Mi, a 24.hu-nál az ország egyik legnagyobb újságát működtetjük, és minden reggel azzal az ambícióval keltünk fel, hogy legyőzzük a piacvezető Indexet. Több látogatónk lesz, jobbak lesznek a cikkeink, nem konkurálhatnak majd interjúinkkal, váratlan eseménynél gyorsabban alakítjuk át a címlapunkat, amely szebb és informatívabb lesz, mint a versenytársunké.
Ezt diktálja a média logikája, amelynek létezését ez a hatalom egyszerűen képtelen elfogadni. Működtetnek egy szolgasorba hajtott médiarendszert, amelyből következetes könyörtelenséggel kiölték az autonómiát, a kreativitást, mert egyetlen logikájuk politikai: mércéjük, hogy a nap végén mennyi szavazója lesz a Fidesznek és mennyi az ellenzéknek.
Nem tudják elfogadni annak a szakmának a létezését, amelyet újságírásnak hívnak, és amelynek egyetlen logikája olvasóközpontú. Minket más nem érdekel, csak hogy hányan olvassák majd a cikkeinket és milyen minőségben fogyaszthatják tartalmainkat. Hidegen hagy, hogy napi teljesítményünk, munkánk nyomán rosszabb vagy jobb-e DK-nak, a Fidesznek, a Momentumnak, az MSZP-nek és a többinek, nincs kapcsolatunk a médiaértelmezésnek ennek a tartományával. Mi abból és azért élünk, hogy kiszolgálunk/kiszolgáljunk – jó napokon akár – egymillió olvasót. El akarjuk látni őket olyan tartalmakkal, amelyeket hasznosnak, viccesnek, okosnak, magas színvonalúnak, informatívnak tartanak. E közben képesek akarunk lenni a magyar közélet mindenkori döntéshozóit ellenőrizni, motivációikat megérteni, a magyar nép problémáit bemutatni, a magyar valóságot leírni, összefüggéseket keresni, hozzájárulni a szabad és nyílt vitához nemzetünk legfontosabb ügyeiben. Csinálni akarunk egy újságot, amely fontos, érdekes, szórakoztató, informatív.
Ez a logika képes a médiapiacon üzleti eredményt hozni, azaz eltartani a szerkesztőséget anélkül, hogy politikai pénzektől függene. Ez az a függetlenség, amelyen a NER kétharmadból, állami finanszírozásból bátor hősei nevetgélni szoktak. Nem értik azt a függetlenséget, amely nem normáktól, értékektől való függetlenséget, hanem pártoktól, érdekcsoportoktól, szerkesztőségen kívüli akaratoktól való függetlenséget jelent. Autonóm, gondolkodó emberek alkotóközösségét. Nem kell nagyzolni, hogy eszmei keretbe helyezzük: ezt hívják szabadságnak.
Amelynek az utóbbi évtizedekben emblémája volt az Index. A legnagyobb magyar újság, amelyhez különféle érzelmekkel lehetett közelíteni, csak éppen megkerülni nem lehetett. Nekem éppen úgy megfeszültek az arcomon az idegek, amikor azt mondták, nincs másik, mint ahogyan megfeszülnek másoknak, ha éppen filmjüket, pártjukat, cégüket kritizálta az újság. Amely a dolgát végezte.
Éppen ezért volt torokszorító nézni a szerkesztőségi gyűlésről készült, kiszivárgott felvételt, amelyen Dull Szabolcs, a végtelenül tisztességes, integritásához ragaszkodó kirúgott főszerkesztő beszélt. Az elmondottak már világossá tették, hogy közeledik egy történet vége, az Index úgy, ahogyan megismertük, ahogyan meghatározta a magyar nyilvánosságot, nem lesz többé. Nem azért, mert elesett, mert fenntarthatatlan volt, mert szakmai összeomlást produkált. Hanem azért, mert sötétben bujkáló, arctalan akárkik nem akarták, hogy legyen.
