Már kedden délután háromkor az idei fesztivál során még nem látott tömeg lepte el a cannes-i fesztiválpalota előtti útszakaszt: a nép a Quentin Tarantino-film este hatos gálavetítését várva tömegelt az utcán, reménykedve abban, hogy majd megpillantják a vörös szőnyegre érkező Brad Pittet és Leonardo DiCapriót, az újságírók pedig órákkal korábban beálltak a sorba, hogy bejuthassanak a film első sajtóvetítésére. Az izgatottság talán azért volt a Tarantino-filmek előtt megszokottnál is felfokozottabb, mert az idei versenyprogramban gyakorlatilag ez az egyetlen olyan alkotás, amit egy nagyközönség által is jól ismert rendező készített sztárokkal – a Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon a Time… in Hollywood) premierje egyértelműen az idei fesztivál Nagy Eseménye volt.
A teltházas vetítés azzal kezdődött, hogy a fesztiválstáb egyik tagja kivonult a színpadra, és angolul és franciául is elmondta, hogy Tarantino azt üzeni, hogy legyünk szívesek nem spoilerezni. Megteszem neki ezt a szívességet, és a sztoriról nem fogok sokkal többet elárulni, mint amit előre tudni lehetett róla: Hollywood aranykorának végéről szól és a Charles Manson-banda által elkövetett gyilkosságról, amelynek során megölték Roman Polanski terhes feleségét, Sharon Tate-et és négy másik embert.
Tarantino rengeteg haverja felvonul itt kisebb-nagyobb szerepekben, de a két főszereplő a Rick Dalton nevű, leáldozóban levő csillagú westernsztárt alakító Leonardo DiCaprio és az ő kaszkadőrét/sofőrét, Cliff Booth-t játszó Brad Pitt. Rick karrierje hanyatlóban van, beleszorult a tévésorozatok rosszfiú-skatulyájába, ráadásul alkoholista, Cliffnek pedig annyira megy jól, amennyire egy lecsúszó színész sofőrjének mehet, azaz semennyire.
Hosszú, vagy inkább elnyújtott jelenetekben leszünk tanúi annak, hogyan zajlik Rick aktuális tévés melójának forgatása, Cliff hogyan verekszik össze egy óriási filmsztárral ugyanezen a forgatáson és hogyan ismerkedik meg futólag a Manson-szekta tagjaival, akikről nem tudja, hogy egy szekta tagjai. Közben azt is követjük, ahogyan Sharon Tate (Margot Robbie, többnyire elképesztően rövid szoknyákban) moziba megy és a Playboy-villában bulizik a barátaival. A két szálat az köti össze, hogy a fiktív Rickből, illetve Tate-ből és Roman Polanskiból Tarantino szomszédokat csinált.
Minden van itt, amit Tarantinóban szeretünk és egy kevés olyan is, amit nem. Ahogyan az író-rendező megidézi az 1969-es Hollywoodot, annak elég nehéz ellenállni, csöpög az atmoszféra Robert Richardson operatőr gyönyörű szuperszélesvásznú képeiről, Rick rondabarna bőrjakójától kezdve a korabeli reklámokon, az enteriőrökön és a Cliff lakókocsijában heverő magazinokon keresztül a magával ragadó soundtrackig millió kis elem harmonikusan dolgozik össze azért, hogy beszippantson minket a miliő, és naná, hogy be is szippant.
a Volt egyszer egy… Hollywoodba annyi film-a-filmben jelenetet belepréselt, amennyit nem szégyellt, megtalálta a módját, hogy lerója tiszteletét a spagettiwestern műfaja előtt, és szellemesen keveri a valós és fiktív filmeket és filmeseket. De sajnos átesik a ló túloldalára. Majdnem minden filmje két és fél óránál hosszabb, de míg a Ponyvaregény egy pillanatig sem érződik lassúnak és semmi sem fölösleges benne, és legutóbbi munkájában, a szinte kamaradráma Aljas nyolcasban is végig fenntartja a feszültséget, itt sokszor azt érezni, hogy hamarabb kellett volna vágni, hiába erős a hangulat, nagyon sok az indokolatlanul és lendületgyilkosan hosszú jelenet.
Tarantino a rajongói vagy saját maga szórakoztatására teleszórta a filmet kedves bennfentes poénokkal is. Például a Halálbiztos kaszkadőre, Kurt Russell ismét kaszkadőrszakértőként bukkan fel, és kap egy villanást a rendező kedvencei közül Zoe Bell, Bruce Dern és Michael Madsen is, a kúlsági faktort pedig Lena Dunham és Dakota Fanning cameója növeli. A filmes és barátai biztosan megint nagyon jól érezték magukat, és nagyobb részben még minket is elszórakoztatnak. Scorsese egy rövidfilmjét leszámítva Tarantino az első rendező, aki egy kamera elé állította Leonardo DiCapriót és Brad Pittet, és kettejük dupla sármjával nem nagyon lehetett mellélőni. A két túlbarnított sztár feltűnően élvezi és maximálisan kiaknázza a helyzetet, mindkettejük alakítása könnyed, humoros és precíz, remekelve varázsolnak a vászonra két olyan figurát, akik éppen csak átbillennek a hihetőség határán, és akiket öröm nézni.
Nem spoiler, hogy a nagyon-nagyon sokáig tartó felvezetés után természetesen elképesztő, fergeteges erőszakorgiába torkollik a film, ez már csak az alapsztoriból is következik.
Ha a halottak számát tekintjük, akkor ez biztosan nem igaz, de mégis új szintre lép nála a vérengzés. A véres, vicces, meglepő és szuperszellemes finálé valamennyire kárpótol azokért a percekért, amiket unatkozással töltöttünk menet közben, de azt bátran kijelenthetem, hogy távolról sem ez Tarantino legerősebb filmje.
A Volt egyszer egy… Hollywood augusztus 8-án kerül a magyar mozikba.
Kiemelt kép: Cannes Film Festival
