Donal Trump azzal vádolta meg a WHO-t, hogy a szervezet „robbantotta be valójában” a koronavírus-járványt. Például azzal, hogy olyan elhibázott tanácsokat adott, mint az, hogy az Egyesült Államok maradjon nyitott Kína felé. Ráadásul Trump szerint hiába az USA a WHO legnagyobb pénzügyi támogatója, az egészségügyi szervezet mégis „nagyon Kína-központú”. Az amerikai elnök még azt is felvetette – előbb tényként, majd némileg visszakozva inkább lehetőségként –, hogy az USA a jövőben nem támogatja pénzzel az Egészségügyi Világszervezetet.
Az, hogy Trump támad valakit vagy valamit, nem újdonság. Az sem, emlékeztet cikkében a Wired egyik szerzője, Robert Wright, hogy egy jobboldali politikus élesen bíráljon egy nemzetközi szervezetet és azzal fenyegesse, hogy elzárja a pénzcsapot, mire a politikai spektrum másik oldala a szervezet védelmére kel, és ezzel – ezt már csak én teszem hozzá – fegyvert ad a jobboldali politikus kezébe. Wright azonban úgy véli, ebben az esetben Trump kritikája nem is ment annyira félre.
Himlő és SARS – a sikertörténetek
„A WHO a második világháborús káoszt követő reményteli internacionalizmus pillanatában született”, fogalmaz a Guardiannek írt cikkében Stephen Buranyi. Hozzáteszi, a járványok elleni globális összefogás gondolata nem volt új, annak már a 19. században voltak előzményei, de az 1948-ban elfogadott alapító okirat egy jóval nagyobb célt tűzött ki maga elé, mégpedig azt, hogy minden ember egészsége elérje a lehető legmagasabb szintet. És ha nem is gyorsan, de a hetvenes évek végére sikerült is elérni egy jelentős eredményt: a történelem során először sikerült gyakorlatilag eltüntetni a himlőt. Ehhez az kellett, hogy 1959-ben a WHO meggyőzze a Szovjetuniót 25 millió adag himlő elleni oltás legyártására, majd szétosztására. Ehhez jött még az USA több millió dolláros adománya az oltási programokra, és az, hogy a hatvanas évek végén már minden ENSZ-tagállam jelentést készített a WHO-nak a himlő-megbetegedésekről és azok kezeléséről. Buranyi felhívja a figyelmet arra, hogy a himlő elleni harcra nem a WHO adta a legtöbb pénzt és nem fűződik hozzá fontos találmány sem, a diplomáciai és szervezeti szerepe azonban elvitathatatlan.
A ’80-as, ’90-es évekre a WHO tevékenységének dinamikája lelassult, a Guardian cikke szerint részben azért, mert a korábbi nagyobb betegségeket – himlő, sárgaláz, pestis – sikerült legyőzni, az AIDS elleni harc pedig nem indult be igazán. A másik ok pedig az volt, hogy a szervezetet rosszul menedzselték és egyesek szerint felbukkant a korrupció is. 1998-ban aztán a korábbi norvég miniszterelnököt, Gro Harlem Brundtlandot választották a WHO élére, aki azt vallotta, hogy ha szükséges, akkor vészhelyzet esetén a nemzetközi szervezeteknek kell átvenniük az irányítást, ahelyett, hogy a nagy hatalmú országok ugráltatnák őket.
Brundtland ösztönzésére kezdte el a WHO arra használni a helyi kapcsolatait, a diplomáciai csatornákat és az egyre népszerűbbé váló internetet, hogy a különféle országokban azonosítsák a lehetséges járványokat. Ezzel némileg függetlenebbé vált a szervezet a nemzeti kormányoktól, ami jól jött 2002-2003-ban, amikor a kínai kormány nem értesítette a WHO-t az első SARS-esetekről. A WHO egyik vezetőségi tagja például kapott egy emailt egy korábbi munkatárs fiától, aki figyelmeztette erre az új betegségre, amelyben addigra már százan meghaltak. A WHO erről megkérdezte Kínát, mire az másnap elkészítette az első hivatalos jelentést a SARS megjelenéséről. Brundtland a következő hónapokban többször is bírálta a kínai kormányt amiatt, hogy visszatartott információkat. Úgy vélte, ha előbb szóltak volna, a WHO tudott volna segíteni a járvány legyőzésében. Kína ezután megosztotta az adatokat a WHO-val, a többi országot pedig már kérni sem kellett rá.
A WHO küzdelme a SARS ellen abszolút sikeresnek mondható: miközben 26 országban jelent meg a betegség, az egész világon mindössze 1000 ember halt bele. A WHO története során először javasolta azt az embereknek, hogy ne utazzanak az érintett országokba, és ez csak az egyik olyan, nem gyógyszerrel kapcsolatos eszköz volt, amelyet bevetettek a járvány megfékezésére. A többi a nyomon követés, a tesztelés, az elkülönítés, valamint a nemzetközi adatgyűjtés volt. „Brundtland olyat tett, amire a WHO-nak nem volt felhatalmazása, egyszerűen csak cselekedett” – mondta a Guardiannek David Fidler, a WHO egyik tanácsadója. „A SARS-ot arra használta kicsit, hogy kipróbáljon néhány radikális változást.”
