Amikor először kerestem, azt mondta, zenekari próbán van. Újra pörög a Ricse?
Egy tévéműsorra próbálunk, Wolf Katival újra eljátsszuk a Gyere, kislányt.
Igazán nem lehet mondani, hogy kiöregedett volna a showbizniszből. Kossuth-díj, jogdíjak és rengeteg szereplés…
Ami a díjat illeti, már három évvel ezelőtt is felterjesztettek, szóval hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon meglepődtem. Azt mondogattam az utóbbi időben úgy félig viccesen, hogy ha az összes tanítványom megkapta már, kaphat valamit a tanár úr is, nem? Egy csomó zenekarral foglalkoztam annak idején a Garázs műsorban. A Kispál és a Borzot annak idején én futtattam, például. Hobo útnak indításában is segédkeztem, még 78-ban.
Azt is mondta, hogy azért kapta a Kossuth-díjat, hogy idegesítse a liberálisokat. Nagyon szeret provokálni?
Ugyan már, csak viccelődök, egyesek meg jól megsértődnek. Ez egyébként azután volt, hogy Vágó, a kvízmester is hozzászólt meg Vásárhelyi Mária, egyik sem épp kedvesen. Komolyan elkezdenek azzal jönni, hogy azért kaptam, mert fideszes vagyok? És ha azért kaptam volna, akkor mi van?
Az elég megalázó volna, ha egy ilyen díjat nem a művészi teljesítményéért kapna az ember, hanem azért, mert pártkatona. Nem?
Csakhogy én nem vagyok pártkatona. Nekem senki nem mondja meg, mit gondoljak és mit beszéljek. De ha történetesen a Fidesz szimpatikusabb, mint a többi, akkor rögtön én vagyok a rendszer seggnyalója? Valójában liberális vagyok, ezt soha nem tagadtam meg. Nekem még az istenem is liberális, mert megengedi, hogy ne higgyek benne.
Csak ez a szó mára elvesztette a tartalmát, nagyon a kezébe vette a politika. Olyan, mint a demokrácia. Az mit jelent, tessék mondani? A nagy semmit. Amikor azzal jönnek, hogy demokráciában ilyet meg olyat nem lehet, visszakérdezek: miért, mikor volt itt demokrácia?
Ezek szerint most sincs.
Még most van a legtöbb. Na jó, mondjuk, hogy nincs, de hogy lenne? Ezek csak ilyen buta szavak, mint a béke. Van béke? Az egyik bogár megeszi a másikat. Miért nem élnek békességben egymással? Ez van a világban: háború, politika, gazdagság és szegénység, mert a szegényeken mindig uralkodtak a gazdagok.
És ezen nem lehet változtatni?
Megpróbáltuk annyiszor. A kommunizmusban nem az volt a szöveg, hogy osszuk a javakat úgy, elvtársak, hogy mindenkinek jusson? Aztán aki közelebb ült a tűzhöz, jobban melegedett. De voltak, akik hittek az őrületben, amit a Marx kitalált.
Fiatalként szintén hitt benne?
„Odaadó híve vagyok a kommunizmusnak, főhadnagy elvtárs.” Ezt mondtam a kihallgató tisztnek az őrszobán. Amúgy persze hamar tudatosult bennem, hogy kamu az egész. Emlékszem, néztük a faterral a tévét, ment a rizsa, hogy így a terv, meg úgy teljesítjük, elvtársak, és mondja a faterom, hogy hazugság, csalás az egész, fiam! De el ne mondd valakinek, hogy ezt hallottad itthon, mert engem úgy elvisznek, hogy többet nem látsz. Ebből megértettem, hogyan látja ő ezt az egészet. Mentek a termelési riportok, ott áll a munkás a traktornál, és azt mondja: „két kis családom van, megtalálom a számításomat.”
Erről beugrik a Matematikus dala az ős-Bikinitől.
Hát csak a matematikus találhatja meg a számítását, nem? Persze később elgondolkodtam rajta, nem biztos, hogy a faternak van igaza.
Ezért lett KISZ-titkár?
Nem, hanem mert jól jött a főiskolai felvételihez. Érettségi után az Elektronika KTSZ-ben dolgoztam műszerészként, ott alapítottam a szervezetet, két taggal: én voltam titkár, a másik srác a helyettes. Csináltunk egy alakuló közgyűlést, megválasztattam magam górénak, lepapíroztuk, így mentem a felvételire. Kérdezték, végzek-e mozgalmi munkát. De még mennyire, mondtam, nálunk nagyon színes mozgalmi élet van, mutattam a papírt.
És a kommunista rendszerről nem gondolta, hogy működhetne ténylegesen is?
