Nemrég az új büntetőtörvénykönyvvel kapcsolatban készültem egy cikkre. Bambán meredtem a monitorra, épp egy jogi szakszövegen untam halálra magam, amikor aranyos bűnügyes kolléganőm mellém huppant és közölte: „Szereztem neked egy gyereket.”
Egy pillanatra leállt a lélegzésem, gépelő ujjaim megmerevedtek. Oldalra néztem és mindenféle udvariaskodás nélkül annyit szóltam: „Hogy mi van?”
„Gyereket. Szereztem. Neked” – vigyorgott. Aztán mesélni kezdett egy cégről, amely a nagy Amerikából hoz be babaszimulátorokat, ezzel tanítván gyermeknevelésre például a középiskolásokat.
Ezek a robotcsecsemők előre megírt program szerint sírnak, pelenkázni kell őket, etetni, büfiztetni és még az sem mindegy, hogy tartjuk a fejüket. Ha sokszor hátracsuklik, akkor akár meg is halhatnak – pont, mint az igazi babák. Ráadásul csak egyik, erre dedikált szülőjük viselheti gondjukat: egy érzékelővel ellátott karszalag gondoskodik arról, hogy ne bízzuk a sarki fűszeresre a gyereket, amíg mi például elugrunk félkarúzni.
Így történt, hogy több mint másfél napra egyedülálló apa lettem, GYED-re mentem és vigyázni kezdtem Vulkánra (szerkesztőségi konszenzusra ez lett a robotbaba neve). Pelenkáztam, etettem, ringattam. Sokszor felsírt, éjjel is és meglepő módon hintőporillatot árasztott.
Robotbabás tesztünk végeredménye meglepő lett. Íme: