azért, hogy egy gonosz gyerek haljon már meg.

Mer Films

Miközben Idáék harcát bő lére ereszti, a szülők és gyerekek kapcsolatát takarékosan, néhány utalással ábrázolja a rendező. Ebből fakad az Innocents egyetlen zavaró vonása: nehezünkre esett elhinni, hogy a főhős nem avatja be már hamarabb a szüleit az eldurvuló játék részleteibe, és a felnőttek sem vonják kérdőre Idát, mikor a környéken hullani kezdenek az emberek. A megoldatlan probléma annak fényében különösen bosszantó, hogy Vogt máskülönben rendkívül érzékenyen villantja fel, mi játszódik le a szülőkben, mikor kommunikációképtelen lányuk egyszer csak megszólal. Ha mást nem is, a fájdalom mély kútját berekesztő, pillanatnyi örömüket biztosan magunkkal visszük a filmből.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik