Nehéz összegyűjteni a Cassini legfontosabb felfedezéseit, hiszen neki köszönhetjük a Szaturnuszról és holdjairól szerzett ismereteink szép nagy részét. Az űrkorszak hajnalán nem gondoltuk volna, hogy bármi izgalmasat találunk a Naprendszer peremén, pláne azt nem, hogy az óriásbolygó holdjai érdekesebbnek bizonyulnak majd, mint maga a Szaturnusz.
A Voyager-szondák az 1980-as években bebizonyították, hogy érdemes ellátogatni ehhez a távoli világhoz,
A földszerű hold: a Titán
Egészen addig, amíg a Voyager-szondák el nem indultak a Naprendszer pereme felé (és most már azon is túl), úgy hittük, hogy a Földtől egyre távolodva nem igazán érdemes szót fecsérelnünk a holdakra, mert ezek úgyis csak kietlen, jeges, köves kísérők a gázóriások mellett.
A Titánnal kapcsolatos kutatásaink a legjobb bizonyítékai annak, hogy mekkorát tévedtünk.
A Cassini társa, a Huygens űrszonda kifejezetten azért indult meg a hétéves útra, hogy 2004-ben leszállhasson a Titánra, és megvizsgálhassa annak felszínét. A Szaturnusz legnagyobb holdjával ugyanis az a probléma, hogy nagyon vastag és átláthatatlan atmoszférája van, így nagyon nehéz megfigyelni, pontosan mi is zajlik a légkör alsóbb rétegeiben és a felszínen.
A Cassini vizsgálatai és a Huygens kamikaze akciója után kiderült, hogy a holdnak földrajzi tekintetben nagyon hasonló a felszíne, mint a Földnek, már ami a természeti képződményeket illeti.
A bolygón szintén van erózió, és csapadék is, csak nem víz formájában, hanem folyékony metánként. Ez a metán aztán folyókat, tavakat és tengereket képez a hold felszínén.
Saját farkába harapó óriásvihar
A Szaturnusz óriásviharai nem számítanak újdonságnak, korábban is ismertük már őket, és azt is tudjuk, hogy periodikusan, nagyjából harmincévente jelennek meg a bolygón. A Cassini által megfigyelt vihar szerencsére kicsit korábban érkezett, így végig tudtuk követni a sorsát.
Az űrszonda 2010-ben vette észre, hogy elindult az északi féltekén egy óriási viharkígyó, ami pár hónap alatt teljesen körbeért. Csak akkor csitult el, amikor a kígyó farka elérte a fejét.
A vihar idején és helyén a Szaturnusz sztratoszférájának hőmérséklete 83 fokkal melegebb volt a szokásosnál, ekkora hirtelen hőmérséklet-különbség ezen a bolygón nagyon ritka. Bár maga a vihar csak nagyjából egy évig tartott, az utóhatásai később is érződtek, és a légkörben később is nagy erők tomboltak.
Újabb és újabb holdak születnek
A Cassini is kivette a részét a holdvadászatból, és legalább négy olyan holdat talált a Szaturnusz körül, amit el is neveztek már. Ezzel a bolygónak már több mint hatvan kísérője van – de még ennyi sem elég neki. egyikük formálódásának még az űrszonda is a tanúja volt.
Az A-gyűrű külső peremén egy 10 kilométer széles jeges anyag kezdett mozogni, amit nem hivatalosan Peggynek neveztek el. Addig nem kap rendes nevet, amíg meg nem bizonyosodunk róla, hogy valóban holdról van szó, és nem is kísérőként, hanem objektumként emlegetjük
Kutatók azonban meg vannak róla győződve, hogy holdképződési folyamatot láthattunk.
A Cassini először 2013-ban szúrta ki az apró „kavicsot”, sokáig azonban nem sikerült újra megfigyelni, így úgy gondolták, hogy valójában nem holdról van szó.
2015-ös és 2016-os képeken viszont megint feltűnt, csakhogy egy kicsit megtépázva – valószínűleg egy ütközés szakított ki belőle egy kisebb darabot. Ez az oka annak is, hogy egy ideig nem láttuk: az ütközéstől beljebb költözött az A-gyűrű pereméről.
Enceladus, a jeges jetpack
Talán az egyik legfurcsább felfedezés is a bolygó egyik holdjával kapcsolatban történt: az Enceladus déli féltekéjén ugyanis ami több mint valószínű, hogy a bolygó jégpáncélja alatt húzódó vízóceánból származik. A hold úgy fest, mintha jetpack lenne rászerelve – mivel a Nap a Cassini képein gyakran megvilágítja a kilövellést, olyan, mintha éppen elrepülni készülne.
Emiatt az Enceladus az elsőszámú célpontja lett a Szaturnusz körüli élet kutatásának. Persze kizárólag molekuláris életről beszélhetünk, de a vízóceán jelenléte nagy esélyt ad arra, hogy valamiféle organizmus lehessen a hold felszíne alatt. Ha így van, akkor itt találhatjuk meg az első földön kívüli életformát.
Óriási hurrikánok a pólusokon
A Szaturnusz északi és déli sarkköre igencsak furcsa, és nem csak földi mértékhez képest. Az északi sark körül például egy majdnem teljesen szabályos hatszög alakú képződményt fotózott a Cassini, amiről kiderült, hogy
Nagyjából egy földi hurrikánhoz lehetne hasonlítani, amely a benne különböző erősséggel fújó szeleknek köszönheti a formáját. A hexagon oldalai 13800 kilométer hosszúak. A sötét pont a vihar szeme, hasonló alakzat megtalálható a déli féltekén is, de annak nincs ilyen szabályos formája. A képződmény akár több millió éve is a bolygó légkörében lehet, a mérések szerint átlagosan 550 kilométer per óra erősségű szelek fújnak benne.
A felhőképződményt egyébként már a Voyager-2 elhaladásakor is felfedezték, de akkor még fogalmunk sem volt, pontosan mi lehet.
Arra viszont, hogy pontosan mikor és hogyan keletkezett, valamint hogy meddig képes megtartani a szabályos formáját, még mindig nincsenek válaszaink – ezt talán majd a Cassini utódja fogja részletesebben feltérképezni.
A Cassini utolsó napjai kapcsán a héten kiemelten foglalkoztunk az űreszközzel. A szondáról szóló cikkeket erre a linkre kattintva olvashatja.
