Hasszan Musztafa 1944. július 28-án született Kairóban, és egész életét a kézilabdának szentelte. 15 éven át játszott az al-Ahly csapatában, a források szerint tíz éven át tagja volt az egyiptomi válogatottnak is. Később klubedző, szövetségi kapitány, sőt nemzetközi játékvezető lett, a lipcsei testnevelési főiskolán tanult, a diplomája mellett ott szerzett edzői képesítést (1998-ban a legjobb egyiptomi szakvezetőnek választották).
A sportvezetői pályát sem hanyagolta el, 1984–1992, majd 1996–2008 között az Egyiptomi Kézilabda Szövetség elnöke volt, de dolgozott az Egyiptomi Olimpiai Bizottság főtitkáraként is. Az IHF-nél sem tétlenkedett, 1992 és 2000 között az edzői és elméleti bizottság elnöki tisztét töltötte be.
1999-ben az egyiptomi férfi kézilabda-világbajnokság szervezőbizottságát vezette, és innentől datálódik az ő igazi felemelkedése.
Egyiptom első vb-rendezése volt a kezdet
Musztafa ugyanis meglátta az igazi esélyt: politikai gondolkodást hozott a nemzetközi kézilabdaéletbe azzal, hogy rájött, a demokrácia legális kiskapuit kell kihasználnia a saját érdekében.
A Spiegel szerint 1999-ben csaknem 700 ezer dollár maradt a számláján azok után, hogy az IHF pénzügyileg elszámolt az egyiptomi szövetséggel. (Négy évvel később, amikor a német magazin nyilvánosságra hozta a nyomozásának eredményét, a pénzt váratlanul átutalták a megfelelő címzettnek. A bázeli ügyészség azonban nem talált végül fogást rajta.)
Ez pont elég volt ahhoz, hogy megvásárolja az afrikai és a közel-keleti tagállamok szavazatait, majd 2000. november 26-án megválasszák az IHF elnökének.
Az addig hivatalban lévő vezető, az osztrák Erwin Lanc – miután tudomására jutott, hogy az afrikai és ázsiai voksok sorsa előre eldőlt –, úgy döntött, hogy a választás előtt visszalép. Így tett Staffan Holmqvist, az európai szövetség elnöke is.
Innentől egyszerű dolga volt Musztafának: a kiépített függési viszonyt már csak fenntartani kellett. Pozitívumként emlegetik vele kapcsolatban, hogy sokat tett a sportágért, hiszen számos kis nemzetet is bevont a vérkeringésbe, növelte a tagországok számát. Az azonban valójában csak bűvészkedés volt a számokkal, így erősítette meg saját pozícióját.
Tagtoborzás = hatalom
2016-ban a dán Politiken végzett komolyabb kutatást, és kimutatta, hogy pusztán a számok alapján látszólag jelentős előrelépés történt: a Nemzetközi Kézilabda Szövetség tagországainak száma több mint 40 százalékkal nőtt Musztafa elnöksége idején. Ugyanakkor az öt évvel ezelőtti kutatás azt is jelezte, a 204 tagszövetség közül mindössze 84 működtetett olyan szinten válogatottakat, hogy egyáltalán felkerülhessen a sportág ranglistájára. A maradék mind azt állította, az IHF ösztönözte őket a tagságra.
A kézilabda nem túl régi múltra tekint vissza Szváziföldön. 2013 augusztusában kezdtünk el dolgozni, amikor az IHF felvette a kapcsolatot az afrikai kontinentális sportföderáción keresztül velünk, és azt javasolta, hogy hozzunk létre egy nemzeti szövetséget. Mi így tettünk
– nyilatkozta akkor Sihle Siphesihle W. Mavuso, a Szváziföldi Kézilabda Szövetség elnöke.
De hasonló történetről meséltek Pápua Új-Guineán is, míg a Tuvalui Olimpiai Bizottság vezetője elismerte, bár kézilabda-szövetségük 2013 óta IHF-tag, de jó lenne, ha érkezne olyan ember, aki tudja, mi fán terem a sportág, mert addig nem lehet előre lépni.
