Kultúra

Pornót kért az újságírónő a szexhez

rózsaszín nő (rózsaszín nő, pornót kért, Gerlóczy poszt itt, )
rózsaszín nő (rózsaszín nő, pornót kért, Gerlóczy poszt itt, )

Gerlóczy Márton író négy hónapra beállt lófelvágottat árulni a Vásárcsarnokba, munkaidőn túl pedig hajtotta a csajokat, ágyba vitt, akit csak tudott, majd regény született a dologból. Snitt a pultból, snitt a hálószobából. Matiné.

– Óóóóó, lókolbász! Hogy eddig nem tudtam róla.

Idős, elegáns úr. A vadásztípus. Ő is a büdös szájúak családjába tartozik. Szép dagadt, kerek fagombok díszítik a kabátját. Sötétzöld vagy világosbarna vadászsapkát hord. Az orra hosszú, egyenes. Még annál is hosszabb szőrszálak lógnak ki belőle. Szereti hátul összekulcsolni a kezét. Az orra hegyére tolni a szemüvegét, és magasra emelve a fejét, nézni a Tárgyat. Mindenhez ért. Sosem kérdez.

– Tessék mondani, van olyan lecsókolbász, amiben nincs rágógumi?

Mégis kérdez. Őszinte leszek hozzá, mert egyrészt fáradt vagyok, másrészt nem szeretem átvágni a kedves vevőt. Nehéz megtanulni, hogy az elsődleges szempont a bolt érdeke. Nem a vevőé. Nekem egyelőre nem is megy.

– Mindegyikben van.

– Nyolcvanöt éves vagyok.

– Gratulálok.

– Köszönöm.

  Fotó: MTI/Kovács Tamás

Egy fiatal német pár suldigungozva mellé oldalaz, hogy elérje a csabait. Ki van ugyan írva, hogy ne nyúljanak hozzá, de képtelenek megérteni. Hát akkor fogdossa, hagyom. A papi rám kacsint, és ellép kicsit. Már tudom, hogy ebből társalgás lesz. Tetszem neki. Mesélni fog. Vásárolni nem.

– Oh, Cristoph!

Cristoph-fal az történt, mint az összes csabai után nyúlkálóval. Zsíros lett az ujjacskája. Úgy néz rám és mutatja a zsíros ujját azzal a nyápic fejével, mintha maminak sírna, hogy bibije van.

Színdarab készült a Csemegepultosból

Interjúztuk a rendezőt, Göttinger Pált – itt olvasható.

– Moment – mondom, és csak keresem, keresem, de nem akarom megtalálni. Van neki is zsebkendője. Efelől nincs kétségem. Azt akarja, hogy én töröljem le neki, mert az én kolbászom zsírozta össze. A zsír meg csak folyik, a papi vár. Megkapja. A kis darlingja letörli neki, aztán köszönés nélkül elcsoszognak. Mintha a veséjét vágtam volna ki.

– Három évig voltam Szibériában, ’46-ban.

– Kérem?

– Három évig voltam…

– Igen-igen, hallottam uram.

– Ja! Jó. Bevitt az ÁVH, aztán meghívott egy kávéra.

Aszongya, nem azért szórakozom itt magával, mert ehhez van kedvem.

Nézem az öreget, és miközben Szibériáról mesél, azon gondolkodom, hogy mindez hatvan éve történt, és ő azóta is ezt meséli. ’46 óta, hatvan éven át mindennap ezzel kel és fekszik, vadássza az embereket az utcán, hivatalokban, boltokban és piacokon. Egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy elmesélhesse. Már nem is emlékszik rá, hogy mi is történt ott, csak a szöveg köröz fel-alá az agyában, a szöveg, amit tegnap és tegnapelőtt és az elmúlt hatvan évben mindennap elmondott.

——

Elbambulok. A tegnap éjszaka jár a fejemben. Homályos a múlt, mint a csemegepultom zsíros üvege.

– Jáááj, aranyom, miért olyan száraz az a juhbeles? Olyan szottyadt, pont amilyen én vagyok.

Futva végigmérem. Mindennek nevezhető, de szottyadtnak nem. Nincs még ötvenöt éves, 165 centi és úgy kilencven-kilencvenöt kiló. Bivalyerős háztartásbeli, talán már nagymama is. A puffadás feszesre húzza a bőrét. Gusztustalan. De nem szottyadt.

– Ugyan már, hölgyem, istenien néz ki.

Visítva nevet. Ha húzogatná közben a bőrt a gigáján, magyar népdalt hallhatnék.

– Arany pofa maga. Szeletbe kérek huszonöt deka veronait.

– Semmi akadálya, asszonyom.

Rettentő boldog. Felpuffadt arca mosolyra húzódik, az ajkát elnyelik a redők. Hol engem néz, hol a pultot.