Ez még akkor is így van, ha jelenlegi vezetői nem kötődnek a NER-hez, nem onnan jöttek, nem is oda tartanak. A történetet onnan tudjuk pontosan, hogy több mint hetven munkatárs felállt, nem folytatta munkáját lapjánál, mert úgy ítélte meg, az intézmény nem független többé. Ez a döntésük sem jelez semmi mást, mint a szabadságuk erejét, amely túltesz egyéb kényszereken, kiszolgáltatottságokon, mutatja, milyen bátor és tisztességes emberek csinálták azt a lapot, amely – egyebek mellett – ennek a tartásnak és elvhűségnek köszönhetően válhatott azzá, ami lett.
A távozóknak éppen úgy tisztességes és emberi a döntésük, mint azoké, akik maradnak.
Ennek a kéretlen harcnak már túlságosan sok az áldozata. Itt gépelek a 24.hu szerkesztőségében, és ahogyan körbenézek, látom ezeket az embereket, akik az életüket tették fel az újságírásra, és sokuktól vették már el az utóbbi tíz évben a munkahelyét, az újságot, amelyet szeretett. Láthatatlan erők, politikai okokból.
Ez ma olyan szakma Magyarországon, amelyben a tehetség és teljesítmény általában nem elismerést hoz, hanem célkeresztbe állít, amelybe a hatalom azért avatkozik be, hogy ne legyen fair verseny, hogy intézményeket számolhassanak fel. A világ összes pénzéből sem tudtak ugyanis olyasmit létrehozni, építeni, amire kíváncsiak az emberek, egyetlen tisztességes versenyt sem tudtak megnyerni, így nem marad más a konzervatív gondolat dicsőségére, mint rombolni. Önfeledten rongálni, hiszen nekik a média politikai háború. Nekünk meg az életünk. Az újság a szenvedélyünk, az életformánk. Ezt most éppen az indexesektől veszik el. Attól az újságtól, amelyet alapítói a semmiből építettek meg, amely évtizedeken át volt képes a csúcson maradni, amely nélkül mi mind mások és máshogy lennénk.
Mi a 24.hu-nál évek óta azzal az elhatározással dolgozunk, hogy megkíséreljük a lehetetlent, megelőzni a versenyben az Indexet. Szakmailag, látogatottságban, üzletileg egyaránt föléjük nőni. Nincs benne semmi titkolnivaló, sőt tisztesség elmondani, hogy ez volt a mérce, az első helyezett, amelyhez mértük magunkat.
Sajnos a magyar nyilvánosságban már hosszú ideje leginkább a rémálmok válnak valóra. Elkeseredettek vagyunk, mert számos kiváló újságíró, nagy tehetségű szerkesztő kényszerült most munkahelye elhagyására. Szolidárisak vagyunk azokkal, akik mennek, és azokkal, akik maradnak, és mindennek ellenére megpróbálják érvényesíteni elveiket, szakmai normáikat, amelyekben hittek és hisznek.
Közben pedig tudjuk, bármi is történik, bárhogyan is nincs tovább, ami eddig volt, Index már mindig lesz. Mert újságíró a hazánkban már mindig lesz. És azt a ragaszkodást a szabadsághoz, az autonómiához és az újságírás szakmai normáihoz, amelyet az egykori Origo, a Népszabadság és még megannyi kicsinált alkotóközösség képviselt, nem tudják felszámolni, így bárhogyan is lesz, itt marad az Index szellemisége is. Az igazságnak ugyanis van egy most hihetetlennek tűnő vonása: a végén mindig megérkezik.
Ezt egészen biztosan tudhatjuk abból a szívhorzsoló jelenetből is, amelyben Dull Szabolcs távozó főszerkesztő elcsukló hangon kérte kollégáit, ne hallgassanak.
Mi, a 24.hu-nál nem tudjuk erősebben és mélyebben kifejezni szolidaritásunkat, tudatni elkötelezettségünket, minthogy a munkánkat továbbra is ennek a kérésnek megfelelve végezzük.
Köszönünk nektek mindent, értetek sem hallgatunk.
Illusztráció: Csóti Rebeka /24.hu