Működött az. ’78-ban, amikor összejöttem az úgynevezett marginalizálódó értelmiséggel, nagy házibulik voltak, ahol a részt vevők negyven százaléka besúgó volt, olyan jól működött a rendszer. Jól berúgtunk együtt, besúgók és besúgottak, és megbeszéltük, hogy a kommunizmusnak vége, éppen most szarik be. És reggel négykor másnaposan néztük, hogy nahát, járnak Békásmegyeren meg Óbudán a villamosok. Szóval nincs vége, forog a világ.
Miért lett mégis kritikus a rendszerrel szemben?
Fordítva, az lett kritikus velem szemben. Én nem úgy keltem reggelenként, hogy na, csinálni kéne egy nagy lázadást, mi is legyen az? Nem utáltam a rendszert, ő utált engem, és nem értettem, mi a baj.
Mentünk Erdős Péterhez, a Hungaroton igazgatójához, hogy adjon ki nekünk lemezt. Ha kiadja, lehet, hogy ma én lennék a leggiccsesebb előadó az országban. De az Erdős nem szeretett engem, és minden utat lezárt előttünk. Akkor kezdtem rájönni, hogyan működik a szisztéma, amikor megcsináltuk a Gyere, kislány című nótát ’76-ban a Tessék választanira, és nem nyertünk, mert meg volt beszélve előre, hogy vagy a Korda, vagy a Koós, vagy a Kovács Kati. De utána meghívtak az úgynevezett Német Demokratikus Köztársaságba, és hat hónapig vezettük az ottani slágerlistát, meg itthon is vagy negyed évig. Erdős az mondta: „marha jó ez a nóta, gyerekek, hozzatok még ilyeneket.” Nekem az Average White Band nagyon tetszett, hát olyan stílusú dalokat csináltunk gyorsan, de azt mondta rá, hogy „ezek nagyon egyformák”. Szerintem ez funky zene, de mindenáron diszkónak akarták mondani. Azon az őszön megjelent a Neoton diszkólemeze, és csodák csodája, némelyik szám eléggé hasonlított az anyagra, amit leadtunk Erdősnek. Mindenesetre a nyolcvanas években már ők vitték a prímet, mert egyrészt zseniálisak voltak, másrészt a nagyfőnök volt a hátszelük. De nem hibáztatom őket, kihasználták a lehetőséget.
Szóval rossz volt a viszonya a popcézárral.
Rossz viszony? Az nem volt. Szevasz, Péter, mi újság, lekezeltünk, beszélgettünk. Ő nem volt olyan, aki szembe támad. Csak ígérgetett fűt-fát, és nem teljesült.
Volt egy kazettán terjedő Ricse-koncert, amikor már Budapesten nem is játszhattak, és ott elmondja a közönségnek, hogy a kultúrpolitika prominensei hazudnak, Erdőst is ekképp említi.
Csalódott voltam. Sokáig bíztam benne, hogy előbb-utóbb megegyezünk. Igazából 1995-ben tudtam csak meg, hogyan viszonyult hozzám, amikor behívtak a királyi tévébe, és lejátszottak egy 1989-es felvételt, amin ő beszél. Akkor már megjelent a dupla albumunk Bors Jenő cégénél, a Quint hanglemezkiadónál, de Erdős azt mondta: ha rajta múlna, ebben az országban Nagy Ferónak soha nem volna lemeze.
Ugyanez a Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója 1981-ben még rávette a popzenész-szakmát a sokat emlegetett tatai táborban, hogy határolódjanak el az olyan „alternatív zenekaroktól”, mint a Beatrice meg a Bizottság. És el is határolódtak, egytől egyig.
Igen, és ez nagyon fájt is akkor.
Annyira, hogy feloszlatta a zenekart.
Annyira. De később leültünk a Bors Jenővel, átbeszéltük ezt a dolgot, és kibékültem vele.
És ez után megjelenhetett egy dupla nagylemez. Harag: nincs lemez. Békülés: van lemez.
Széllel szemben nem lehet. Később amúgy Bors Jenő bevallotta, hogy nekünk volt igazunk. Elmondta, hogy a hetvenes évek végén ők is reformokat akartak, csak lassabban: hogy legyen egy kis butik, maszek taxi, ilyesmi. Mi túl sokat akartunk és túl gyorsan, ezért kellett elkussoltatni.
Kicsit még tekerjünk vissza: 1976-ban a Gyere, kislány nem lett olyan sikeres, mint lehetett volna, így aztán a diszkókorszakkal szakít, és feltűnik egy dühös, rámenős, elementáris punk-rock banda. Ez is Beatrice, de olyan távol van a Gyere, kislány világától, mintha egy másik bolygóról érkezett volna.
