Még ha elég sokat ártanak is a filmművészeti kreativitásnak, alapesetben sem az adaptációs trend, sem a régi történetek modern köntösbe bújtatása nem ördögtől való, mindegyikre láttunk már fergeteges példákat. Így aztán amikor kiderült, hogy A végállomás gyermekei című kult-„regény” – mert valójában inkább riportkötetnek lehetne nevezni, a főszereplő drogos lány, Christiane F. és néhány további érintett visszaemlékezéseit két újságíró, Kai Hermann és Horst Rieck rendezte kötetté – nagy költségvetésű sorozatfeldolgozást kap, elég sokan lelkesen kapták fel a fejüket: a kötet népszerűsége nemigen csökkent a megjelenése óta eltelt több mint negyven évben, és az azt feldolgozó 1981-es film is emlékezetes, ebből az alaphelyzetből mi baj lehetne egy új sorozatverzióval? Nos, a jelek szerint nagyjából minden: az Amazon sorozata mintha csak megnézte volna, mi indokolta annak idején a történet sikerét, aztán következetesen kihúzta volna mindegyiket.
Történetünk memoár, Christiane egy bírósági per nyomán saját tinikoráról mesélt a két szerzőnek: Christiane a hetvenes évek Nyugat-Berlinjének egyik paneltömbjében él családjával. Tizenkét éves: gyerek, annak minden ártatlanságával, de már majdnem kamasz, így természetes igénye a stabil családra már a leválás vágyával keveredik, keresi a kortárs közösséget, hajlama a vadságra és eufóriára együtt nyiladozik érdeklődésével a fiúk felé. Szóval pont olyan, mint egy átlagos tizenkét éves kislány – és hogy ebből az ártatlanságból hogyan jut rövid úton a keménydrogok és a prostitúció örvényébe, azt lenne hivatott elmesélni ez a történet, ötvözve néhány kortársa hasonló sztorijaival. Ott van Stella, a vagány barátnő, egy még inkább diszfunkcionális családból, alkoholista anyja helyett nevelve kistestvéreit, szolgálva ki a kocsma vendégeit, Babsi, az arisztokrata-sarj, aki nem tudja elviselni puccos családja fojtogató világát, és a fiúk, a diagnosztizálatlan skizofrén Axel, vagy az állatbolond Benno, mind tünemény aranyos kamasz hülyegyerekek, pontosan olyanok, amilyenek mind voltunk, akikkel együtt lógtunk. Azért a főhős egyértelműen Christiane, de a többiek is kellőképp hozzátesznek ehhez a sötét közeghez, hisz mind elhanyagolt, magára utalt, ki-tudja-mi-van-a-szüleikkel gyerek, így vagy úgy, és együtt csúsznak bele a parti-, majd a keménydrogok világába is.
Nagyon erős sztori, amin csak tovább hangosít az, hogy tudjuk: megtörtént. Nagyon izgalmas karakterek, megrendítő sorsok, össztársadalmi, nemzedéki és személyes bűnök, hibák, életképtelen emberek, működésképtelen családok, közönyös társadalom, tragédiák. Nem tudok ennél tökéletesebb alapanyagot kitalálni. Hogy az Amazon képes volt ezt a minden ízében elhibázott valamit kihozni belőle, az tulajdonképpen már-már teljesítménynek tekinthető. Konkrétan minden el van rontva ebben a sorozatban. A legelső hibát ott követték el, hogy úgy akarták adaptálni ezt a sztorit, hogy valójában vagy nem is ismerték, vagy nem értették, vagy nem merték valójában adaptálni, és inkább csak valami halovány keretként tekintettek a memoárra – vagy ez mind együtt. Az alkotók lenyilatkozták, hogy kissé modernizálni, időtlenné akarták tenni a sorozatot, ám ezzel elég sok elveszett a lényegből: hiszen ez egy velejéig ’70-es évekbeli történet, a bemutatott jelenségek akkor voltak érvényesek, annak a korszaknak a kulturális és társadalmi közegében voltak értelmezhetők. És eleve: nem lehet egy ennyire mélyen személyes igaz történetet univerzalizálni. Vagy lehet, de akkor az már egy másik történet lesz, akkor pedig a cím és a karakterek használata – amit egyébként szintén könnyű kézzel kezel a sorozat, egyes szereplők azok, akik a könyvben, mások más néven vagy máskor szerepelnek, esetleg teljesen kikerültek a sorozatból – nem más, mint ízléstelen marketingeszköz, hogy az ismertség behúzzon némi érdeklődést.