És ez be is jött. Annyira, hogy az új rendszert 2005-ben belefoglalták a Nemzetközi Egészségügyi Rendszabályok (IHR) új változatába, amelyhez minden tagállamnak tartania kell magát. Az IHR szerint a tagállamoknak a WHO előírásai alapján kell a közegészségügyet fenyegető helyzeteket kezelniük, illetve a dokumentum felhatalmazza a WHO-t arra is, hogy – ha szükséges – a kormányok ellenkezése ellenére is nemzetközi szintű közegészségügyi vészhelyzetet hirdessen ki, ahogy azt idén február végén Vuhanban is megtette. A vészhelyzet kihirdetése után is a WHO előírásait kell követnie a kormányoknak, az attól való eltérést pedig jelezniük kell. Azt azonban fontos megjegyezni, hogy a WHO semmilyen szankciót nem vezetett be arra az esetre, ha valamelyik tag nem tartaná be ezeket a szabályokat.
Lejtmenet
A Covid-19 járvány kezelése azonban egészen más képet mutatott, mint a SARS-é, és a magyarázat erre Stephen Buranyi szerint az elmúlt bő egy évtizedben keresendő. 2009 márciusában Mexikóban fedezték fel az első H1N1-es eseteket, de júniusra már 74 országra átterjedt a vírus és addigra több mint 28 ezer esetet regisztráltak. 2010 augusztusában, amikor a WHO bejelentette, hogy vége a járványnak, 18 500 halálesetet írtak a sertésinfluenza számlájára, amely, ahhoz képest, hogy végül 200 országban jelent meg, a vártnál jóval alacsonyabb szám volt. A WHO ezért számos támadást kapott amiatt, hogy túlságosan felfújta a járványt, feleslegesen költött el egy csomó pénzt és szükségtelenül megrémítette az embereket.
A mai napig nem eldöntött kérdés, hogy tényleg erről volt szó, vagy inkább arról, hogy a WHO ügyesebb volt annál, mint amire számított és időben lekapcsolta a H1N1-et. David Fidler úgy véli, ezek a támadások késztették arra a WHO-t, hogy a jövőben óvatosabb legyen, és az sem segített, hogy ekkor már jócskán érezni lehetett a 2008-as gazdasági válság hatásait, és kevesebb volt a pénz. E kettő kombinációja végzetes eredményre vezetett, amikor 2014-ben ebolajárvány tört ki Nyugat-Afrikában, ami több mint 11 ezer ember életét követelte. A helyzet több országot, például az USA-t arra késztetett, hogy a saját katonáit küldje oda segíteni, az ENSZ pedig felállított egy ad-hoc bizottságot, hogy vegye át az irányítást az WHO-tól. Az akkori főigazgatót, Margaret Chant lebénította a feladat súlya, és a késleltetett válaszlépések azt mutatták, hogy a WHO vezetősége nem bízik saját magában sem.
Kína zsebében?
A mostani főigazgatót, az etióp Tedros Adhanom Ghebreyesust 2017-ben válaszották meg főigazgatónak – a Guardiannek nyilatkozó egyik szakértő szerint – egy elég mocskos választáson. Az egyszerűen csak Tedrosként szólított volt egészségügyi minisztert egy afrikai és ázsiai blokk támogatta, beleértve Kínát, ellenfele pedig egy brit orvos volt. Tedrost a kampány során többek között azzal vádolták meg, hogy a hazájában elhallgatott egy kolerajárványt, ám végül ő kapta a posztot.
Tedrosról azt mondják, arra törekszik, hogy mindenkivel együtt tudjon dolgozni, és Brundtlanddal ellentétben nem híve a konfrontációnak. Neki több szövetségesre van szüksége, mint ellenségre. Azért nem ment neki keményebben Kínának, mert finomabban akarja rávenni az együttműködésre. Ezt persze le lehet fordítani úgy, hogy Tedros a kínaiak zsebében van, és az sem segít, hogy Tajvan állítása szerint a WHO csak azért, hogy Kínának kedvezzen, nem vette figyelembe a saját jelentéseit arról, hogy a Covid-19 emberről emberre terjed. A japán külügyminiszter arról beszélt, hogy néhányan egyszerűen csak Kínai Egészségügyi Szervezetnek hívják a WHO-t.
Azt, hogy a WHO az utóbbi években mennyire nem tudott együtt dolgozni azokkal a nyugati országokkal, amelyek a költségvetése legnagyobb részét adják, jól mutatja, hogy a világszervezet képtelen volt rávenni ezeket az országokat arra, hogy rendesen felkészüljenek egy esetleges világjárványra, majd arra, hogy kövessék a tanácsait. A WHO hiába kért február elején 675 millió dollár hozzájárulást a koronavírus-járvány megfékezéséhez, a pénz csak április elején gyűlt össze, amikor már megvolt az 1 milliomodik fertőzött.
A WHO a folyamatos tesztelést, a közösségi kapcsolatok csökkentését és az esetek nyomon követését ajánlotta, mint legfontosabb eszközöket. Németország ezt megfogadta és a jelek szerint elég jól működik. Nagy-Britannia viszont sokáig a nyájimmunitás elvét követte, majd szigorított, de áprilisra így is már több mint 12 ezren haltak bele ott a járványba. De olyan ország is van, amely határozottan szembement a WHO ajánlásával és bizonyos helyzetekben előírta a kötelező maszkviselést.
A mostani helyzet nem csak arról szól, hogy mi változik meg az egyes emberek és országok életében a járvány miatt, de a WHO jövőjével kapcsolatban is kérdéseket vet fel. Clare Wenham, egészségügyi kérdésekkel foglalkozó kutató rámutatott, hogy a koronavírus-járványban minden ország arra koncentrál, hogy a saját számait csökkentse és kevésbé foglalkoztatja az, hogy máshol mi történik. Hiába globális erő a WHO, mindenki lokálisan gondolkodik, pedig pont most lenne szükség átfogó irányításra – jegyezte meg Wenham.
Kiemelt kép: Yasuyoshi Chiba / AFP
