Amikor valaki kutyát visz haza tudnia kell, hogy 10-15 évre vállal óriási felelősséget és meglehetősen komoly kötelezettségeket. Persze megesik, hogy az ember életkörülményei önhibáján kívül megváltoznak, és a kutyának mennie kell. Sajnos benne van a pakliban. Más esetben kidobni, elajándékozni az állatot, amelyik egy gyerek szeretetével és ragaszkodásával tekint ránk, embertelenség. Pedig hány és hány ebtől szabadulnak meg például ilyen indokokkal:
- túl nagy lett;
- kezelhetetlen;
- meguntam a sok kötöttséget;
- gyerek fog születni, baba mellé nem való kutya.
Hogy ez ne történjen meg, komolyan át kell gondolni milyen kutyát szeretnénk, és az igényeinkhez igazodó fajta, vagy esetleg egy keverék alom megfelelő egyedét kell kiválasztani. De hogyan, mi alapján? A legfontosabb szempontok közé az életkörülmények, a leendő gazdi elvárásai, személyes adottságai és a környezet, azaz a család, gyerekek tartoznak.
Az első kutya legyen fajtiszta
A legegyszerűbb, ha munkára, kutyás sportra kell az eb, ott a döntés egyértelmű. A legtöbben viszont társállatnak választják, és hajlamosak egyedül a külső alapján dönteni: „Mert nekem az tetszik és kész”. Viszont később ebből lehet a baj, mert amikor már együtt élünk vele, az állat karaktere, habitusa, személyisége határozza meg a mindennapokat.
Elsősorban azt kell eldönteni, mit várunk el a kutyától. Mozgékony legyen vagy nyugodt, önálló vagy levakarhatatlan, szeretnénk-e sokat tanítgatni vagy sem
– sorolja a szempontokat a 24.hu-nak Dr. Topál József, az MTA Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének etológusa.
Egy terrier esetében nem meglepő ha naphosszat meg sem áll, a husky általában elvan magával, míg sok labrador egy méterre nem tágít az embertől, ki is harcolja a folyamatos kontaktust. Ahány igény, annyiszor több tucatnyi fajta közül választhatunk.
A keverék kiskutyák mondhatni zsákbamacskák, nagy a kockázat: mi lesz belőlük ha felnő? Az ember szíve tényleg megszakad a menhelyen árválkodó apróságok láttán, de tapasztalatlan gazdinak nem javasolt a keverék kölyök, különösen ha ismeretlen előélettel érkezik a családba. Más kérdés, ha esetleg ismertek a szülők vagy nagy biztonsággal megállapítható, milyen fajták vannak benne. Vagy a felnőtt egyed ismert tulajdonságokkal.
Kis lakásba nagy kutya? Igen
Tévhit, hogy kis lakásba nem való nagy kutya, sőt. Sok kistestű eb, mondjuk a terrierek nagyon agilisak, kicsattannak az energiától, míg a nagydarab kutyák boldogan fekszenek fél napokat is. Nem a lakás mérete számít, hanem hogy mennyit tudunk foglalkozni a kutyával, képesek vagyunk-e a sétákkal kielégíteni mozgásigényét.
Ugyanígy nem pozitív hivatkozási alap a kert sem. Ha az állattal nem foglalkoznak, sokkal rosszabbul érzi magát a legnagyobb kertben is, mint a legkisebb lakásban gyakori sétákkal és játékkal.
Társas lények kis tudathasadással: néha embernek, néha kutyának érzik magukat egyaránt igénylik az ember és fajtársaik társaságát. A tartási hely harmadlagos a mozgás és a társas kapcsolatok után
– fogalmaz Dr. Topál József.
Itt érdemes szót ejteni a városi kutyatartás egyik legnagyobb problémájáról, a szeparációs szorongásról. Néhány eb szétrágja a lakást, ugat, vonyít mikor egyedül hagyják, a „rombolással” vezeti le a feszültségét. A jelenség pontos okát sem a tudósok, sem a kutyakiképzéssel foglalkozó szakemberek nem ismerik, annyi bizonyos, hogy a genetika –legalább részben – felelős, és megfelelő szocializációs technikákkal kölyök korban gyakran korrigálható.
Érdekes, hogy a kutyák lényegében úgy kötődnek a gazdájukhoz, mint a csecsemő édesanyjához, és bizonyos életkorban a kisgyerekeknek is meg kell küzdeniük az anya időszakos távollétével. De a kutyák ezt nem növik ki, ebből a szempontból életük végéig „gyerek” pozícióban maradnak.
A kutya nem ember!
Nézzük most a gazdát. Magától értetődően a fizikum is fontos szempont, a szeles, nagy állat könnyen ledönti az embert a lábáról, elrántja a pórázzal és ne feledjük, sok helyzetben bizony emelgetni is kell.
