„Megfojt ez a közeg, magához aljasít, az, amivé válok, az engem is taszít” – hangzik el a Kukorica Jancsi című János vitéz-átiratban, melyet február 29-én a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében mutatnak be. Sokat látott színművészek helyett azonban alig huszonéves fiatalok állnak majd a színpadon életük legelső színházi szerepében, Jancsitól Iluskáig egytől egyig hátrányos helyzetű, jellemzően állami gondozásban felnőtt fiatal felnőttek. A párhuzamok Petőfi hőseivel egyértelműek ugyan, ám a darab mégsem szociodráma, mely az együttérzésre, netán a sajnálatra játszik, hanem több hónapnyi önismereti és színházi nevelési, no meg művészi munka eredménye, melynek céljai és eredményei messze nem állnak meg a premier utáni tapsrendnél.
„A tavalyi volt az első évad, az idei a második, és reméljük, hogy lesz jövőre is. Tavaly nyolc növendékünk volt, és az Odüsszeiát csináltuk meg És Télemakhosz? címmel. Idén tizennégy fiatallal kezdtünk, és tizenkettővel zárjuk majd júniusban a projektet. A fiatalok heti öt napot járnak iskolába hozzánk, mindennap öt órát – miközben nagy részük iskolakerülő volt, vagy ezer meg egy OKJ-s tanfolyamot elkezdtek, de egyet sem csináltak végig, hiába akart nekik minden pedagógus segíteni. Hiszen amíg nem tudod, hogy mit akarsz kezdeni magaddal, hiába mész el akármilyen képzésbe”
– meséli Schermann Márta, a Kukorica Jancsi rendezője, az ART-RAVALÓ szakmai vezetője. Ő és kolléganője, Romankovics Edit, vagy ahogy a csapat tagjai hívják, Eda színházi nevelési szakember azok, akik a napi tréningek nagy részét is tartják, vagy ha más szakember besegít, akkor is jelen vannak, ilyen formán inkább valamiféle osztályfőnök-, szülőpótlék- és mentorszerepet töltenek be a fiatalok szemében.
Míg a legtöbb felzárkóztatásról és esélyegyenlőségről szóló program kimerül abban, hogy itt van harminc tanfolyam, ebből lehet választani, addig itt tehát a fókusz inkább azon van, hogy kiderítsék a fiatalokról, hogy mi is az, ami őket igazán érdekli, és mindezt hogyan lehet lefordítani a munka világára, esetleg mi az, amit meg kell még hozzá tanulni. A kérdés persze egyszerűnek hangozhat, de ha kicsit körülkérdezünk az ismerős családok körében, és megtudjuk, hány húszas évei elején járó fiatal kallódik a mamahotelben, nem tudván eldönteni, mit akar kezdeni magával, merre induljon, akkor mindjárt másként látjuk a kérdést – pedig családban, jó lehetőségekkel felnőtt fiatalokról beszélünk. Az ART-RAVALÓ programba bekerült fiataloknak pedig még ennyi perspektíva sem volt adott, így annak felszínre hozása, hogy mi lenne az a terület, ahol boldogulhatnak, némi lépéshátrányból indul. A „kutatómunka” nagyrészt színházi nevelési eszközökön, improvizációkon, mozgásos, zenés feladatokon keresztül történik.
A cél nem az, hogy színészeket képezzünk, hanem hogy a résztvevők ezeken a játékokon keresztül minél jobban megismerjék magukat, egymást, a körülöttük lévő embereket, hogy közösséggé fejlődjenek, kooperáljanak egymással, és fedezzék fel magukban azt, ami bennük van. Minden játéknak van ugyan terápiás hatása, de ez nem cél, és nem is vagyunk terápiás szakemberek
– emeli ki Romankovics Edit. Az önismereti folyamat mellett minden héten van célzottan pályaorientációs nap is, amikor a program szakembere arra keresi a srácokkal a választ, hogy mindazt, amit kiderítettek magukról, az milyen hivatások vagy képzések felé terelheti őket. Emellett életvezetési ismereteket is tanulnak.