– A férjem hentes, nem eszik meg akármit. Az Auchanban dolgozik, de nekem kell ételt vinnem neki, mert ott borzasztó az áru. Maga nem fázik? A férjem két fokban dolgozik, annyi kell legyen ott mindig. Ez a szabály.

Bólogatok és szeletelek. Majdnem elnevetem magam, mert azon gondolkodom, hogy ez a kedves asszony azt hiszi rólam, hogy olyan vagyok most, mint a férje ezelőtt huszonöt évvel, amikor pályakezdő volt, és azt gondolja, egy napon majd nekem is a munkahelyemre hordja a feleségem a kosztot. Lehetnék csemegepultos. Mindörökké. Várhatnám az asszonyt, akinek azt mondanám, hogy szar az áru, csak hogy láthassam, csakhogy a munkatársaim is lássák, hogy valaki törődik velem. Nem látszik rajtam, hogy csak vendégeskedem, jó vagyok.

– Szar világ ez – szólal meg hirtelen. Már nincs az a mosoly az arcán.

——

Péntekre szabadnapot veszek ki, hogy elintézzek néhány dolgot. Mindent összeírtam. Állampolgári és fogyasztói létem ünnepe ez a nap. Korán kelek. A UPC-nél kezdek. Voltam olyan kretén, hogy hűséget fogadtam nekik. Hónapok óta nem fizettem be a számláimat, ezért most személyesen kell tiszteletemet tennem a Váci úti irodájukban. Két órán át várakozom. Mások is. Ideges vagyok. Mások is. Kiváltképp azok, akiknek pisilniük kell. Kismamák. Anyukák gyerekekkel. Nyugdíjasok. Vécé ugyanis nincsen. Amikor sorra kerülök, szóvá teszem.

– Nem így lett tervezve az iroda. Ötvenhétezer-hatszáznegyven forint lesz. Készpénzzel vagy kártyával?

Vajon mennyibe kerülne beszereltetni egy vécét?

Megyek a mobilszolgáltatómhoz. Aztán postára. Patikába. Kiadóba. Munkaügyi központba. Veszek patront a printerembe. Vécépapírt, mosogatószert, szappant. Villanykörtéket, felmosórongyot, fogkefét. Klassz dolog embernek lenni. Klassz dolog költeni a pénzt. Mást nem is tudok kezdeni vele, csak költeni tudom. Felmosóvödröt csak a második üzletben sikerül szereznem. Azt mondja nekem az eladó, hogy majd a jövő héten lesz. Az idegbaj kerülget a töketlen kereskedőktől. Akik pékséget nyitnak, de sohasem gyúrtak még tésztát. Kocsmát, de sohasem ittak. Háztartási boltot, de bejárónőjük van. Vödör majd a jövő héten lesz. Addig úgy hagyom a szobát. Gyűjtöm a sarat.

Öt órakor egy újságírónővel találkozom. Bettinek hívják. Azt mondja, rózsaszín kabát lesz rajta, és szőke a haja.

– Helóóóó, szia, na, látom, ezt sikerült összehoznunk.

Sikerült hát. Már messziről érzem a parfümje bűzét, ahogy érkezik. Slusszkulcs lóg az egyik kezében, doszsziékat szorongat a másikban. A nyakában telefon. Az is rózsaszín. Majdnem mindene rózsaszín. Olyan hangja van, mint egy flexnek. Határozott. Magabiztos. Minden hülye határozott és magabiztos. Azt gondolják, az ember akkor belevaló, ha azt gondolja magáról, hogy belevaló. Hogy mindenre képes. Hogy szép. Hogy okos. Hogy az álmaiért és a karrierjéért bármit megtesz, és semmi sem állíthatja meg. Hogy csak azt kell gondolnunk, úgy kell élnünk, hogy sikerülni fog, és akkor sikerül is. A boldogtalanság kínos és szánalmas. Egy mosoly mindent megold. Hogyne.

Fotó: Thinkstock

Leveszi a kabátját, és a szék támlájára akasztja. A blúza is rózsaszín. Ciciig kigombolva. Ahogy forgolódik, belátok. A melltartója fehér és csipkés. Egy arany skorpió lóg a nyakában. Kér egy melange-ot és egy tökös-mákos rétest, én pedig még egy sört és egy vodkát.

– Ilyen korán?

– Fél hat van.

– Kezdhetünk?

– Naná.

Az emberek elképesztő dolgokat képesek kérdezni. Egyszer összeírtam a legjobb tízet. Az első két helyen egy fiú állt, aki szintén újságíró, sőt egy igen tekintélyes rádiónál szerkesztő-riporter is. Beszélgettünk. Elsőként a később második helyre szorult kérdés hangzott el.

– Volt már olyan, hogy átírtál egy mondatot?

Aztán a nyertes kérdés:

– Azért írsz, hogy fennmaradjon?

