A beléptetés miatt a délelőtt tízre megbeszélt időpontnál kicsivel hamarabb érkezünk a Gyorskocsi utcába. Vérprofin zajlik minden: a kapunál lévő őr elkéri az igazolványunkat, majd miután mindent lecsekkol, beléphetünk az épületbe, ahol vár ránk egy újabb ellenőrzés. Nem vagyunk egyedül, sorra érkeznek beszélőre az ügyvédek, akik már rutinosan pakolják ki a zsebeiket, miközben átbeszélik a Videoton esélyeit a beléptetést végző felügyelővel. Miután hozzájuk hasonlóan átesünk a detektoros ellenőrzésen, megállunk a folyosó elején. Néhány perc múlva mosolyogva feltűnik Nagy Norina, ám miközben felfelé tartunk a női fogvatartottakhoz, a fiatal lányt mintha kicserélték volna, szó nélkül, rezdületlen arccal szedi a lépcsőfokokat.
Fel kell venni a maszkot, és a szabályoknak megfelelően kell dolgozni. Ennyi
– mondja határozottan, majd azonnal munkába is áll. Előbb megmotoz egy ügyvédi beszélőre menő fogvatartottat, majd beül az irodába és elintézi a szokásos papírmunkákat. Nő börtönőrök általában csak a női részlegen vannak, és bár sétát ők is biztosíthatnak a férfi raboknak, próbálják úgy megoldani, hogy nők nőkkel, a férfiak pedig csak férfi rabokkal érintkezzenek.
Zárkaellenőrzéskor bekísérhetjük Norinát az egyik különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésért elítélt rabhoz. A fogvatartott leugrik az ágyról, és azonnal haptákba vágja magát, amikor meglátja a börtönőrt. Ő volt az, aki társaival együtt hosszú hónapokon át kínozta a szomszédait. Egyiküket többször is összeszurkálták, majd egy kutyalánccal felakasztották a plafonra, de előfordult az is, hogy minden különösebb ok nélkül szöggel átütötték mind a két kezét, vagy összeégették őket parázzsal. Egyik áldozatuk olyan súlyos mellkasi sérüléseket szenvedett, hogy belehalt a kínzásokba.
„Már régi lakónk, nincs gond vele” – mondja a világ legtermészetesebb módján felügyelőnő, hozzátéve: sokkal kegyetlenebb gyilkosok is megfordultak már a keze alatt. Kérdezzük, hogy kikre gondol, de erre már a személyiségi jogok miatt nem válaszolhat.
Mikor belépünk a rideg zárkába élére hajtott agyonmosott, szürkés pokrócok mindenütt. A padló és a WC is ragyog a tisztaságtól. Felteszünk egy kérdést, de az elítélt csak akkor szólal meg, amikor a börtönőr engedélyezi.
Bűntársként lettem elítélve. Tizenkilenc éves voltam, amikor bekerültem. Ennek már tizenegy és fél éve. Van még hátra három és fél évem. De abban bízom, hogy feltételesen majd hamarabb szabadulok. Az első rendű vádlott 18 évet kapott. A harmadrendű vádlottat már kiengedték, csak elütötte az autó, és meghalt
– mondja Andrea, aki társaival együtt rettegésbe tartotta az egész utcát. Látszik, hogy örül minden emberi szónak, annyit kér csak, hogy ne írjuk le a település nevét ahol elkövették a borzalmakat, nem akarja ugyanis, hogy rossz szemmel nézzenek a faluban a szeretteire. Mielőtt elköszönünk a minősített emberölés miatt ülő nőtől, megkérdezzük még tőle, hogy mennyire szigorú a főtörzsőrmester, de csak annyit felel, hogy betartatja a szabályokat.
Én úgy gondolom, hogy szép beszéddel, jó szóval mindenkit rá lehet bírni arra a feladatra, amit meg kell csinálni. Lehet, hogy furán hangzik, de nekem meg se kell szólalnom. Ha mondjuk duruzsolás van a sétánál való sorakoztatáskor, akkor odamegyek, és elég csak rájuk néznem. Azonnal csönd lesz. Szóval nem kell itt ordítozni meg testi kényszert alkalmazni ahhoz, hogy rend legyen. Idebent szigorú vagyok, de a kinti életben már nem. Ennek az az oka, hogy ezt a hivatást nagyon komolyan kell venni. De nagyon szeretem, és sokáig szeretném még ezt csinálni. Míg bírom, maradok. Ha már úgy fogom érezni, hogy mentálisan nem vagyok jól, akkor majd kitalálok valami mást.