Tekerjünk még visszább: Csuka Mónika volt a főnök először, én logisztikus meg menedzser voltam a zenekarban, mellette énekeltem is. Mónika már a feleségem volt, és volt közös gyermekünk, de ő mégis elment egy turnéra a Korda Gyurival, majd úgy döntött, hogy önálló karrierbe kezd. Akkor elég csúnyán viselkedtem, ezt nem részletezném, de megsértődött és elvált. Én meg azt gondoltam, hogy akkor megcsinálom a saját zenekaromat, olyat, amilyet mindig akartam. És jött Miklóska Lajos meg a többiek, egyetemi klubokban akartunk zenélni.
Nem akartam a csöveseknek játszani, igazából nem is értettem először, hogy mi közöm hozzájuk, hiszen a húgyagyú értelmiséghez tartozom, de ha egyszer ők jöttek, hát mit lehetett tenni?!
A rendszerrel szembeni harag akkor már érvényesült a dalaimban. A Nem kell című nóta igazából az Erdősnek szólt, hogy ha nem akarsz adni semmit, akkor leszarlak. A Jerikóval kezdtük a koncerteket, az meg úgy indul ugye, hogy „támadás, egy, kettő három!”. Erre a rendőr már vette is elő a gumibotot, ütötte a fiatalokat. És aztán engem vittek be, hogy balhé volt a koncerten. Persze, mert a rendőrök balhét csináltak. Ma már nehezen hiszik el, de ha öten-hatan összeálltunk beszélgetni egy utcasarkon, máris odajött a rendőr, igazoltatott, és mondta, hogy „oszoljanak, amíg szépen mondom”. Eszünkbe sem jutott olyasmi, hogy emberi jog – ott a gumibot a kezében, az az emberi jog.
Aztán kezdődött a megfigyelés, a rendőrségi vegzálások…
Ráadásul mindig hajnalban jöttek, először csak átadták a papírt, hogy kilencre legyek bent a kapitányságon, később egyszerűen csak bevittek, de mivel ez rendszeres volt, kezdtem idegileg kikészülni. Anyám a másik szobában aludt, csóró muter, mondom, szétaggódja magát, pedig nem csináltam semmit. Volt, hogy felébredtem a csöngetésre, kimentem, és nem volt ott senki. Máskor csak úgy kimentem és ott álltak: maga Nagy Ferenc? Igen. A kamionsofőr? Nem, a zenész. Akkor elnézést, rossz címre jöttünk. Fél ötkor. Az egyik legkeményebb az volt, amikor a Tolnai utcába vittek be. Először elveszik a személyidet. És innentől bármit csinálhatnak, nem vagy. Szóval beszarsz. Ültem, vártam egy órát, és közben őrlődik az ember, hogy mi a francért vagyok én itt. Aztán felvittek a kihallgatószobába, mindenütt párnázott ajtók, halálos csend. Én még akkora csendet nem hallottam. Ezt pszichikailag nagyon kitalálták, ott totózol magadban, hogy mit kell itt annyira hangszigetelni? Bementünk egy helyiségbe, azt mondja a tiszt, üljön le. És kiment. Nagy sokára bejön egy másik faszi, fehér ingben. Azt mondja, maga az a nagy pofájú? Ki engedte meg, hogy leüljön? Hát kérem én, durr, vittem a széket, elrepültem a falig. Ez olyan élmény, hogy nyüszítesz. Eltűntél, nem vagy. Innentől bármi történhet. Ha agyonvernek, öntenek beléd valami piát és kidobnak az út szélére, senki nem tudja meg, mi történt. Felállok, azt mondja:
a Kádár elvtárs nagyon megengedő magukkal szemben, de én kevésbé. És durr, még egy, hogy nekiestem a falnak. Aztán kiment, álltam vérző orral a falnál. Iszonyú megalázó, nemhogy védekezni mernél, de annyit se mondhatsz, hogy menjen már a picsába. Azt csinál veled, amit akar.
Most is remeg, ahogy meséli.
Felidéződik, és a hatása alá kerül az ember, persze. Megint várnom kellett egy csomót, bejött a másik rendőr, azt kérdi: mi történt az orrával? Hát, mondom, nekiestem a falnak. Előfordul, mondja, üljön le nyugodtan, itt egy zsebkendő, hozza rendbe magát. Aztán elengedtek.
„Nem vagyok én gonosz hatalom, a durva erőszakot nem alkalmazom.” Azért ezek a szövegek nyilván kiverték a biztosítékot.
Nem is mertük minden dalunkat játszani egy idő után, például ezt sem. Nem sokkal később volt egy buli, ahol azt mondtam a gitárszóló előtt, hogy „ideiglenesen ihaj-csuhaj!” Mindenki tudta, hogy az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet néphadsereg” az állami szlogen a ruszki megszállásra, csak azt nem tudta senki, hogy ez mennyi lesz, ötven év, százötven év, vagy mindörökké. Voltak tiltólistás szavak, ha számoltál, akkor az ötvenöt után az ötvenhét következett, mert az ötvenhatot is tilos volt kimondani. Én hülye, bemondtam, hogy ideiglenesen ihaj-csuhaj, másnap reggel vittek is. Kérdezte a tiszt, hogy merek én a baráti szovjet néphadsereggel viccelődni. Mondtam, hogy kérem, dehogyis, hogy én? Csak arra gondoltam, hogy addig ihaj-csuhaj, amíg tart a koncert, szóval egy kis időre. Durr, megint kaptam egy pofont, hülyének néz maga minket? De ma már nem haragszom rájuk. Ez volt a dolguk.
A diszkó-funky korszak után jött a Beatrice a kísérletező, vad, pattogós zenéjével, és ez a zeneiség tovább öröklődik az ős-Bikini két albumára, a Hova lett-re és a XX. századi híradóra, amik máig a magyar rocktörténet kiemelkedő darabjai. Érződik ebből a hangulatból valamennyi a Hamlet rock-átiratában is, ami már nem aratott nagy sikert. De a későbbi Beatrice-slágerekből mintha eltűnne ez az erő: újra egy alkalmazkodó, ügyesen megírt popmuzsikát hallunk. Mintha felhagyott volna zeneileg is a kockázatvállalással.
Jó, de azért az eltelt idő is slágeressé tehet egy nótát. A Boldog szép napokra lehet mondani, hogy az előbbiekhez képest kockázatmentes sláger, na de miről is szól? A fickóról, aki jön haza fáradtan, és ránéz a nőre, hogy jaj, megint kúrni kell, vagy a nőről, aki otthon fekszik, amikor hazajön a részeg férje, és büdös, mint a rókalyuk, de megint a kedvére kell tenni. Ez az „útált szerelme kínja”, ahogy Hamlet mondja. Halad az idő, elmegy a világ az ember mellett, és a legvadabb dalból is sláger lesz. Megjött azóta a hardcore meg a death metal, hát ehhez képest mi slágerzenét játszó banda voltunk. Értem, amit mond, csak hát
az ember annyira lehet szabad és kísérletező, hogy ne legyen túlzottan terhére a világnak.
Ott a Sex Pistols sztorija: felfutnak, iszonyú nagy siker van egy ideig, de azért a nagy tömeg soha nem fogadja el. Egyébként abban az időben mirólunk hallottak minden kocsmában. Ha a nótáinkat nem is tudták, de a rossz hírünket igen. Szerettem volna, ha sokan szeretnek, baj?
Hogy hol vannak a határok, azt elég konkrétan megüzente a rendszer: ’82-ben a teljes CPg zenekart évekre lecsukták az Erdős Pétert anyázó dalukért meg a kommunistákat szidalmazó szövegükért.
Értettünk belőle. Volt előtte közös koncertünk, és mondtam nekik: gyerekek, olyat ne játsszatok, amiért engem is, meg titeket is elvisznek, és többet nem lesz buli! De hajtotta őket a vérük, a Takony (Varga Zoltán basszusgitáros) simán letolta a Közgáz-bulin a gatyáját a közönség előtt, és mutatta a seggét. Nem tudom, hogy hozzájuk képest mi ellenzékiek voltunk-e. Nem mertünk nagyon ugatni, maradjunk ebben.
De a Nem nekem tanulsz például a generációs lázadás szimbóluma lett.
Ez úgy született, hogy a KISZ közéleti dalpályázatot hirdetett, mi meg ezt adtuk be, és megnyertük. Össze van szépen szedve, hogy miket hall egy fiatal otthon a szüleitől. Amikor írtam, és a gitáromon keresgéltem az akkordokat, anyám bejött, meghallotta, hogy „sírba teszed szegény anyádat”, és azt mondta: szégyelld össze magad! És kiment. Én meg csak néztem, hogy mi van. De eredményhirdetés nem volt, csak nyertünk ötezer forintot, a sajtóból tudtam meg, ugyanis megjelent az Ifjúsági Magazinban. Rosszul esett, hogy be se hívnak, senki kezet nem fog velünk, hogy gyerekek, gratulálunk. Bementem, felhívták a portáról a Varsányi vagy Harsányi vagy tököm tudja elvtársat, az lejött, és szólt a portásnak, hogy kísérjen át a pénztárba. Égett a pofám, hogy megint megaláznak, eszembe jutott az is, hogy itt hagyom a francba az egészet. De aztán elfogadtam, legalább délután már oszthattam egy kis pénzt a srácoknak, és meg tudtam tankolni a kocsit. Volt egy Zsigulim, az nagy szó volt az akkor.
Valamennyire mindig meg kell alkudni a hatalommal, hogy érvényesülni tudjon az ember?
Valamilyen szinten mindig, persze. Ha nem dörgölődsz, akkor nem is fényesedsz. Igaza volt apámnak, mindenki hazudik. Lent is, fönt is. Akkor is, azóta is.
Miért lépett be az SZDSZ-be a rendszerváltáskor?
Mert azt az akkori barátaim csinálták. Meghívtak a házibulikba, egy kicsit megsimogatták a fejemet, és amikor megláttam, hogy a programban szerepel az Unió Erdéllyel, nagyon lelkes lettem. Én erdélyi vagyok, a nemzeti összetartozás a szívügyem. Aztán volt egy beszélgetésem a médiahajón Pető Ivánnal: te, mondom, nekünk nem konstruktív ellenzéknek kéne lennünk az Antallékkal szemben? Ha látjuk, hogy balfaszkodnak, segítsünk. Nem értesz a politikához, mondta, te csak zenélj. Csak néztem, hát ugyanezt mondta Erdős, ezelőtt tíz évvel. Ezeknek már mindig a hülye leszek? Másnap bosszúból lenyilatkoztam a Népszabadságnak, hogy kormánypárti vagyok, az SZDSZ-szel végeztem.
Pedig akár köztársasági elnök is lehetett volna. Támogatták, azzal a szlogennel, hogy „szakadt országnak szakadt elnököt.”
Már megvolt az ötvenezer aláírás, aztán gyorsan megválasztották Göncz Árpádot, nehogy tényleg én legyek. Brahinak jó volt, meg persze röhögtem volna, ha én ülök ott a televízióban mint elnök úr. Aztán később a Csurkában láttam politikai lehetőséget, mert olyan jóslatokat mondott, hogy tátva maradt a szánk. „Kimennek a tankok, bejönnek a bankok”. Hát nem ez lett?
Meg azért zsidózott is vastagon.
Megtehette, sok zsidó barátja volt. Próbálja meg valaki anélkül! Viccet félretéve, lenyűgöző pali volt. De ott elég is volt a politikából, megértettem, hogyan működik. Mondjuk megalakítjuk a Magyar Hülyék Pártját holnap, maga meg én. MHP. De mit csinálunk, ha jön egy nálunk is hülyébb? Hát kitúr minket, és az lesz az elnök! Ez az alulról építkezés szépen hangzik, de nem igaz. Mindent, ami működik, felülről csinál valaki. Jön a pénz, de sosem tudjuk, honnan.
A rendszerváltó házibulikat is felülről pénzelték?
Azt nem, de a pártalapításokra honnan volt pénz? Abban a nagy tolongásban, ki tudja. Azért írtam a D. Nagy-féle második Bikininek azt a szöveget, hogy bajban van, aki nem hozott zsákot. Egyszer csak valakik meggazdagodtak, de valahogy én megint nem jutottam oda sehová, ahol igazán jó lett volna. Az elején még a budapesti fesztivál könnyűzenei góréja voltam, a következő évben már nem, aztán meg soha többet. Közben kitettek a Garázsból is, ami egy mentori lehetőség volt, és állami díjat is kaptam érte. Mondom, itt valami nagyon nem stimmel. Mi a baj velem már megint? Hát nem rendszerváltás volt? Megint én leszek a kivert kutya?
Pedig már úgy érezte, szabadon él?
De nem értem, miért. Talán az volt a bajuk, hogy székely vagyok. Talán túlzott igazságérzetem van, hamar meg tudok sértődni. Ugyanakkor nagyon meg tudom sajnálni a szegény embert, főleg ha igaza van. Mikor a Miklóskával leültünk a csövesekkel dumálni, azt mondtam, ezeknek a gyereknek igazuk van. Nincs kedvük dolgozni? Megértem. Fölkelnek hajnalban, lézengenek bent, aztán haza a munkásszállóra, elő a sört, hajnalban megint kelnek, aztán hétvégén haza a családhoz, hogy legyen ebédre rántott hús meg rósejbni, és így pörög a kerék. Én is így kezdtem az Egyesült Izzóban, de amikor befelé zötyögtem egy ilyen hullaszürke reggelen, és csak néztem ki a fejemből, hát megfogadtam, hogy nem fogom ezt életem végéig csinálni. És elmondták a srácok, amikor beszélgettünk, hogy ha most valamelyik elkezd melózni egy lakásért, az csak harminc év múlva lesz az övé. Az egész élete arról fog szólni, hogy legyen hol lakni. Hát ez nem szabadság. Ez rabság. Kiállsz a munkaerő-rabszolgapiacra, hogy kellesz-e valakinek, és mindegy, mihez van kedved, azt kell csinálni, amiért a lóvét kapod. Mások meg baromi nagy pénzek fölött rendelkeznek. Valami nagyon nem stimmel ebben a világban.