Ehhez képest Betti kutyafasza, ráadásul nem is tudok haragudni rá, mert szép nagy melle van, és méretes, de formás feneke. Van egy tűzpiros jegyzetfüzete. Abba írogat. Aláhúzogat. Amikor ír, oldalra dobja a haját. Megcsap az illata. Az ilyenek naponta többször is képesek hajat mosni. Isteni látvány. Nem engedhetem el.  Olyan kedves vagyok vele, olyan ügyesen játszom meg, hogy sármos vagyok, hogy szép lassan ő sem azzal foglalkozik már, amiért jöttünk. Tudom, hogy mi kell neki, és én azt adom. Optimistának és ambiciózusnak tüntetem fel magam. Macsózok. Seggfej vagyok. Naná, hogy tetszem neki. Megkérdezem, hogy hazadobna-e, aztán útközben megkérdezem, nem inna-e velem valamit.

– Vezetek.

– Tedd le az autót.

– De messze lakok.

– Mennyire messze?

– Az Örsön.

– Akkor aludj nálam.

– Na de Lali.

– Ugyan!

– Nincs nálam váltóruha.

– Reggel hazamész.

– Így kidobnál?

– Ugyan!

– De hát a sminkkészletem sincs nálam. Nem lehet.

– Akkor hazamész taxival.

 

Letesszük az autót. Beülünk egy trendi helyre, ahová még soha nem tettem be a lábamat. Azt mondom, ide szoktam járni. Ő azt mondja, hallott már róla, és tök jó az ízlésem. Koktélozunk. Kezd becsípni. Elmeséli, milyen volt Thaiföldön, és milyen sztárokkal csinált már interjút az elmúlt másfél évben, amióta újságíró. Azt mondja, nincs pasija, és nem is akar. Szabad akar lenni. Érvényesülni akar. Bulizni akar. Helyeselek. Elmeséli Malagát is, ahol két hete volt a barátnőjével, és felszedtek egy fekete faszit, és úúúúúú!

Fotó: Thinkstock

Már tudom, miért megyünk fel. Fényképeket fogok mutatni neki. Az ám!

– Van kedved? Itt lakom nem messze.

– Van.

Már dülöngél kicsit. Picsul is. Csábosan néz. Csücsörít az ajkával. Rendezgeti a haját. Bekeni az ajkát Labellóval, és közben mélyen a szemembe néz. Nyert ügyem van.

– Kérsz Tic Tacot?

Már hogy a picsába ne kérnék. Erre várok órák óta. Megállunk a zebránál. Piros van. Csend. Nézzük egymást. Jöhet a smaci. Keményen kanalaz a számban, és nyögdécsel is hozzá. Odanyomja a mellét, és a fenekére húzza a kezemet. Mindent belead. Teljesíteni akar, és fog is. Erről szól az élete. Az esténk további része pedig a pornóról. Megkeresi a csatornát, miután megkérdezte, hogy szoktam-e szeretkezés közben pornót nézni. Azt hazudom, hogy naná. Jó kis játékot talál ki. Megvárjuk a következő jelenetet, és utánozzuk az ott látottakat. Amíg várunk, csókolózunk. A tenyere közé fogja a fejemet, és jó messziről pergeti a hosszú, kemény nyelvét. Én is kinyújtom. Lefetyelünk a nyelvünk hegyével. Ezt tanulta a pornófilmekből. Jön a jelenet. Sci-fi pornó. Egy vörös bőrszerkóba öltöztetett ribanc belép egy szobába, ahol egy nagyfarkú földlakó ébredezik éppen az ágyán. Megáll az ajtófélfánál, és azt mondja: „Szia, én a Vénusz bolygóról jöttem, azért, hogy leszopjalak.” Betti nem neveti el magát. Kimegy az előszobába. Én elfekszem az ágyon. Belép, és kellemes flexhangján megismétli.

– Szia, én a Vénusz bolygóról jöttem, azért, hogy leszopjalak.

Tulajdonképpen szerencsésen indul a film. Jól jártam. A folytatástól azonban tartok egy kicsit. Mi lesz, ha az ufólány pucsít egy nagyot, és felajánlja segglyukát a kanos földlakónak? Mi lesz, ha egészen a könyökömig el kell merülnöm az én kedves újságírónőm nemi szervében? Mi lesz, ha megérkezik a földlakó haverja, aki éppen arra járt? Áthívom Józsit? Vagy Millisits Ignác szííínészt a félről?

Szerencsére Betti sem híve az anális szexnek. Ezt megúszom. Minden mást azonban szinkronban végzünk a televíziókészülékben látottakkal. Három jelenetre futja. Annyira kimerülök, hogy még a tévét sincs erőm kikapcsolni.

 

– Aaóóaaáj.