A „modernizációs” törekvésnek az lett a vége, hogy egy megfoghatatlan, ilyen formán átélhetetlen, távolságtartó massza lett a történet közege – miközben az atmoszféra legalább olyan fontos ebben a történetben, mint a konkrét események. A nagy időtlenségben nincs kit megszólítson a sorozat: az idősebb generációnak ugyanúgy nem ismerős, ahogy a fiataloknak sem, ez a világ igazi senkiföldje úgy időben, mint térben – ez a Berlin ugyanis a világon nem létezik, nem is létezett soha. És hiába szól folyton a zene, hátha az majd hangulatot kelt, ám ettől mintha egy végtelenített videoklipet néznénk, melyben a szereplők színekből és fényekből festett képek csupán, semmiképp sem valós alakok. Ráadásul ami szól, az is elég semmilyen: néha feldereng némi David Bowie, de többnyire kortárs popdalok blockbuster-trailer stílusban stilizált, áthangszerelt, rendkívül jelentőségteljesnek szánt feldolgozásai szólnak, továbbá semleges lakossági techno, afféle, amire Berlin legkevésbé prominens klubja is megsértődött volna már a ’70-es években is, ma meg pláne. Arról nem beszélve, hogy aki szerint egy klubban ilyen tisztaság van, és ennyi helye van mindenkinek táncolni, senki nem izzad és bárki tud ordítozás nélkül csevegni a pultnál, ahol fél percet sem kell várni a piára, az vélhetően még soha nem járt nemhogy technoklubban, még egy valamirevaló vidéki retro diszkóban sem. De a dizájn a kisebb baj, a nagyobb a zene: ez a középre húzott, langyos, közepes dizsi egy vállalati karácsonyon sem okozna elszállós eufóriát, nemhogy egy drogokba fulladt veretésen. Apropó, eufória: már többször leírtam ezt a szót a cikkben, és ehhez alighanem annak is lehet némi köze, hogy nehéz nem az HBO nagy sikerű tinisorozatára gondolni az inspirációnál – csak éppen az Eufória alkotói láttak valami valódit azokból a tinikből, akikről mesélni akartak, gondoltak róluk valamit, és mindezt nem féltek meg is mutatni. Hogy ezek után az HBO miért gondolt jó ötletnek megvenni ennek a sorozatnak a sugárzási jogát, az rejtély.
És ha már tinik: A végállomás gyermekeinek második legsúlyosabb hibája – bűne? – a szereposztás. Nem szakmai hiányosságok miatt: ha nem is kimagasló, de tehetséges, ügyes német színészeket látunk, akik azonban mindannyian felnőttek. A főszereplő Jana McKinnon idén huszonkettő éves, a Stellát játszó Lena Urzendowski huszonegy, a legkislányosabban még a Babsit alakító Lea Drinda néz ki, de ő is húszéves, a férfi szereplők szintén húsz év felettiek, azaz már a forgatáskor is jócskán nagykorúak voltak, felnőttnek is néznek ki. Miközben ennek a történetnek többek között éppen az ad iszonyatos súlyt, hogy a főszereplő Christiane tizenkét éves a kezdetén, és még a végén is csak tizenöt. Icipici kislány, gyerek. Még csak nem is majdnem nagykorú kamasz, hanem teljesen egyértelműen gyerek – márpedig, bár tény, hogy a heroin sosem kevésbé ártalmas, de azért egy tizenkét éves gyerek heroin-használata beláthatóan jóval sokkolóbb, mint egy tizennyolc-húszéves fiatal felnőtté. Az őt ért szexuális kizsákmányolások pláne – itt pedig egy teljesen egyértelműen felnőttnek látszó színésznőről kellene elhinnünk, hogy egyrészt szeme sem rebben, amikor arról beszélnek neki, mennyi heroint kaphat egy orális szexért, másrészt viszont láthatólag nem esett még át a felvilágosításon, így az első menstruációja még sokként éri.