„Kötelező az előtakarékosság, elvárjuk, hogy minden hónapban letegyenek valamennyi pénzt saját maguknak, hogy megtanulják ezt is, mert ők nem engedhetik meg maguknak azt, amit sokan, hogy még pár évig ellébecol otthon. Ha tetszik, ha nem, nekik muszáj megtanulni, hogy hogyan tudnak tanulás mellett pénzt keresni. Közgazdász is foglalkozik velük, olyanokat tanít meg, hogy ne vegyél fel hitelt, hogyan csinálj egyéves, ötéves, tízéves tervet, ha el akarsz érni valamit, az hogy néz ki gazdaságilag. De jogosítványt is szerezhetnek, coachuk van, élménypedagógiában vesznek részt, a Katona József Színház diákcsoportjával közös foglalkozásaik vannak, mert azt gondoljuk, hogy a különböző társadalmi rétegekből érkező fiatalok között mind a két oldalnak hasznos, hogyha látja, hogy milyen a másik. De arra is lehetőséget és forrásokat biztosított az NBT, hogy ők rendszeresen színházba járjanak, kiállításokra, koncertre, és ezekhez mindig van feldolgozó foglalkozás is szakemberekkel. Emellett, ugye, És a Bűnmegelőzési Tanács is látja, hogy ennek hosszú távú hatása van” – meséli Schermann. A program ugyan sűrű, és a projekt vezetői a „teher alatt nő a pálma” elvét követve lassan, de folyamatosan fokozzák kihívásokat, de a résztvevők beszámolói szerint egyáltalán nem megterhelő: egyrészt élvezik a foglalkozásokat, másrészt minden ember épp annyi feladatot kap, amit még elbír, és olyanokat, amelyek nekik valók. Erről a növendékek egyike, Eszter mesél, aki bár azt mondja, nagyon nehéz neki idegenekkel beszélni, de most már, köszönhetően a programnak, mégis képes rá.
„Kiskorom óta nagyon szerettem művészeti ágakkal foglalkozni, és most nyáron pont akkor küldték el nekem a kiírást, amikor épp nem nagyon tudtam, merre tovább, továbbra is dolgozzak, vagy iskolába menjek, vagy mit is kezdjek magammal. Aztán megpróbáltam, és végül bekerültem. Nagyon örültem, mert nekem van egy bátyám, aki a példaképem, és ő is úgy kezdte az életét, hogy felkerült Pestre, ezért ez nekem is nagyon fontos volt. Az év eleje nehezen indult, nehéz volt otthon hagyni a kishúgomat, mert ő nagyon rám támaszkodik mindenben, de aztán meg tudtam oldani, hogy innen messziről is tudjam őt támogatni. Meg sok erőt ad, hogy itt vannak nekem Mártáék meg a többiek, és tolnak előre, hogy igenis meg tudjuk csinálni, képesek vagyunk rá. Nekem azért is segít ez a projekt, mert nagyon Állítottam egy jövőképet magam elé, és most az a cél, hogy végig csináljam ezt a projektet úgy, hogy magamnak és a többieknek ezzel büszkeséget okozzak, mert elég sok mindent feladtam eddig. Utána pedig érettségizni, Budapesten maradni, az utógondozást elintézni, és utána majd, ha összejön, elmenni egyetemre. Megpróbálkozom majd a Színművel is, de addig még a lelkiállapotomat is stabilizálni kell azért”
– meséli Eszter. Hogy a konkrét képességeken és annak kiderítésén túl lelkileg is mennyit kapnak a fiatalok, azt egy másik résztvevő, Balogh Anita is megerősíti. Ő szintén vidékről, egy Miskolc melletti kis faluból származik, és ahogy Eszternek, úgy neki is nagy álma volt, hogy kiszakadhasson a közegből, ahol élt. Pedig nem sokon múlt, hogy nem maradt ki a programból.
