Kultúra

Jó, hogy vége a 80-as éveknek, de most megint itt vannak [Heti premierek]

Rock és nukleáris katasztrófa a 80-as évekből, Mel Gibson Mexikóban menekül, a franciák meg főznek.

Mindörökké rock

Fogadjunk, hogy megcsináljuk – megcsináljuk az új Mamma Miát. Összegyűjtjük a legjobb retró rockdalokat, pár elmaszkírozható sztárt Paul Gaimattitól Alec Baldwinon át a nagy Tom Cruise-ig, a Step Up-filmek rendező-producer párosát (koreográfia oké lesz), egy (elég) jó humorú forgatókönyvírót (Justin Theroux, Trópusi vihar – amúgy ő játszotta a fiatal David Lynchet a Mulholland Drive-ban) – és indulhat is a musical (ejtsd mjúúúúzikel). A történet egyébként szinte lényegtelen (egy Megasztárnak van története? az eredeti, nagy sikerű Broadway-musical műfaji meghatározása is jukebox musical, vagyis wurlitzer-musical) a lényeget a dalok jelentik (sőt, van pár vicces mash-up, azaz dalok egymásba illesztése is), márpedig egy Bon Jovi-, egy Twisted Sisters-, egy Whitesnake-, egy Def Leppard-dal nem tévedhet – ráadásul mindezen még nevetni is lehet, elvégre ki ne röhögött volna a metálbandák kötelező kellékein a dauerolt hajtól a bőrnadrágig? Amúgy egy Los Angeles-i klubról van szó, ahol a 80-as években Stacee Jaxx (Tom Cruise) gravitálta le színpadi produkciójával a lányok bugyiját. Egyesek be akarják záaratni, mások fel akarják virágoztatni, még többen rocksztárok akarnak lenni. A filmben az említetteken kívül tiszteletét teszi Catherine Zeta-Jones, Mary J. Blige (a híres U2-One feldolgozás tettestársa), és számos ismert és kevésbé ismert zenész (cameo). Egyébként szó sincs István, a királyról, mindenki, minden színész a saját hangján szólal meg a színpadon, ami állítólag Cruise esetében felér egy megasztárcsillagszületikkel.

 

 

Börtönregény

Mel Gibson nem nyugszik, mióta kinyilatkozta magát Hollywoodból. A hód című filmjével (amit Jodie Foster rendezett) azt akarta bizonyítani, hogy érző lény, most pedig az akcióhős bújt ki az öregedő sztárból, aki nem találja a helyét, mióta kényszerűen felhagyott a mítosz-átértelmezői sufnihobbijával (mint pl. az Apocalypto volt). De miben is áll Gibson keménysége, szikársága? Leginkább abban, hogy nem használ botoxot, és próbál Bruce Willis-i mondatokat mormogni a foga között. Persze van itt minden, látványos autós jelenetek, a mexikói börtönök állapotai, és az egész mexikói alulnézet, de mindez még távol áll a hitelességtől, amit a forgatókönyv hibái szintén nem erősítenek. A Braveheart bozontoshajú skót hősének már megkopott a sörénye, a körmeit pedig külön szakember tartja karban – de ez a szabadulós-üldözős mozi csak az újszülötteknek lesz új.

 

 

Én, a séf

De nem maradunk francia vígjáték nélkül sem a héten – jó, azért nem a szokásos csendőr és az ufólányok tematika alakítja ezt a filmet, hanem a gasztronómia, ami a trappista sajt és az olasz felvágott országában kisebb reakciót vált ki, mint egy mélyen dekoltált földönkívüli vagy egy grimaszoló zsandár. Mindenesetre a sznobok megnyalhatják mind a tíz mozijegyüket, mivel ebben a történetben csak úgy záporoznak a konyhatechnikai kifejezések, az alapanyagok nevei, de megkapják a magukét a trendek is a molekuláristól a fúziós konyháig. Egy fiatal séf, Jacky Bonnot kénytelen elmenni festőnek, mivel maximalizmusa és hajthatatlansága ősszeférhetetlenné teszi – és persze a házassága is kockára kerül. Eközben a nagy séf Alexandre Lagarde (Jean Reno) is gondba kerül: éttermének tulajdonosa mindent kitalál, hogy leváltsa a főszakácsi pozícióból. A helyzet egyre súlyosbodik, de tán a két séf együtt meg tudja oldani a dolgot. Igazi francia, helyzetkomikumra épülő film ez a sok különleges hozzávaló ellenére elég közepes ízzel, generálszósszal, adalékanyagokkal, ízfokozóval.

 

Ideglelés Csernobilban

Csernobilt nekünk nem kell bemutatni, mindenki tudja, mi történt ott, hogy próbálták elhallgatni a történteket – és most hogy áll elhagyatva a reaktor és környéke, ahol az extrém nagy sugárzás miatt még pár (száz?) évig biztos nem lehet majd lakni. Pripjaty városa maga is üres, s mivel a kitelepítések a lehető legnagyobb siettséggel történtek, minden úgy néz ki, mintha egyik pillanatról a másikra eltűntek volna az emberek a helyről. Vagy mégsem? Pár amerikai fiatal európai nyaralása egyik programpontjaként beiktat egy katasztrófaturista-látványosságot: Pripjaty városát. A kisvárost csak vezetővel szabad meglátogatni, a kiejölt útvonalon – ez tényleg így van, mióta az ukrán kormány engedélyezte az ilyen extrém körutazásokat. Aztán a séta után elindulnának visszafelé – de a mikrobusz nem indul, és egyszercsak hőseink mintha gyereksírást hallanának… Kiszállnak…Innentől túl sok kétségünk nem lehet arról, hogy a Parajelenségek filmek stábja (élen Oren Pelivel, aki most forgatókönyvet írt és producerkedett) milyen történetet rettyint. Olyat, amitől a 35 fokos hőségben is kiráz a hideg. Kérdés, mennyire tucatfilm ez, és mennyire sikerül valami egyedit kihozni az egyedi helyszínből és témából – főleg nekünk, akik mellett a valódi horror megtörtént. Mellesleg a film részben Magyarországon forgott, pl. az atomerőmű vezérlőszobájával sokan már találkozhattak Pater Sparrow 1 című filmjében.

 

Ajánlott videó

Olvasói sztorik