A tagtoborzás azonban elég volt a hatalom megszilárdítására.
Mindezt törvényesen és bármilyen ellenkezés nélkül meg lehetett tenni, hiszen semmilyen érdeket nem sértett vele. Az európaiak úgy tekintettek az IHF-re, mint egy szervezetre, amely vébéket szervez, és miután a legjobb válogatottak helyét semmi sem veszélyeztette, nem nagyon aggódtak amiatt, hogy más kontinenseken és a fejlődő országokban mi a helyzet.
Csak az ijesztő tehetetlenség maradt
Persze Európában akadtak, akik látták, hogy nem feltétlenül ez a jó irány: 2004-ben ezért indult el a választáson Staffan Holmqvist, ám a 134 szavazatból 85 az egyiptominál landolt. Ami meglepő, hogy az európai nemzetek fele is rá szavazott.
2009-ben még történt egy tétova próbálkozás Jean Kaiser jóvoltából, de a kairói IHF-kongresszus valóban erős hazai pályát jelentett. A luxemburgi sportvezető hotelszobáját lehallgatták, ezért új szobákat kapott a delegációja, közben Hasszan és a korábbi főtitkár Raymond Hahn a választások előtti éjszakán találkozóra hívta az összes francia nyelvű afrikai tagállamot.
A Spiegel akkori beszámolója lehangoló:
Három tucat ember siet előre, körülveszik Musztafát, gratulálnak neki, majd megölelik és megcsókolják. Mint egy pártvezető, Musztafa hagyja, hogy ünnepeljék. Éljen az elnök! – kiáltja valaki a mikrofonjába angolul. Egy másik egyiptomi újságíró autogramot kap. Mások fáraónak hívják. Olyan újságírók, akikről Musztafa nem gondol semmit. Számára ők csak korcsok, akiknek semmi más nem jár a fejükben, csak az, hogy lejárassák.
A sportvezető pedig élt a lehetőséggel, hozzá hű emberekkel vette magát körül, és akik ellene voltak, azokat kegyetlenül megbüntette: Staffan Holmqvist és Jean Kaiser karrierje is így ért véget az IHF-nél.
Hasonlóan járt Peter Mühlematter, az IHF főtitkára is, aki 2004 és 2009 között töltötte be a pozíciót. A svájci sportvezetőt Musztafa azzal vádolta meg, hogy szándékosan híresztelt valótlanságokat róla, és hadjáratot indított ellene. Innentől kezdve nem volt megállás, megalázta, ahol csak tudta. Volt olyan eset, hogy a harcos dohányellenes egyiptomi rajtakapta, amint titokban cigarettázott, a csikket elvette tőle, és szótlanul elnyomta egy autó motorházának tetején. A jármű Mühlematteré volt.
2009-ben a kairói kongresszuson a főtitkári tisztségért a svájci ellen a francia Joel Delplanque indult, és simán, 113:23-ra le is győzte.
„Mühlematter elővette az aktatáskáját, és úgy lépett le a dobogóról, mint egy elítélt. Musztafa megvetően nézett rá. Balján Raymond Hahn, a Mühlematter előtti főtitkár ült. Röviden beszéltek egymással, de Hahn elfelejtette kikapcsolni a mikrofont. Az egész terem hallhatta, amint mondta: »Megszabadultunk tőle«” – idézte a Spiegel.
Azóta még két választást tartottak, 2013-ban Dohában és 2017-ben Antalyában senki sem indult ellene. Ahogy a Tv2.no szakírója, Stig Nygaard írta, a tagnemzetek nem mernek szembe szállni vele, senki sem mer kampányolni ellene.
Az ijesztő tehetetlenség miatt Musztafa nagyobb biztonságban érzi magát, mint valaha.
Egy elcsalt olimpia selejtező sem ártott neki
A már említett 2009-es pénzügyi machináció mellett sok pletyka kering arról, hogy kivette a részét a televíziós és a szponzori megállapodásokból, hogy több mint félmillió svájci frank utazási támogatást kapott, de bizonyítani senkinek sem sikerült semmit.