„Egy tanárom mutatta meg ezt a lehetőséget, mivel álmom volt, hogy Pestre kerüljek, újat akartam látni és jobbat akartam magamnak. A jelentkezésben is ő segített, motivációs levelet kellett írni, aztán behívtak az első bemutatkozós workshopra, és megtetszett, ami ott történt, beszélgettünk, játékokat játszottunk. Június közepe felé jött az e-mail hogy örömmel értesítenek, hogy felvettek, nagyon örültem, ráadásul pont három napra rá volt a szóbeli érettségim, és mivel az is sikerült, már két jó dolog történt, ami az életemben fontos volt, és attól kezdve az egész agyammal arra készültem, hogy jöjjön az a nap, amikor elkezdődik a program. De aztán történtek olyan dolgok a családomban, amitől meggondoltam magam, és nem akartam feljönni, de a tanárom rábeszélt. Aztán ahogy teltek a napok, itt maradtam, magával ragadott. Valaki azt mondta nekem, hogy már most egyenesben vagyok, meg felnőtt lettem, de én nem gondolom még így, még sok teendő van. De a program megtanított sok mindenre, amire korábban nem tanított senki. Felfedeztem magamban olyan dolgokat, amiket még nem tudtam. Volt egy házi bemutatónk, amire meghívtam a volt iskolatársaimat, és ők is azt kérdezték, hogy »Anita, neked van ilyen tehetséged, te tudsz ilyeneket?« Hát, mondom, eddig én se tudtam, amíg nem kerültem ebbe a programba bele. Itt meg, ha valamit rosszul csinálok, nem szidnak le, hanem biztatnak és mellém állnak, miközben ezt otthon kéne csinálni a szülőknek. Meg körbevesznek velem egykorú barátok, és ez jó, segítenek, beszélgetnek, észreveszik, ha nincs jó kedvem”
– meséli Anita. Az önbizalom, a nyitottság, a bátorság szinte minden résztvevőnél feljön, amikor a tapasztalataikról kérdezem őket, Kukorica Jancsi „nevelőapját”, a Gazduramat alakító Dávid is ezt emeli ki, illetve azt, hogy mennyire sokat tanult már abból is, hogy sokféle, más és más háttérből érkezett fiatalokkal került össze. „Nagyon sokszínű embereket ismertem meg, és lett belőlünk egy erős, összetartó csapat, kiállunk egymásért, segítjük egymást” – mondta. Így aztán nem meglepő, hogy a fiatalok szabadidejükben is sokat vannak együtt, és a közös munka is gördülékenyen zajlik.
Ma már eljutottunk odáig, hogy azt mondom, színpadra, nyomjátok, és hullafáradtan is gyönyörűen dolgoznak, csinálják. Pedig semmi olyasmit nem csinálnak, amit mi adtunk nekik, inkább csak felszabadultak dolgok azáltal, hogy önbizalmat, önbecsülést kaptak, vagy ezek erősödtek bennük
– hangsúlyozza Schermann Márta, hozzátéve, hogy ezekhez a változásokhoz arra is szükség volt, hogy a résztvevőket kiemeljék a megszokott közegükből. Ez egyrészt azért fontos, hogy megtapasztalják, hogy vannak másféle emberek is, és velük is együtt lehet működni, másrészt azért is, mert sok esetben éppen a közeg az, ami lehúzza az egyébként törekvő, jobbra vágyó fiatalokat.
„Az előadásban is megjelenik az, hogy egy kicsit olyanok is vagyunk, mint a közeg, ami körülöttünk van: »megfojt ez a közeg, magához aljasít, az, amivé válok, az engem is taszít« – hangzik el, és már önmagában azzal is változnak ezek a srácok, már az is óriási kilépés a komfortzónából, hogy a fővárosba kerültek. De az egyensúly miatt is fontos volt ez a sokszínűség, úgy éreztük, hogy fontos, hogy legyenek olyanok, akiknek ez a program szinte tényleg az életüket mentheti meg, de olyanok is, akik kicsit stabilabbak, és akikről el tudjuk képzelni, hogy egy kicsit tudják segíteni a többieket”
– teszi hozzá Romankovics Edit. A csapat most szinte ki se lát a Kukorica Jancsi előkészületeiből, már túl vannak egy házi bemutatón, amit azért szerveztek, hogy a résztvevők családjai, barátai megnézhessék az előadást, illetve lesz még egy előbemutató az Erzsébetligeti Színházban.
