Az alkotmányozás buktatói

Nehezen eldönthető, hogy vajon foglalkoztatja-e a szélesebb közvéleményt az Eötvös Károly Intézet által szervezett konferencia most kiadott anyaga, amelynek címe És mi lesz az alkotmánnyal? Ne hamarkodjuk el azonban a választ. Mert igaz ugyan: nehezen elképzelhető olyan demonstráció a parlament előtt, amelynek során a transzparensek hirdetik: Új alkotmányt követelünk! Ámde gyűléseken, felvonulásokon, hírlapi publicisztikákban, politikusok nyilatkozataiban gyakori – időnként állandó – téma a vélemény-, a szólás- és a gyülekezési szabadság, a közösség elleni uszítás, hogy az eutanáziát, az abortuszt, a halálbüntetést ne is említsük, pedig mindezek az alkotmányba vágó súlyos ügyek.

Ha változtatni akarunk az alkotmányon, mert ez az igazi kérdés, akkor abból kell kiindulnunk, hogyan is értékelhetjük a jelenleg érvényes törvényt. A sokféle minősítés közül elsőnek idézzük azt a kedvező véleményt, hogy alkotmányunk „megfelelően védi az egyén alapvető jogait, kielégítően osztja el a hatásköröket az államszervezet különböző ágai között”, „szabályai működőképesek”. Ezek után meglepő az a vélekedés, hogy „az alkotmányt többé-kevésbé betartják ugyan, de nem tisztelik és mindent megtesznek a kijátszására”. Még azt is olvashatjuk: „nem jó irányban mennek a dolgok, egyre kevesebb respektje van az alkotmánynak, függetlenül attól, hogy éppen milyen kormány van uralmon, a tendencia egyre romló”. Némely kiváló szakemberek még borúlátóbbak. Íme: a jelenlegi alkotmányos szervezet magában hordozza a működésképtelen kormányzat, az egykamarás kétpártrendszer, sőt a kancelláris diktatúra veszélyét.

A jeles jogtudósok, alkotmánybírák, ombudsmanok, professzorok szövegeiből tehát tarka csokrot állíthatnánk össze a jelenlegi alkotmányt elmarasztaló álláspontokból. Az érvek között szerepel – ami alkalmasint mentség is lehetne -, hogy annak idején a rendszerváltók az alkotmányt csupán átmenetinek tekintették, amit szándékaik szerint a későbbiekben „végleges” alkotmány létrehozásának kellett volna követnie.

Közbevetés: ha sok minden kifogásolható is a jelen alkotmányban, itt van egy fontos és nagyhatalmú intézmény, az Alkotmánybíróság, amely a naiv polgár szerint nem csupán magyarázza, értelmezi a paragrafusokat, hanem döntéseivel helyre is teszi a dolgokat. A „megváltás” azonban nem várható a „taláros testülettől”, dacára annak, hogy valóban jelentős ellensúlyát képezi a parlamenti és kormányzati hatalomnak, merthogy megsemmisíthet törvényeket, elvi határozatokat hozhat, és persze felszólíthatja az Országgyűlést bizonyos rendelkezések megalkotására. E sorok írásakor az Alkotmánybíróság éppen a parlament 13 mulasztásos alkotmánysértését állapította meg, bizonyos határozatok meghozatalának késedelme, elszabotálása miatt. Szankció azonban nincs. Legfeljebb ejnye-bejnye.

A toldozás-foltozás helyett tehát alighanem üdvös lenne egy, a rendszerváltást szimbolikusan is lezáró új alkotmány. Azonban megalkotásának nincs esélye. Merthogy az alkotmányozás minden kísérlete a mostani politikai viszonyok között „veszélyes kultúrharcra” vezetne. A közvéleményt megzavarnák, a közhangulatot felizgatnák olyan közjogi javaslatok, mint a közvetlen elnökválasztás, a kétkamarás országgyűlés, a korporatív felsőház víziója, az állam és egyház viszonyának revíziója, vagy a Szent Korona-tan alkotmányos elismerésének követelése.

Napjaink kettészakított társadalmában, az állandósuló politikai és világnézeti szembenállás közepette tehát nincs realitása egy új alkotmány létrehozásának. Toldozásnak-foldozásnak is igencsak kevés. Vigasz: új alaptörvény nélkül is tovább forog a Föld.