Szóval a MIÉP-et is a túlfejlett igazságérzete miatt hagyta ott?
Egy gyerekes sértődés miatt, ma már azt mondom. Csináltuk a Pannon Rádiót, és egyszer csak betelefonált az egyik műsoromba a Csintalan, aki akkor már az MSZP leköszönt alelnöke volt, ismertem régről. Jót beszélgettünk, elmondta a véleményét, már nem is emlékszem, hogy miről, tökmindegy, nekem óriási dicséret volt, hogy ő egy kőkemény jobboldali rádiót hallgat, és be is telefonál. A következő szerkesztőségi értekezleten meg le lettem szúrva, hogy nehogy már a Csintalannal kvaterkázzak. Nem is értem, mondom, hát mit kellett volna csinálnom? Meg kellett volna mondanod neki, hogy egy szemét tróger. És megint ugyanez, hogy te csak egy zenész vagy, te nem értesz hozzá. Jó, akkor zenélek. És akkor abbahagytam mindenféle politikai aktivitást, nem is hiányzik.
Azért a Fideszt keményen védi.
Néha tényleg, mert idegesít, hogy az ellenzéknek semmi sem jó.
Nem elég konstruktív az ellenzék? Segítenie kéne a kormányt? Akkor is, ha nem ért vele egyet?
Jó, hát felemlegetik a hibákat, ez a dolguk. De például divat lett, hogy letolvajoznak mindenkit, ha lopott, ha nem. Az én fiatalkoromban ha valakire azt mondták, hogy tolvaj, akkor becsületsértésért be lehetett perelni. Most meg…
A rendszerváltozás óta tolvajnak nevez mindenki mindenkit a politikában, oda-vissza. Amúgy a Fidesz nem lop? Mondjuk a közbeszerzések útján.
Ha beveszek valakit a zenekarba, biztos nem egy olyan bandából fogom hívni, amit nem szeretek, vagy nem olyat hívok, aki nem a barátom. Nálunk a zenekar egy kicsit család is, ahová csak azt vesszük be, aki közel van hozzánk, aki a haverunk. Ha van egy kormány, és körülnéz, hogy kit nevezzen ki, kinek adja a megrendelést…
Ne nézzen körül, írjon ki pályázatot egyenlő feltételekkel.
Persze, a mesében. A valóságban meg senki sem az ellenségei közül fog válogatni, hanem azokat hozza helyzetbe, akikkel jóban van és megbízik bennük. Mi ebben a rossz?
Az állam nem zenekar. És ha család, akkor mindannyiunk családja, benne vannak a libsik meg a szocik is.
A milliárdosok nyolcvan százaléka még mindig balos. A legnagyobb cégek a baloldal kezében vannak. Akkor meg miről beszélünk?
Erről még nem hallottam, de amíg arról beszélgetünk, hogy jobbos meg balos milliárdos, családok százezrei élnek mélyszegénységben. Nem kéne valakinek már őket is megsajnálni?
A pénz csak a pénzzel tud beszélgetni. Ha azt mondja valaki, hogy ezt szeretném csinálni, meg ezt, arra azt mondom, hogy jaj, de jó, hát csináld. De nincs pénzem hozzá. Ja? Akkor ne csináld. Ki kell tenni valamit az asztalra, hogy ennyim van, ennyi kéne még. Akkor el lehet indulni valahonnan. Én elhiszem, hogy van, aki semmit nem tud kitenni. És nagyon sajnálom. De
a gazdag a szegénnyel nem tud szót érteni, mert a gazdagnak az jár a fejében, hogy a sok pénznél jobb a több, a szegénynek meg az, hogy nézd már, ennek mennyi van, nekem meg nincs. Miről beszélgessenek? Pont ezért mondtam, hogy ne a migránsoknak adjuk az állami pénzt, van elég szegény ember, adjuk azoknak. A cigánysort alakítsuk át, és emeljük fel őket.
De nem adtuk oda, és nem emeltük fel.
