Kultúra

Az Expedíció most vagy az év sci-fije, vagy az év parasztvakítása

A nálunk a mozikat elkerülő Annihilation/Expedíció már nézhető a Netflixen, és ugyanakkora eséllyel lehet korszakos kultuszfilm, mint bicskanyitogató kamu.

Alex Garland fejében nagyon izgalmas dolgok történhetnek – legalábbis erre enged következtetni mindaz, amit forgatókönyvíróként kiad a kezei közül. 28 nappal később, Napfény, Dredd, Ex Machina – csupa karcos, sötét történet sci-fi köntösben, egyedi világok, különös hangulatok, furcsa karakterek, némi társadalomkritika, az ember-lét mibenlétének feszegetése, csak a szokásos. Saját rendezéseiben a dolog fokozottan érvényesül, az Ex Machinában is, és új rendezésében, az Annihilationben is (ami, ha a netflixes felvásárlás hírére nem lépett volna vissza a forgalmazó a mozis bemutatótól, Expedíció címen futott volna nálunk). Pedig az Expedíció adaptáció: Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első regénye alapján készült – ami, ugye, egyből sejteti a folytatás lehetőségét, de egyelőre derüljön ki, hogy ez a mostani darab mit kínál.

Lena gyászol, látványosan, zordan, zárkózottan. Pedig férje nem halt meg, csak éppen nem tudni, hol van: több mint egy éve indult titkos expedícióra, azóta semmi hír róla, pedig Lena megmozgatott minden követ, hogy kiderítsen bármit férje hollétéről. Amikor mégis hazakerül, abban sincs sok öröm: a férfi gyakorlatilag haldoklik, Lena pedig egy titkos bázison találja magát. Hamarosan azt is megtudja, merre járt a férje: a bázis egy rejtélyes képződmény, a „shimmer” néven emlegetett szappanbuborék-fényű, szivárványos burokkal körbevett, lezárt zóna tövében áll, ezen a területen járt Lena férje, ám kideríteni nem sok mindent sikerült a helyről, pláne, hogy rajta kívül nem jutott haza senki. Ennek ellenére újabb felderítőcsapat készül belépni a területre, a korábbi katonai jellegű csapatok helyett most egy csak tudósokból álló női szakasz indul a shimmer belsejébe, geomorfológussal, pszichiáterrel, fizikussal, mentőtiszttel – és a katonai múltú biológus Lena is jelentkezik, főként, hogy a férjével történtekről megpróbáljon kideríteni egyet s mást.

Fotó: Paramount Pictures / Skydance / Netflix

Míg a könyv mesél a „kinti” világról is, addig a film java a shimmeren belül játszódik, kétféle kivétel van: a Lena múltjába pillantó flashbackek, és egy kihallgatás képei, melyben a karanténban tartott, közel katatón Lenát kérdezgeti egy mogorva figura. Egy ilyen kihallgatási részlet a nyitókép is, ezzel a felütéssel a film egyből sejteti a Lena által tapasztaltak jelentőségét, a rejtély már az első percben épülni kezd: mi történt ott, mitől érzékeli pár napnak Lena a bent töltött több hónapnyi időt? A cselekmény előre haladtával ez a rejtély csak fokozódik, az egyetlen dolog, ami nyilvánvaló, hogy az Avatar Pandorája vidám játszótér ahhoz a világhoz képest, ami a shimmeren belül várja a felfedezőket. A gyönyörű és szörnyűséges itt kéz a kézben jár, az ötfős csapat egyik ámulatból a másikba esne – ha az álmélkodást nem szakítaná meg rendszeresen némi kéretlen izgalom egy-egy többszörösen génmódosult szörny-lény formájában. A kérdésre tehát, amit a bevezető végén tettem, fel, jelesül, hogy mit kínál ez a film, a rövid válasz annyi, hogy csodákat és frusztrációt.

Fotó: Paramount Pictures / Skydance /Netflix

Csodákat, mert az Expedícióban felfestett kétarcú világból furcsa, szimbolista költőiség árad, melynek megismerésével szívesen töltenék bármennyi időt, miközben a frászt hozza rám – ám frusztrációt is, mert közben ennek a világnak a működését nem értjük jobban a film végén sem, mint a legelején. Az üzenet egyértelmű: vannak dolgok, amelyek túl összetettek, varázslatosak, emberi ésszel felfoghatatlanok ahhoz, hogy indokolni vagy szavakkal leírni lehessen őket – és amíg ezt a premisszát sikerül elfogadni, addig az Expedíció egészen egyedi filmélmény. Ha azonban a szokásos sci-fi hatásmechanizmust, a felvillantott rejtély bonyolódását, majd végül valamiféle magyarázatát várja a néző, akkor a film egészen bicskanyitogatóan irritáló.

Alex Garland magabiztosan, pont annyi szabadossággal kezeli az alapregényt, hogy annak lényege ne vesszen el, cserébe működjön képi közegben, vásznon is – mert Netflix-felvásárlás ide vagy oda, a film mozivászonra készült és azért is kiált, leginkább IMAX 3D-ért, de ne legyünk nagyravágyók. A látvány ugyanis egészen fenséges, hol ridegen indusztriális, hol buja dzsungel elképzelhetetlen fantázialényekkel, mindezt az Ex Machinát is fényképezett Rob Hardy egységesen izgalmas képekben mutatja meg. Garland zenefronton is kipróbált kollégákkal dolgozott: az Ex Machina emlékezetes zenei világát is jegyző Geoff BarrowBen Salisbury páros komponált az Expedícióhoz is, és ha nem is olyan erővel, mint az Ex Machina esetében, a bizarr zörejek és tornyosuló földöntúli melódiák itt is jól működnek.

Fotó: Paramount Pictures / Skydance /Netflix

Az alakítások azzal együtt képesek emlékezetesek lenni, hogy bőven lenne, ami elvonja róluk a figyelmet, a főszereplő Natalie Portman mellett Jennifer Jason Leigh és Gina Rodriguez is kiemelkedő, bár karaktereikre is igaz az, ami az egész filmre: a rejtélyek és titkok lebegtetése fontosabb, mint azok leleplezése. Alapanyagában tehát kimondottan erős film az Expedíció, Garlandtól megszokottan alaposan átgondolt, ám ezzel együtt erősen kockázatos darab: könnyen lehet belőle igazi megosztó kultfilm, amit ugyanannyian utálnak szenvedélyesen, mint ahányan rajonganak érte. Hogy folytatás lesz-e a további könyvekből, egyelőre nem tudni, mindenesetre egy videójáték-feldolgozásért ordít a darab: kevésbé elmesélésre váró történet ez, mint bejárnivaló világ, abból viszont varázslatos.

Expedíció (Annihilation) – brit-amerikai sci fi-fantasy, 115 perc – értékelés: 7/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik