Sosem kedveltem Bridget Jonest. Persze igyekeztem eltitkolni, mert az teljesen biztos, ha valakit mindenki szeret, rajong érte és elismer, csak mi nem, akkor velünk van a baj, de legalábbis mi vagyunk a sótlan picsák, akik nem tudjuk humorral és öniróniával nézni a világot és benne magunkat.
Ám most, a Bolondulásig című, őszintén remélem, hogy utolsó Bridget-könyv után már le merem írni.
Volt egy erős harmincas csaj, aki csetlő-botló Bridgetként lett definiálva, nálunk meg huszonéves csajok kezdtek rajongani és fejből idézni sorokat a könyvből, azonosulva ezzel a nővel, akinek nemcsak a butasága volt elviselhetetlenül irritáló, de az élhetetlensége is, bár nyilván én vagyok az egyetlen, aki elszörnyedt és nem nevetett azon, hogyan lehet négy hónapig úgy élni, hogy egy négy négyzetméteres lyuk van a kecó falán.
Fotók: Europress
Persze ez csak az egyetlen momentum abból a káoszból, ami Dzsonszit körülvette, ez meg engem inkább taszított, mint vonzott.
Őszintén sajnáltam Markot, mert egy ilyen infantilis nővel rendkívül nehéz az élet és elég nyilvánvaló, hogy ez egy apa-lánya viszony, mintsem felnőtt emberek kapcsolata és kissé gúnyosan megállapítottam, még szerencse, hogy híres emberjogi ügyvéd ez a szerencsétlen, így legalább nem halnak éhen hó végén, mert ha Bridgeten múlna a kosztpénz meg a kaja, már két hónap múlva a szegénykonyhán kötnének ki. Kicsit megijesztett az is, hogy mégis milyen sokan rajonganak, ezek szerint hülyének lenni nemcsak sikk, hanem egyenesen ajánlott. Engem ez nem vonzott, én féltem, hogy erős harmincasként ilyen buta tyúk leszek. (Nyugi, az lettem. Csak máshogy.)
Hogy Bridget mégis szerethető karakterré vált, a filmeknek köszönheti, amiknek hálistennek semmi közük a könyvhöz, mit tesz egy jó forgatókönyv és a Legszerencsétlenebb Filmes Verekedés Jelenet Amit Csak Láthattunk, ugye. Sokakkal ellentétben én inkább azt tanácsolom, a férfiak mégse ezt a két filmet nézzék meg, ha mindent tudni akarnak a nőkről, mert annyira nem hp közülünk senki, hogy sítalpakon állítson be terhességi tesztért egy kedves kis alpesi falu patikájába, inkább olvassák el Erica Jong Rettegés a repüléstől c. könyvét.
Szóval, sok-sok évvel azután hogy Bridget Jones óriási bugyiját és Hugh Grant összes kisfiús mosolyát elfelejtettük, Helen Fielding feltámasztotta Dzsonszit, sőt, kinyírta Mark Darcyt, amin MINDENKI felháborodott. Én nem, szerencsétlennek jobb is így, sóhajtottam fel.
Nyilván öngyilkos lett, mert nem bírta tovább, tettem hozzá gondolatban, aztán rezignáltan vártam a könyvre és nagy ritkán eszembe jutott, mi vihette rá Fieldinget a lóvén kívül, hogy előszedje Dzsonszit.
Azon kívül semmi, bizton állíthatom. Tegnapelőtt fejeztem be. Nehéz szülés volt.
A könyv arról szól, amit a fülszövegen olvashatunk: Mark halott mert felrobbant valahol, ahol fontos volt mint híres emberjogi ügyvéd, Bridget egyedül neveli két gyerekét, egy nagyobbacska fiút és egy kislányt. Az a Bridget, akire öt kiló krumplit nem bíznánk, hogy átvigye a zebrán. Bridget 51 éves, de a koráról annyit hazudik, hogy már magam sem vagyok ebben biztos. És nyilván ugyanaz a baja, mint korábban: pasit akar, csak most a konstans nyivákoláson kívül még egy hihetetlenül felszínes és sekélyes „jaj özvegy vagyok, jaj Mark, miért haltál meg” szál is próbál az érzelmeinkre hatni, sikertelenül. Nyilván erre a jajMarkozásra gondolt az, aki azt írta a könyvajánlóban, hogy megfigyelhetünk bizonyos lelki érettséget a hősnőn. Szerintem ez inkább olcsó és hatásvadász lett.
A sztori lapos, amikor A Férfi Aki Mark Után Az Igazi Lesz feltűnik az első lapokon, tudjuk, hogy ő lesz A Férfi Aki Mark Után Az Igazi lesz és nemcsak ez a ciki, hanem az is, hogy már a második lapon elkezd fogyni a Hősnő, rögtön húsz kilót két hónap alatt, az ötven körül csak így megy, nyilván utána rugalmas bőr marad, semmi spániel-cici meg lógó, petyhüdt felkar, ami másokat a sírba tesz.
Aztán jön a Harmincas Tökéletes Testű Isten, akivel Dzsonszi zsákol (az a dugás, egyébként) és annyit sms-eznek a fingásról és a hányásról, hogy hozzájuk képest az egész magyar stand up álleszcuzámmen a fasorba’ sincs. És persze Bridget anyja, aki most egy szocotthonban él és ugyanolyan közönséges és proli, mint volt, meg van egy Chloé nevezetű bébiszitter csaj, akinek a karaktere annyira ki van dolgozva, hogy azon kívül, Bridget féltékeny arra, ahogy bánik a gyerekekkel, azt sem tudjuk, ki fia borja. Ja persze, és a gyerekek. A kisfiú Mark kicsiben és komoly a szeme, a kislány meg semmilyen, de ez nem Bridget, hanem Fielding hibája.
És valóban van olyan helyzet, mikor a fürdőben ordítani kezdünk, de az nem akkor van, mikor el akarjuk olvasni feltett lábakkal vasárnap délután a macamagazint, hanem akkor, mikor délután fél ötkor pizsamában, fésületlenül, lehányva, étlen-szomjan pisilünk nyitott ajtónál és azt mantrázzuk, csak öt percet, csak öt percet és sírni kezd, mert persze pont akkor ébred fel, pedig csak fogat akartunk mosni és abban a pillanatban, mikor végigfut az agyunkon, hogy meddig bírjuk még, akkor elkezd ömleni a lábunkra a mosógépből a szottyos víz. Na. Akkor.
Kínos. Az egész könyv kínos.
Kényelmetlenül fészkelődtem, félretettem, felszisszentem. Akkor pláne, mikor Fielding azt írja egy felszínes jajMarkozás közben, „az első csóknál azt mondtad nekem, a jófiúk baszottul így csókolnak”. Nem, ezt Mark nem mondta. Vagyis mondta, a filmben. A könyvben semmiféle csókjelenet nem volt. Ott Mark elvitte a karácsonyi partiról egy szállodába Bridgetet, ahol tökjó volt, mert lehetett öntözgetni sok szószt a kajára. De itt bizonyosodtam meg arról, hogy ne várjak semmit. Ha Fielding belezavarodik a saját meséjébe és a filmet tekinti sajátjának nem a könyvet, akkor megette a fene.
Meg amúgy is. Én vagyok a túl kelet-európai, akinek nem életszerű, hogy ötvenegy évesen óvodás kislánnyal és kisiskolás fiúval küszködjön és napi stresszt okozzon az „iskolai futam”?
Már megint kezd rossz érzésem lenni: ha úgy adódik, és ötvenegy évesen egyedül élek, tényleg egy trendi szórakozóhelyen leszek combcsizmában és lassúzva smárolok egy vadidegen pasival? Ennyire sekélyes leszek és még mindig azt remélem, hogy egy pasi megoldja az összes létező problémám?
Aki persze el is jön, menetrendszerűen. Rögtön a „megadás” fejezet után, ami másfél oldal és annyi az üzenete, hogy na, akkor nem hajhászom tovább a péniszt, hanem élek a gyerekeimmel nyugton és rájuk koncentrálok. A pasi persze most is tele van lóvéval, mellesleg superman is, jóképű és fantasztikus az ágyban.
Kösz, Fielding. Az enyém ugyan nem, de egy generáció hősnőjét tetted tönkre. Máskor fogj egy üveg vodkát. Néha jól jön az.