Nyolc évad, hetvenhárom rész és megszámlálhatatlan kiiktatott szereplő. A 2011-ben kezdődött Trónok harcának vége, ráadásul egy kifejezetten hullámzó befejezéssel varrták el a szálakat a készítők. Sokszor érezhettük az utolsó hat résznél, hogy puhult az írók keze, már nem úgy fejezik és szúrják le a kulcsembereket, mint régen. A rajongóknak számtalanszor kedveztek, leforgattak egy full sötét epizódot, és váratlanul elszúrták a hirtelen félőrült Daeneryssel a legfontosabb momentumot, elfelejtették felépíteni, hogy a sárkányok királynője egyáltalán nem alkalmas az uralkodásra. A hatodik, és egyben tényleg utolsó résszel viszont a Trónok harca javított, sőt egyenlített. Méltó lezárást kaptunk.
Szinte biztos, hogy az összes rajongó emlékszik még az első évadból Ned Stark (Sean Bean) lefejezésére. De még az is, aki nyolc éve tartja magát távol az egész intézménytől. És az csak a kezdet volt: Joffrey (Jack Gleeson) egy perc alatt halt bele a méregbe, és a Vörös nászt szintén jó ideig emlegettük. Egyszerűen megszokta az ember, hogy a George R. R. Martin könyve alapján készült sorozatban senki, még a legnépszerűbb karakterek sincsenek biztonságban. Bárkit gond nélkül megöltek egy kardcsapással. Aztán a sikerrel egyenes arányban maradtak velünk a kedvenceink, és jutottunk el odáig, hogy a nyolcadik évad elvileg legintenzívebb részében, a mások elleni harcban alig hullott el valaki. Nem állt össze a befejezés, és joggal maradt hiányérzet a leghűségesebbekben is. Persze aki 2011-től követi a Trónok harcát, az végig fogja szenvedni, de ettől még alig lehetett dicsérő szavakat hallani egy társaságban.
A nyitásban akkora all star-gála jött össze, amire még Sansáék (Sophie Turner) sem számíthattak: megörültek egymásnak a rég nem látott testvérek és szeretők, a bajtársak megveregették egymás vállát, az ellenségekben sem maradt harag. Megbocsátottuk, hiszen még abban a hitben éltünk, hogy úgyis ez lesz az utolsó boldog óránk az évadban, hadd legyen már valami örömünk is, mielőtt Daenerys sárkányai nekilendülnek. A mások és az Éjkirály elleni harcra épült a készülődés, naivan azt gondoltuk, hogy a furcsa szövetségeket kívánó háború lesz az évad értelme. Ezért szenvedtünk annyit. De nem: Arya (Maisie Williams) egy tőrszúrással roppantotta szét a élőhalott sereget, és mielőtt Bran (Isaac Hempstead Wright) kinyithatta volna a száját, a kék szemű vezér már össze is esett. Nem tudtuk meg pontosan, hogy mit akartak a zombik igazából, és azt sem, hogy Bran miért volt számukra olyan fontos (rendben, a Háromszemű holló az emberiség emlékezete, a látó és bölcs, de jól esett volna egy bővebb magyarázat). Egy szemvillanás alatt tűntek el az életünkből a mások, pedig évekig tőlük rettegtünk. Alig esett el a csatában lényeges valaki, és ha el is esett volna, azt se biztos, hogy észrevesszük a nagy feketeségben.
Az igazán jó színészek már évadok óta halottak, és a végére kevés olyan szereplő maradt, aki hitelesen tudta hozni a karakterét. Néha már kifejezetten nevetségessé vált az erőlködés, és szívesen megveregettük volna Szürke Féreg (Jacob Anderson) vállát, hogy nyugodjon meg, ennyire azért nem érdemes ráncolni a szemöldökét dühében. Havas Jont (Kit Harington) sem az eszéért szeretjük, de a hajrában végképp kaparhattuk a falat, hogy tök feleslegesen tudtuk meg a nagy titkot a szüleiről, ha ez a szerencsétlen nem akar semmit sem tenni. Annyit képes ismételgetni, hogy „my queen” (azaz „királynőm” Daenerys Targaryenre utalva, aki mellett Havas Jon végig kiállt, még akkor is, amikor leszúrta). Jaime Lannister (Nikolaj Coster-Waldau) és Cersei (Lena Headey) halála szintén csalódást okozott: olyan régen vártuk a velejéig gonosz Cersei halálát, hogy csak az üresség maradt, miután a testvérpárra hullott egy halom kő. Nem volt se szép, se megható jelenet, főleg úgy, hogy csak kapkodhattuk a fejünket, Jaime a hosszú önismereti tréning és új szerelem után miért állt vissza a sötét oldalra. A lényeg, hogy bármennyire is szeretni akartuk a végjátékot, a sorozat sehogy sem hagyta. Egészen a hatodik epizódig.
Bár itt is maradtak logikai buktatók, de ettől még kerek egész lett A tűz és jég dalának története (ahogy az várható volt, kódexként megjelent a könyv a háborúk történetéről a részben). Szerencsére nem számítottunk a befejezésre, a píszes, nirvánában lebegő Brant végképp nem vártuk a trónra. És ha már a trónnál tartunk, a legmegindítóbb jelenet Daenerys sárkányának jár, aki sok színészt lepipálva tudta átadni a gyász fájdalmát. Anyja halála után szimbolikusan olvasztotta le a vastrónt, hogy még egyszer ne fordulhasson elő hasonló túlkapás és hataloméhség. Egyszerre tölthetett el mindenkit elégedettséggel a jók győzelme, és érthettük meg Jont, aki a pompa helyett mehetett az okafogyott Éjjeli őrséghez család nélkül. Persze Sansa koronája és Arya új, csavargós életstílusa nem volt meglepetés, de mégis sikerült a Trónok harca nyolcadik évadát helyrerakni, hogy azt mondassuk, tényleg fontos sorozat volt ez. Fontos a sorozatiparnak, és fontos nekünk. Egy látványos középkori mese extrákkal.
A végére jöjjön még pár észrevétel és furcsaság:
- Bran persze a végén csak legyintett a megválasztásánál, hogy éppen ezért küzdött eddig, de pár héttel korábban meg Jonnak javasolta a trónt, hogy világgá kürtölje a származását.
- A Makulátlanok kedvüket lelték Királyvár maradékának kivégzésében, Szürke Féreg senkit sem kímélt, Daenerys volt számára az isten, Havas Jont mégis a börtönbe vágta a halál helyett.
- Honnan is volt egyértelmű, hogy Havas Jon ölte meg Daeneryst? A holttestet a sárkány elszállította, a bizonyíték eltűnt, és Jonnak be kellett vallania a gyilkosságot.
- Havas Jon milliónyi ártatlan halála után is csak makogott Tyrionnak, hogy ő nem tehet semmit, követni kell a királynőjét.
- Tarthi Brienne egyből megbocsátott Jaime-nek, hogy az visszarohant a gonosz testvére karjaiba. Még le is jegyezte a tetteit.
- Lehet, hogy viccnek jó volt, hogy Tyrion kimaradt a kódexből, de azért azt még Samwell Tarly (John Bradley) se gondolhatta komolyan, hogy a Lannister nem érdemel meg egy fejezetet. Övé volt a legkerekebb karakterfejlődés és leghálásabb szerep.
Kiemelt kép: HBO