A kutyával való bánásmód tehetség kérdése, olyan, mint a zene vagy az éneklés, ugyanúgy lehet fejleszteni is. De alapvetően két embertípus van: aki könnyen megtalálja a hangot a kutyával, és aki nem. Ez persze csak idő közben derül ki, megfelelő rutin híján tehát érdemes nyugodt, jól tanítható, könnyen kezelhető ebbel kezdeni: vadászkutyák például kiválóak elsőkutyás gazdinak.
Fontos megérteni, a kutya nem ember, nem szabad akként bánni vele. Lehet, és kell is babusgatni, szeretgetni, beszélgetni vele, lehet ő a papi és a mami kis kedvenc nyuszifüle, de amikor szükséges, kutyaként kell kezelni. Kiváló példa, ha az állat fél, mondjuk a mennydörgéstől. Farkát behúzva a gazdához bújva keres biztonságot, ilyenkor teljesen ösztönösen megsimogatjuk, próbáljuk duruzsolva megnyugtatni, átöleljük.
De ennél rosszabbat nem tehetünk vele, ő ugyanis megerősítésnek érzi a viselkedésünket. Úgy értelmezi, a gazdi megdicsér, tehát a reakcióm helyes, most félni kell. És máskor is félni fogok, ha dörög az ég. Épp az ellenkező hatást váltja ki nála, mint egy embernél
– jegyzi meg az etológus.
Így még inkább érthető cikkünk talán legfontosabb megállapítása:
Ha ezek megvannak, az együttélésből semmiféle probléma nem lehet még akkor sem, ha gyerek születik a családba. Persze van néhány alapszabály.
Ha nem bízunk benne, nem mehet gyerek közelébe
Az első, nem szabad félni, hogy bántani fogja a gyereket. Mert akkor távol tartom tőle, elzárom, kizárom a család mindennapjaiból, megfosztom korábban élvezett előjogaitól. Ez logikusan frusztrációt okoz az állatban, amire agresszióval válaszolhat – nagyon is tudja, hogy a baba miatt van minden.
Nagyfokú bizalom kell hozzá, és itt válik fontossá gazda és kutya kapcsolata, itt hálálja meg magát az együtt eltöltött minőségi idő, a sok interakció az ebbel.
Éreznem kell, milyen hangulatban van, bele kell látnom a fejébe, amikor a gyerekhez engedem. Ha ez nem megy, nagyon nagy baj van. Ebben az esetben a saját kutyám nem más, mint egy szelídített ragadozó, akit nem szabad beengedni a családba
– szinte ütnek a szakember kemény szavai.
A harci kutya fejben dől el
Végezetül szót kell ejteni a harci ebekről, amelyek sokak szerint nemcsak családba, de emberek közé sem valók, mert a vér a legjobb nevelés hatására sem válik vízzé: agresszívek, veszélyesek, előbb vagy utóbb emberre, kutyára támadnak.
Kezdjük azzal, hogy a „harci kutyaság” fejben dől el: bármilyen eb, keverék is lehet ilyen értelemben harci kutya. Ragadozóknál az agresszió két formája jelenik meg.
- A fajtárssal szembeni agresszió, ez nyilvánul meg pl. a dominanciaharc során. Ez az állat számára jelentős stresszel jár, hosszasan fenyeget, majd amikor már a „plafonon van” támad, de a legritkább esetben öl.
- A prédával szembeni agresszió. Az állat a vadászat izgalmait leszámítva nyugodt, nem stresszel, nem fenyeget és nem küld jelzéseket, neki ez egy jó ebéd. Az eredmény viszont ugyanúgy támadás és ha csak teheti ölés.
A szakma pitbulljelenségnek nevezi e két agresszió abnormális keveredését. A gyakorlatban: közelítek egy ilyen „kattant” kutyához – megismételjük, a defekt nem fajtafüggő –, ő nem jelzi hogy támadni fog (ahogy a zsákmányt sem figyelmezteti előre) egészen addig teljesen semlegesen viselkedik, míg át nem lépek egy bizonyos határt. Legyen az egy méter vagy kettő, de ahogy átléptem, az agresszió mértéke fél másodperc alatt az egekbe ugrik a kutya azonnal, minden előjel nélkül támad.
Úgy tűnik, minden fejben dől el, ha a két rendszer összekeveredik, az adott állat életveszélyes. Nyilvánvaló, hogy a harci kutyaként elkönyvelt fajtáknál a tenyésztők rájátszottak erre a defektre, így náluk gyakrabban fordulhat elő, de semmiképp nem törvényszerű.
Topál József kiemeli: nagy a tenyésztők felelőssége, hogy ezt a genetikai hibát tudatos munkával kiirtsák az ember legjobb barátjából.