Akkor menjünk visszább: ez az elmúlt ötven évben sem történt meg.
És akkor a Fidesz-hatalom mivel jobb?
Jobb.
Mert?
Mert ha egész életedben rendszerellenes vagy, elfáradsz. Meg az azt jelenti, hogy nem volt olyan rendszer, ami neked jó lett volna. Ha nincs rendszer, akkor káosz van. És káoszban nem lehet élni. Ez olyan, amilyen, de legalább működik.
Mint a hajnali villamosok Óbudán.
Például. De ki csinálta jobban? Amikor jött a Bokros-csomag, aztán Gyurcsány? Ott valami nagy baj volt. Aztán jött az őszödi beszéd, és egy ország ki volt akadva, érthetően. Ha engem megkérdezett volna Gyurcsány, hogyan kéne ezt jól csinálni, azt mondtam volna: betelefonálsz a rádióba, hogy „ma este nyolckor miniszterelnöki beszédet tartok.” És elmondod. A kurva országot vedd ki, mert gyerekek is hallgathatják, a többi mehet. Hát ez az ember bevallotta, hogy szart se csináltak négy évig, csak úgy tettek, mintha kormányoznának! Valamit biztos csináltak azért, de ez mégis mekkora önkritika, egyben ijesztés a saját pártjának!
Ha elmondja nyilvánosan, hogy az ország népét fogja képviselni, nem hagyja ezt így menni tovább, a mai napig imádná mindenki, és az emberek úgy volnának vele, hogy végre volt valaki, aki kiállt és igazat mondott. Amúgy én interjúztam őt a gödöllői rádióban, és azt mondtam magamban, ez a csávó nyerni fog, mert vérprofi. Mondta, hogy rockrajongó. Oké, mondom magamban, várjál csak. Miniszterelnök úr, utolsó kérdés: meg tudja mondani, mikor született Ozzy Osbourne? Elkezdett röhögni: tudnom kéne? Hát a rockerek hogy szavaznak magára, ha ennyit se tud? Azt gondoltam, megfogtam, most már játszhatok vele, mint a kisegérrel. Fogalmam sincs, mondja, de egyébként mikor? Leizzadtam. Ha akkor nem tudom benyögni, hogy december 3., akkor beszoptam. Nagyon észnél van, de az őszödi beszéddel elrontotta, ez ráégett örökre. És az egész ellenzék, hát milyen már? A Horn Gyula még úriember volt, mert ha valamit kijelentett, az úgy lett. A Jobbik? Ma már azt sem tudom, ezek kik. Egyszer azt mondják, hogy Gyurcsánnyal soha, aztán meg azt, hogy mégis. Akkor hogy lehetne bennük megbízni?
A Fidesz legalább egyformát mond, a nagyfőnök megadja az irányt, az mindig érthető és világos. És abban van erkölcsi tartás.
Mármint?
Például az ne legyen már, hogy a melegfesztiválon tangás pasik smárolnak a teherautóplatón, az Andrássy úton végig! Nincs velük bajom, a zenész szakmában is vannak melegek, barátaim is vannak köztük, de erre még ők is azt mondják, hogy túlzás. Ha a baloldal jön, ilyen világot hoz.
A Fidesz-kormány alatt is volt Pride, minden évben.
És ez nagy hiba. Nagyon nagy hiba.
Értem, hogy nem tetszik, de évente egyszer nem lehet kibírni?
Nem, mert a gyerekeimnek nem tudom jól elmagyarázni, hogy mi ez. És ettől meg akarom őket védeni. Ami ott a kocsi platóján történik, az pornófilmben sincs. Én a csajokat szeretem, mégsem vonulok egy táblával, amire az van írva, hogy pina. Mert az csak a botrányról szólna.
Mint mondjuk a színpadon ugrálni a Nemzet csótánya feliratú pólóban?
Az nem ugyanaz. Ha valaki fel akar tűnni, előbb menjen tehetségkutatóba, és mutassa meg, mit tud! Az úgynevezett celebek, azok kik is valójában? Arról híresek, hogy híresek. Van, aki attól híres, hogy nagy a melle. Vagy ki van gyúrva. És erre kapja a pénzt. A feltűnősködés az én szememben önmagában nem ér semmit. Nem véletlen, hogy az X-faktorban én voltam a legjobb mentor. Nem vagyok beképzelt, de én voltam. Mert a beszólásaim máig megmaradtak, és emlegetik.
„Lehet, hogy nem tudok énekelni, de én vagyok a Nagy Feró.”