– mondja Nagy Norina.
Közben elsétál előttünk egy másik fegyőr. Három rabot kísér, az egyikük nagyon ki van gyúrva, és alighanem átmennénk az utca túloldalra, ha a sötétben összefutnánk vele. Norina azonban nem félős típus.
Kell, hogy legyen minden börtönőrben egy egészséges félelemérzet, ez anélkül nem működik, de rettegni nem lehet. Itt nincs olyan, hogy valaki fél, az alkalmatlan erre a feladatra. Ha akad is ilyen, ez hamar kibukik.
Persze itt sem mindenki elvetemült bűnöző. Vannak, akik kisebb értékű lopások, mások gondatlanságból elkövetett emberölési kísérletekért húznak le éveket.
Amikor megkérdezzük a felügyelőt, hogy volt-e már olyan fogvatartott, akinek megérintette a sorsa, így felel:
Nem lehet mindent a lelkedre venni és megsajnálni őket, mert akkor átesel a ló túloldalára, és teljesen kikészülsz. De én nem is azért jövök be, hogy ápoljam a lelküket, erre ott van a pszichológus, ki tudnak menni hozzá, tudnak beszélgetni vele. Az én feladatom az, hogy betartsuk és betartassam velük a napirendi pontokat. Itt nem lehet bohóckodni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne lelkem. Van, csak azt otthonra tartogatom.
A felügyelő azt mondja, hogy még egyszer sem fordult vele elő olyan, hogy megtalálta volna egy bűnöző a szabadulása után. Olyan viszont már megesett, hogy találkozott egy elítélttel a BKV-n, ám a köszönésen kívül egy szót sem váltottak. Azt pedig teljesen kizártnak tartja, hogy barátság alakuljon ki egy rab és egy felügyelő között.
Úgy véli, ebben a szakmában a hivatástudat a legfontosabb. Azt mondja, akkor jó egy börtönőr, ha jó a kommunikációs képessége, fegyelmezett, betartatja és be is tartja a szigorú szabályokat. Feltűnik, hogy egyetlen mosolyt sem ereszt el munka közben, azt is elmagyarázza, hogy miért:
„Sokan azt hiszik, hogy beképzelt vagyok, de nem. Csak kell egy ilyen álarc, hogy az ember meg tudja védeni magát. Érdekes, mert amikor jövök befelé, még akkor is teljesen más vagyok. Hallgatom a zenét, és tök jól elvagyok. Aztán ahogy belépek a kapun, felveszem ezt az álarcot. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kollégáimmal is így viselkedem. Velük jó fej vagyok többnyire, de ha a körletben vagy a fogvatartottak előtt vagyunk, akkor ez megszűnik. Egyébként szeretek kirándulni, bringázni, futni, sportolni. Egy tök átlagos lánynak érzem magam.”
Elmeséli még, hogy miért pont ezt a kemény hivatást választotta, és mit szóltak hozzá a szerettei.
Rendészeti szakközépbe jártam, mert rendőr szerettem volna lenni. Aztán tizenhét évesen voltam egy börtönlátogatáson az iskolámmal, és ott döntöttem el, hogy inkább börtönőr leszek. Megmagyarázhatatlan, hogy mi tetszett benne. Az igazság az, hogy már gyerekként is szerettem az extrém dolgokat, aztán teljesen beszippantott ez a közeg. A családom eleinte nagyon furcsállta, de tudták, hogy nincs visszaút, és hogy ha így döntöttem, akkor azt mindenképp meg fogom valósítani. Azóta belenyugodtak, mindenben támogatnak.
Norina szerint az emberekben az a kép él a börtönőrökről, hogy nagydarab, nagy hasú fickók, az egyik kezükben csörgetik a kulcsot, a másikban gumibotot lóbálnak. „Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz, itt helyes nők és helyes férfiak dolgoznak” – mondja a lány, aki azzal szokta elhárítani a kollégáktól és a raboktól kapott bókokat, hogy „csak az ingerszegény környezet miatt láttok szépnek. Aztán megköszönöm, és tovább állok. A börtönön belül semmivel nem lehet levenni a lábamról. És már börtönön kívül sem.”
A magánéletben az emberek egyébként elég hitetlenkedve szokták fogadni, amikor elmondja, mivel foglalkozik.
Először sokkot kapnak, aztán elfogadják. Ez velem jár
