Gerlóczy: A miniszterelnök úr szenzációs ember

Üzenet érkezett Tímeától. Tímea nem kerülgette a forró kását, egyből a dolgok közepébe vágott és elmesélte, a lehető leghamarabb el fogja ajándékozni azokat az általam írt könyveket, amelyeket korábban szeretett, mert az üzenőfalam tanulmányozása során arra következtetésre jutott, hogy nem szeretem a miniszterelnök urat. Mint mondta, pár perccel korábban még mosolyogva olvasta egyik kisregényemet, de amint szembesült a szörnyű valósággal, már nincs min mosolyognia, a könyveket pedig haladéktalanul el kell ajándékoznia. Mert nem szeretem a miniszterelnök urat. Nem az volt a probléma, hogy olyasvalakit szeretek, akit ő nem szeret, nem azzal volt kénytelen szembesülni, hogy teszem azt, mondjuk, Berki Krisztián, Kasza Tibor vagy Gyurcsány Ferenc gondolatait osztom meg a nagyvilággal visszataszító rajongásom kíséretében, nem azért csalódott bennem, mert valamit képviselek, hanem mert nem azt képviselem, amit ő, és nem szeretem (micsoda?) a miniszterelnök urat, a nemzet megmentőjét. Természetesen nem írtam le ilyet, hogy nem szeretem a miniszterelnök urat, pusztán megosztottam egy fotót a bukaresti parlament épületével a háttérben, és utalva a helyes útra, a követendő példára, támogatásomról biztosítottam kedves vezetőnket a sorsdöntő választás előtt.

Az első gondolatom az volt, vajon mit csináltam rosszul. Vajon hogyan lehetséges, hogy a könyvem olvasása során Tímea nem fogott gyanút, nem jött rá magától, hogy én nem szeretem a miniszterelnök urat? Vajon hol hibáztam, hogy Tímea számára nem volt teljesen egyértelmű, hogy az őszinte szeretet fogalma, egy ilyen jelentőségű érzés, és egy politikus személye az én univerzumomban nem összeegyeztethetőek. Megkérdeztem Tímeát, miért nem égeti el inkább a köteteket, mit bajlódik ezzel az ajándékozgatással, mire azt felelte, nem szokása elégetni semmit, ajándékozás lesz és kész. Hogy mégis kinek, azt már nem tudtuk megbeszélni. Az emberek viszonylag ritkán lepik meg ajándékkal az ellenségeiket, szeretteiknek viszont nem adhatnak ajándékba olyan könyvet, amit egy ellenség írt (micsoda?) , hacsak nem tartja titokban, hogy a szerző nem szereti a miniszterelnök urat, de ezt nem tartom valószínűnek. Képzeljük csak el.

­ Szia, Bea, hoztam neked két regényt ajándékba.

– Ó, Tímea, köszönöm szépen, milyen kedves meglepetés. Mondd csak, ugye a szerző szereti a miniszterelnök urat?

– Azt reméltem, nem fogod megkérdezni.

– Te észnél vagy, Tímea? Mégis mit gondoltál, mit fogok kérdezni?

– Hát, azt hittem megkérdezed majd, hogy miről szól, vagy mit tudom én!

– Te megbolondultál, Tímea! Szóval nem szereti?

– Nem szereti.

– Különben jó regények?

– Nem kurva mindegy?

– De!

Nem volt kedvem nevetni a történteken. Mielőtt udvariasan elköszöntünk volna egymástól, Tímea azt írta, a miniszterelnök úr szenzációs ember. Ennyi. A miniszterelnök szenzációs ember, a regények pedig – melyeket különben szeretett – el lesznek ajándékozva, mert már nem tudja szeretni őket, egyszerűen nyomasztja a jelenlétük a lakásban, meg kell tőlük szabadulnia, mint a mosolytól, ami a legutóbb olvasott könyv olvasása során a szájára húzódott.

Két nappal később a reptérről a városba vezető úton a plakátokat néztem, a miniszterelnök urakat ábrázoló plakátokat és azon gondolkodtam, tizenkét év telt el az utolsó miniszterelnöki vita óta és még mindig és már megint ezt a két embert vagyunk kénytelenek nézni, még mindig és már megint ennek a két embernek a rajongóival, beteges szeretetükkel és még annál is betegesebb utálatukkal vagyunk kénytelenek a hétköznapokban együtt élni.

Most, hogy elvették tőlem Tímeát, csak egyet kívánhatok nekik: vonuljanak vissza és írjanak kibaszott jó könyveket a modern magyar jobb- és baloldalról.

Én biztosan megvásárolom majd mindkettőt. Hogy elajándékozzam Tímeának.