Igen, például ez. Mindig elmondtam a sok sztárjelöltnek, hogy ez egy showműsor, de el ne tévedjetek: nem rólatok szól, hanem rólam. Nem miattatok kapcsolják be a tévét, hanem miattam. Viszont amikor felmentek a színpadra, tizenkét kamera fog venni. Tehát ha jó vagy, előrejutsz. De legyen benne teljesítmény. A teherautó platóján a seggrázásban nincs teljesítmény. De ha kérhetem, ez ne úgy legyen kiforgatva, hogy én nem szeretem a melegeket. A Rákos mezején csináljanak egy nagy tábort, szervezzenek kurva jó bulit saját maguknak, és ne azokat az embereket provokálják a Belvárosban, akik nem kíváncsiak rájuk. Ma már az óvodában is érzékenyíteni kell, ez az elvárás. Meg az, hogy kislányom, nem biztos, hogy kislány vagy ám, lehet, hogy kisfiú, mert most az a menő, hogy azt se tudd, fiú vagy-e vagy lány. Ezt régebben beteges dolognak hívták, most meg ez legyen a norma?
Hol norma ez?
Most még csak törekvés. Meg hogy be kell fogadni a migránsokat. Hát ez valami üzlet, valakinek sok pénzt hoz… De nekem miért jó?
Ahol már rosszak a körülmények, onnan az emberek elmennek valahová, ahol reményeik szerint jobb lesz. Ez mindig így volt. Mi is idejöttünk a Kárpát-medencébe.
Én sem mentem el Németországba, pedig húszezer márkát kaptam volna kapásból, de nem akartam hazaáruló lenni.
Viszont az édesapja ideköltözött Romániából, családostul.
Menekült onnan, mert nem akart román katona lenni.
Ők meg, lehet, nem akarnak terrorszervezetek katonái lenni.
És itt miért csinálják a terrort? Dolgozni nem akarnak, ne mondja már. Nekem a migránsokkal sincs bajom, és meg tudom sajnálni őket, de azért ez mégsem az ő kultúrájuk, és ne is legyen. Szerintem megköszönhetjük Orbán Viktornak, hogy nálunk nincs robbantgatás.
Szóval most elégedett és boldog?
Hát erre mit mondjak, élvezem ezt a hülye világot. Van három unokám. Megtalálom a számításomat. Jól érzem magam, mint Krisztus a kereszten. Van egy ilyen friss számunk, pár éves, nem ismeri? Persze, hogy nem. Nem baj. Vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni.
Hetvenöt éves vagyok, és csak a lényeg nem változott ennyi idő alatt. A nép semmiféle rendszerváltozással nem cserélődik ki. Ugyanazok a dumák, ugyanazok a reflexek, generációról generációra. Addig hülyítették a népet, míg úgy maradt.
„Mért nem lettem murugya, annak az élet ünnepnap.” A társadalom legnagyobb része azt se tudja, hogy a világon van. Én zenélgetek, az istenadta meg választja az újabb és újabb királyt magának, akihez befut minden információ. Ő tudja megmondani, hogy nekünk mi lesz a jó.
Keserűséget érzek ezekből a szavakból.
Csak tudomásul veszem, hogy félrevezethető keleti fajta vagyunk, akiket könnyű becsapni. Velem együtt.
Becsapták?
Be hát, sokszor.
És mégis lezárult a lázadó korszak?
Nem is lázadás volt az igazából, hanem sértődés. Rosszul esett, hogy nem kellek senkinek. Sem akkor, sem később. ’90-ben ott álltunk kart karba öltve a falurombolás elleni tüntetésen, és akkor azt gondoltam, hogy de jó, mindenféle emberek, kommunisták, liberálisok meg népnemzetiek, most együtt felépítjük a gyönyörű szép Magyarországot. Aztán kiderült, hogy az én kezemet már megint nem fogja senki. Ja, hogy nélkülem épül? De hát én is akartam! Én is csinálnám! Nem kell? Jól van. Akkor megyek haza, és írok egy dalt. És kiderül, hogy nélkülem is működik a világ. De már belenyugodtam.
Lesz új lemez?
Nem tudom. Minek? Nem játssza már a rádió a dalaimat. Én már retró vagyok. Szívesen mondanám, hogy gyerekek, csinálok egy baromi jó funky lemezt, mert imádom a funky zenét. De kinek? Már egész életemben a Jerikóval meg a Nagyvárosi farkassal kell birkóznom, és ha csinálnék valami újat, a közönség azt várná, mikor hagyom már abba, hadd jöjjön a Nyolc óra munka. De amikor éneklik, a Fidesztől a szocikon keresztül mindenki, akkor csak vigyorgok. És azt mondom magamban, jó kis nóta ez. Hát nem? Ez a lényeg.