Philipp Kadelbach rendező, úgy tűnik, nem gondolta problémásnak, hogy gyerekek helyett felnőtt színészekkel készüljön, s ezzel jelentősen puhuljon a történet, sőt, azt sem, hogy a tálalással is glamúros, menő, vágyott világként ábrázolja ezt a közeget. Az ábrázolás alapján a szereplőknek tulajdonképpen nincs is bajuk azzal, ami történik velük, legyen az nemi erőszak vagy gyermekprostitúció, és azt, hogy ezek a kiskamaszok naponta heroint szúrnak be maguknak, afféle diákcsínyként láttatja a sorozat, mintha elkötnék apu autóját: kicsit veszélyes, de olyan részegítően, kontrolláltan, mint egy durvább körhinta, és elég jó buli. De a drogozás motivációnak megmagyarázásánál sem mennek mélyebbre annál, hogy, nos, izé, miért ne. A sorozaton a kreditek szerint tizenkét író dolgozott, de ennek a népes társaságnak sem sikerült nemhogy feltárni, felvillantani sem a szerhasználat miértjeit, sorsokat megnyomorító következményeit, súlyát, sikerült viszont némiképp vonzóvá tenni azt. A végállomás gyermekeiben ugyanis minden és mindenki elképesztő jól néz ki, dögös a város, menők a ruhák – még ha egyébként nem is annyira ’70-es évekbeliek – és az idült heroinisták is olyan klasszul néznek ki, kisimultak, jól tápláltak, nyugodtan mehetnének bármely kifutóra – lásd még: heroin chic. Hát hiszen mondhatja bárki, hogy a keménydrogok veszélyesek, ha egy irdatlan ronda trip után másnap reggel kisimultan és derűsen tudunk reggelizni otthon, akkor olyan nagy baj nem lehet belőlük, nem igaz?
Persze az is tény, hogy A végállomás gyermekei kemény fába vágta a fejszéjét, hiszen azért heroin-témában már elég erőseket mondtak korszakos filmklasszikusok – viszont aligha célravezető megoldás e nyomás ellen, hogy oké, ha a Rekviem egy álomért brutális volt, akkor mi itt majd coolak leszünk. De igazából még az sem sikerül, arányérzék híján nem egyszer konkrétan komikusan erőltetett jeleneteket kapunk. Egy példa: egy szépelgő kosztümös pornófilmre hajazó, barokkos szexpartiról egy rossz arcú csicska kihoz egy fátyolszerű rongyba bugyolált, aligha nagykorú, eszméletlen lányt, odaadja egy topmodell/strici-kinézetű fiatalembernek, aki beteszi a puccos sportkocsijába, az erdőbe hajt vele. Ott egy ki tudja, ki által előkészített gödörbe dobja, majd betemeti, mindezt a legjobb ruhájában, amit aztán leporol, visszaül a szexi kocsiba, majd a városba visszaérvén kis híján elgázolja az egyik főszereplőt, aki bekéredzkedik a kocsiba. És mivel a lányokat titokban eltemető, szép arcú rosszfiúk már csak ilyenek, emberünk hagyja, hogy a kislány az autóban éjszakázzon, majd hajnalra házuk elé viszi, mert nyilván ismeri a címét is. A groteszk ezen szintjére még Örkény István is elismerően csettintene – csak éppen itt mindezt véresen komolyan gondolják.
Tehát akkor leltár mindarról, ami miatt ez a sztori erős volt: 70-es évek feelingje, a Vasfüggöny nyugati oldala, Nyugat-Berlin mocskos, sötét oldala, életeket követelő keménydrog-világ, a társadalom szélére sodródottak, nagyon kicsi kamaszok, gyerekek. Na, ebből semmi nem jelenik meg. A végállomás gyermekei, ez a megrendítő, kijózanító, tapinthatóan igazi és fájdalmas történet és kordokumentum az Amazon sorozatverziójában steril, kilúgozott, lesimogatott, középre hangolt, térben és időben megfoghatatlan, amerikanizáló, csilli-villi, és veszélyesen káros üzenetet kommunikáló, súlytalan limonádé lett.
A végállomás gyermekei nálunk az HBO Go-n nézhető, nyolc darab, nagyjából ötvenperces epizódban. 24-hu: 3/10