Az ugyanakkor tény, hogy 2007 októberétől 2009. december 31-ig 600 ezer eurót kapott az IHF egyik legfontosabb üzleti partnerétől, a televíziós jogokkal is rendelkező Sportfive sportmarketing ügynökségtől lobbitevékenység címszó alatt. Magyarul: támogatnia kellett a céget a „fontos események marketingjogainak biztosítására irányuló erőfeszítéseiben.”
Musztafa megerősítette a szerződés létezését, azt mondta, kikérte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) etikai bizottságának véleményét is, annak pedig nem volt kifogása ellene.
De mindent túlélt, azt is, hogy 2007-ben megpróbált beavatkozni a pekingi olimpiai selejtezőbe. Egyik legközelebbi szövetségese, a kuvaiti sejk, Ahmad Fahad al-Szabah kedvére kívánt tenni, amikor a Kuvait–Dél-Korea mérkőzés előtt néhány órával a Frank Lemme, Bernd Ullrich német játékvezető párost egy ismeretlen és tapasztalatlan jordániai kettősre cseréltette. A meccsen a szakértők szerint a bírók 38 súlyos hibát követtek el, amelyek mind Kuvaitot segítették, nem véletlenül nyert 28-20-ra.
A nagyobb tiltakozás és a médiavisszhang után a mérkőzést újrajátszották, és Dél-Korea megérdemelten biztosította helyét a játékokon.
A szabadkártya az új fegyver
Musztafának voltak extrém ötletei: 2007-től (gyakorlatilag saját magáról elnevezve) létrehozta az Elnök-kupát – kérdés persze, hogy a vert mezőnyben mennyire nagy élmény lejátszani még pár mérkőzést a 13-24. hely között.
A 2013-as női vébén éppen itt, az alsóházi meccsek során döntött úgy, hülyeség a bevált párosokra támaszkodni, szerinte úgy az igazságos, ha a játékvezetők két különböző nemzetből érkeznek. Így aztán például a norvég Kjersti Arntzennek és Guro Röennek elefántcsontparti, illetve dél-koreai kollégája lett.
Az elnök annyira kézben akarja tartani a dolgokat, hogy az elmúlt években saját hatáskörben – a sportág népszerűsítésére hivatkozva – önhatalmú döntéséket is hozott. 2015-ben azért dobta ki Ausztráliát a világbajnokságról, hogy utat engedjen Németországnak, az IHF egyik legnagyobb piacának.
De az idei világbajnokságra az Egyesült Államok is így jutott ki: az észak-amerikai világbajnoki selejtezőt a koronavírus miatt törölték, és ugyan Grönland sokkal esélyesebbnek számított volna, a jegesmedvékkel és a sarki rókákkal szemben mégis csak jobb egy 330 milliós lakosú piac. És ugye Grönland nem rendez olimpiát, Los Angeles viszont 2028-ban igen.
Más kérdés, hogy végül hiába az elnöki határozottság, a koronavírus ellen nem volt esélye, az amerikaiak nem indulhattak.
A hírek szerint az sem véletlen, hogy vaxmentes labdát tesztelnek, ugyanis a fülébe jutott, hogy a kutatások azt mutatják, az amerikai szülők szerint káros lehet a gyermekek és a fiatalok számára a ragasztó használata. De Amerikában rossz szemmel nézik a túlzott testi kontaktust is, reméljük, ebben azért nem lesz változás.
Az biztos, hogy a sportvezető úgy tekint a mostani vébére, mint pályafutása csúcsára, bár azt biztosan nehezen dolgozza fel, hogy a koronavírus meg az európai lobbi hatására le kellett mondania a nézők beengedéséről. Így például a róla elnevezett új csarnokban is üresek maradnak a lelátók – elvileg, mert a hírek szerint a nyitómeccset ezren (!) csak megnézték –, a magyarok is ott játsszák majd a meccseiket.
