A délvidéki magyarellenes razziákról évtizedekig nem lehetett szólni – hangsúlyozta Matuska Márton a megtorlások 66. évfordulója alkalmából a témában rendezett konferencián.
Az első szervezet, amely felemelte szavát 1990 áprilisában a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége volt, amely nyílt levélben fordult a közvéleményhez, hogy tudományos módszerekkel tárják föl a tényeket – közölte a kutatásokban aktívan résztvevő szakember.
Az első megemlékezésekre már 1990-ben, halottak napján sor került Temerinben és Újvidéken. Az üggyel való foglalkozás tömegmozgalommá vált, az elmúlt két évtizedben amatőr kutatók tollából sorra születtek a helyi történéseket bemutató művek, de átfogó képet nyújtó alkotások nem születtek, részben a hivatalos szervek ellenállása miatt – fogalmazott az újságíró.
Glatz Ferenc, a délvidéki történéseket feltáró magyar-szerb vegyes bizottság társelnöke előadásában a megbékélés fontosságáról beszélt, ehhez azonban – ahogy fogalmazott – el kell temetnünk halottainkat. Az akadémikus szerint az európai integráció továbbviteléhez szükség van a nemzetközileg elfogadott kisebbségi normák érvényesítésére, ahogy az a finn-svéd, német-francia, osztrák-olasz konfliktusok feloldása során megtörtént.
Sajti Enikő, a Szegedi Tudományegyetem professzora elmondta, a bácskai magyarok elleni partizán megtorlásokról a katolikus egyház tudatosan gyűjtötte az információkat. Grősz József kalocsai érsek levelei alapján sok ezerre tehető a meggyilkolt magyarok száma, közülük legalább tizenkilencen katolikus papok voltak, tízezreket hurcoltak el otthonukból vagy utasítottak ki az akkori Jugoszláviából.
Még az orosz csapatok bevonulása előtt elkezdődtek a vérengzések, vannak olyan települések – Zsablya, Csúrog -, ahol a falu teljes magyarságát, asszonyokat és gyerekeket is kivégezték – idézett egy levélből a történész.
Mindszenty József bíboros arra kérte a kalocsai érseket, hozzon létre a délvidékről egy bizottságot a délvidéki magyarellenes atrocitások kivizsgálására, s az eredményeket tárja a nyugat-európai sajtó elé. Az érseki levéltárban fellelt dokumentumok alapján a testület megalakult, de munkájukról nem tudni részleteket – tudatta az egyetemi tanár.
Csorba Béla temerini néprajzkutató előadásában kifejtette, a partizánok először 1944 telén a települések környékén kisebb, helyi internálótáborokat hoztak létre a magyar és a német lakosság számára. Később központi munkatáborokat alapítottak, a karlócaiba – amelynek dokumentumai fennmaradtak – 174 magyart internáltak, de hasonló láger működött az újvidéki dohánygyárban is.
A különleges státusú lágerekben pedig a munkaképtelennek nyilvánított lakosságot: a 14 alatti gyerekeket, a 60 év fölöttieket és a kisgyermekeket nevelő anyákat, valamint a betegeket gyűjtötték össze. Kezdetben őket nem dolgoztatták, később azonban főleg mezőgazdasági munkákat kellett végezniük – tudatta a kutató.
A lágerek egészen 1948-ig működtek, s akadt olyan, melyben hatezren vesztették életüket. A táborok összes áldozatának – akik többsége német nemzetiségű volt – becsült száma meghaladja a 30 ezret – tette hozzá.
Mezei Zsuzsanna, a Vajdasági Levéltár munkatársa elmondta, a bírósági ítélet nélkül kivégzettekről is találhatók dokumentumok. A kivégzettek egy részéről készült személyi karton, ezeken azonban rendkívül kevés adat található, gyakran még az áldozatok feltételezett bűnéről sincs információ. Pusztán azért is háborús bűnösnek nyilvánítottak embereket, mert tagjai voltak valamely magyar kulturális vagy gazdasági egyesületnek.