Egy kisebb térben dolgoztunk a próbákon, a Nemzeti Színházban meg egy nagyobb színpadon leszünk, és keresnünk kellett egy helyet, ahol le tudjuk járni a valós távokat, és az Erzsébetligeti Színház támogatásként a rendelkezésünkre bocsátotta ezt a színpadot, és három napot itt próbáltunk, ezt pedig azzal háláljuk meg, hogy tartunk itt még egy előadást a Színház közönségének. A tényleges premier pedig a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében lesz február 29-én
– mondta el Schermann Márta. A jó hír, hogy aki esetleg nem jut be a Nemzetibe, az is megnézheti az előadást, mert a UStream, ahogy a tavalyi előadást, úgy az ideit is élőben közvetíti. Érdemes is lesz megnézni, mit raktak össze a fiatalok, az ugyanis, amint állami gondozott fiatalok mesélnek magukra hagyott hősökről, vélhetően ad némi olyan mélységet az előadásnak, amit nemigen látni máshol. Pedig nem szándékos hatásvadászatból esett erre az alkotók választása. Schermann Márta figyelmét azzal ragadta meg Petőfi Sándor János vitéze, hogy nagyon gazdag, színes alapanyag, mesebeli lényekkel, verseléssel, ami önmagában is izgalmas színházi víziót ígér, Romankovics Edit pedig azt látta meg a szövegben, hogy tele van olyan alapanyaggal, amin keresztül a fiatalok saját magukkal tudnak foglalkozni. Az már csak az első beszélgetések tudatosodott a csapatban, hogy nem mellesleg a főszereplő árva, így a történet egy sor olyan szituációt tartalmaz, amihez a fiatalok személyesen is tudnak kapcsolódni.
Improvizációkkal kezdtünk kis csoportokban, és rengeteg alapanyag gyűlt így össze, ezeket ugyanis felvettük videóra. Hárs Anna író ezek alapján dolgozott, és úgy alkotta meg a szövegkönyvet, hogy a srácok improvizációi és Petőfi eredeti szövegei is benne vannak. Így aztán, míg Petőfi műve úgy kezdődik, hogy a főszereplők már gyakorlatilag felnőttek, mi onnan indulunk, hogy Jancsi megfogant, kitették, megtalálták, ki találta meg – egy csomó minden történik már addig is, amíg eljutunk odáig, hogy tüzesen süt le a nyári nap sugára
– meséli Schermann. A Kukorica Jancsi ugyanakkor, bármennyire is ez a program leglátványosabb része, nem jelenti a program végét, sőt, a cél az, hogy ne is ez legyen a valódi eredmény, hanem a programból kikerülő fiatalok sikeres élete. A bemutató után a résztvevők még három hónapig a program részesei, ezalatt az eddigi munkáikat tovább fejlesztve már elindulnak azon pálya felé, amit az azt megelőző hat hónap alatt maguknak kitaláltak, közben pedig fokozatosan veszik el tőlük a támogatásokat, hogy elkezdődjön egy átmenet az önálló élet felé. A szállásuk adott egészen a program végéig, de a napi háromszori étkezés csak két hónapig, aztán már csak két étkezést kapnak, fokozatosan kikerül a BKV-bérlet, és így tovább.
Ugyanakkor még a program vége sem jelenti azt, hogy onnantól kezdve teljes és örökre szóló búcsút vesznek egymástól a résztvevők, a tavalyi évben például, ha valaki elkezdett egy képzést, akkor addig még megkapott bizonyos segítségeket, míg azt be nem fejezte, emellett pedig a már végzett fiatalok közül is sokan visszatértek a projektbe mentorként. Ők megkapaszkodtak Budapesten, állásuk van, albérletet tartanak fenn, sokan érettségire vagy egyetemre készülnek, és emellett visszajárnak a mostani fiataloknak segíteni, ilyen módon az utókövetés is megtörténik, különösebb szervezés nélkül, organikusan. Ez mutatja igazán az ART-RAVALÓ erejét: hiszen a cél nem egy csapatnyi színészpalánta kinevelése, hanem az, hogy a szemléletet és a képességeket, amit a programban megtanultak, azt valahol máshol, másnak adják vissza. Ezt emeli ki a kétségkívül komoly dramaturgiai érzéket kifejlesztett Patrik is:
Mindenki nagyon sokat lépett előre, és engem nagyon érdekel, hogy azt, amit itt tanultuk, hogyan fogjuk tovább vinni. De mindenképpen azt akarom, hogy ezt tovább tudjam adni, mert érték, amit itt kapunk, és tudás, és a tudás az hatalom.
Kiemelt kép: 24.hu/ Farkas Norbert