Valami ilyesmi dünnyögéssel ébredezik Betti. Én már fél órája ébren vagyok. Hallgatom a tévét. Természetfilm megy. A falat bámulom, és erőt gyűjtök a mai tojáshoz. Nyűgösen veszem tudomásul, hogy most is én vagyok a vendéglátó, és nem fordítva. Akkor én kapnám az ágyba a reggelit. És a kávét. De ez se biztos. Ezek mindenre képesek. Nem féltik úgy a konyhájukat, mint én, mert nem is nagyon használják. Nem is nagyon reggeliznek.

– Aaóóaaáj. Ez neeem igaaaz.

Fúrnak. Már megint. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak nálunk fúrnak. Hogy mindig pont mi mellénk költözik valaki, vagy pont a mi szomszédunk újítja fel a lakását. Én szoktam üvölteni is. Próbálom megszokni a hangokat, de minden műszaknál megbomlik az elmém, és üvöltök. Beszélgetéssel kezdődik. Első műszak. Érkeznek a munkások. Nevetgélnek. Bruhaháznak. Sok a bazmeg. Felsepernek. Második műszak. Sivatagi szél kerekedik az agyban. Sususususussss. Aztán tolják a bútorokat. Harmadik. A hang mély, hosszú, és egy dörrenéssel ér véget. Szerencsés esetben pontosan annak a falnak a másik oldalán fekszel, amelynek a ládát tolták. Arra fognak ráállni. Kicsomagolják a nejlonokat. Negyedik. Betti kiül az ágy szélére, és mosolyog.

– Nálam is fúrnak.

– Tudom.

– Honnan tudod?

– Mindenkinél fúrnak.

– Adj egy puszit.

Adok egy puszit. Kiállok a teraszra, és nézek felfelé. Köntös, jó szokásához híven, távozási sebességének következtében rózsaszín csíkként fénylik el. A bácsi jobbra fent, a negyediken ma is biccent. Leolvasom a szájáról, hogy jó reggelt. Én is tátogok és biccentek. A házban még soha nem találkoztunk. Nézzük, hogy mi történik. Mi, lakók. Azt hisszük, hogy ha felnézünk oda, ahová be sem látunk, majd változik valami. Változik is. Kezdődik a kalapálás. Ötödik műszak. Ez eltart jó két órát. Mintha egy lábost tennének a fejedre, és nyolctól tízig csak ütnék. Olykor egyetlen ütés fájdalmasabb egy tízperces kalapálásnál. Mert rosszkor érkezik. Amikor már éppen visszaaludnál. Vagy amikor felkeltél, és elbambulsz a kávéddal a kezedben.

 

Betti rántottát kér, két tojásból. És gyümölcsteát. Naná. Beül az ölembe. Pakolgatja a haját, kihúzogat pár szálat a szeme elé.

– Aaóóaaáj, hogy nézek ki.

– Mesésen.

Ásít egyet. Kimegy a fürdőszobába. Értekezik magával.

– Aaóóaaáj.

Utánamegyek, hátulról átölelem, és párzásra emlékeztető mozdulatokat végzek. A feneke kemény és ruganyos, mint egy biomatrac. Dörzsölgeti a szeme alját. Láthatóan ideges, hogy nincs kisminkelve, és hogy addig nem is lesz, míg haza nem ér. Fésülködik. Hord magánál fésűt, amit később itt is felejt.

– Nekem így jobban tetszel.

– Peerszee!

– Komolyan mondom.

– Használhatom a fogkefédet?

– Aaóóaaáj.

– Nem?

– Vicceltem.

– Mi?

– Semmi.

Felöltözik és távozik. Olykor jól jön a kalapálás is. Lemegyek újságért. Imádkozom, hogy összetalálkozzam egy munkással, akire csúnyán nézhetek. Nem nézek rá csúnyán. Elmegyek mellette, és sehogyan se nézek rá, csak köszönök. Értésére adom, hogy a tököm tele, de azért fasza gyerek vagyok, kibírom, csináljátok. Józsi megállít a kukák mellett.

– Jónapot-jónapot, van egy cigarettája?

Adok neki egyet. Felmegyek, és magamra zárom az ajtót. Kiöntöm a maradék bort, beáztatom a poharakat, szellőztetek. A kalapálás után jön a legrosszabb. A fúrás. Addigra igyekszem befejezni a munka fontosabb, szerény képességeimhez méltóan kreatív részét. Nem szeretném a fúrásra fogni, hogy nem dolgoztam, mert akarok dolgozni. Ülök, hallgatom a fúrást, masszírozom a halántékomat, és szaglászom a bőrömet. Ma estig még biztosan ennek a nőnek az illatát fogom érezni rajta. Nem jó illat, de nem is emlékeztet rá. Nem az ő illata.

 

Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója

Scolar Kiadó, 2014

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik