Manökenek vetik magukat a medencébe a 27 méter magas toronyból?

Megfogadtam, csak akkor írok a vizes vébé záróünnepéről, ha a Zoób Kati modelljeibe öltözött manökenek a 27 méter magas toronyból vetik magukat a medencébe, és ha a „vágyom egy nő után!”-nal 20 méter magas C-t kivágva ugrik utánuk az operett bonviván.

A pesti vizes vébé minden idők legjobb vébéje lett, mit lehet ehhez hozzátenni, örülök, hogy így alakult, ha már ennyi pénzt beletettünk, na, jó, egyik részét nem bele.

Egyébként pedig számomra a záróünnepség a vízilabdadöntő lesz, akkor is, ha netán kikapunk a horvátoktól, e percben még előtte vagyunk a döntőnek. Egy ilyen döntő egy ilyen csapattal épp elég az ünnephez és a katarzishoz, ha nyerünk, amit remélek, akkor bármi történhet a záró buliban, ennél jobbat és szebbet, ennél nagyobb élményt már nem nyújthatnak, a fiúk aranyát semmi sem múlhatja fölül, az sem, ha úgy zárul a show, hogy uszályostól a Dunába süllyed a színpad.

Az elmúlt két hétben igyekeztem egyszerű nézővé és szurkolóvá válni, megpróbáltam elfeledni a vébé előkészületeinek árnyoldalait, letudtam magamban a külön zsebbe pakolt lét is, Hosszú Katinkát pedig Wittelsbach Erzsébet magyar királyné, alias Sissi elé emeltem, sőt, nálam Cseh Laci beelőzte Ferenc Józsefet is.

Az pedig szabályosan fölbosszantott, amit egy közgazdász ismerősöm írt, jelesül, hogy neki gondjai vannak az ugrótoronnyal, konkrétan: őt dühíti a bekerülési költsége és a kihasználhatósága, magyarán: „ezért” nem érte meg kétmilliárdnál is többet beletenni ebbe, a vébé után elbontandó építménybe. Számoljunk csak, mondja ő, 28 versenyző indul ebben a sportágban, mely erősen súrolja az őrület határát, szikláról ugrálva kiváltképp. A bemelegítő ugrásokkal együtt nyolcszor ugrik minden versenyző, plusz a döntő.

Ha a torony bekerülési költségét leosztjuk az ugrások számával, akkor elég faramuci eredményt kapunk: minden egyes ugrás hét és félmillió forintba kerül.

Számoljunk tovább, mondja a közgazdász: egy ugrás mintegy 3 másodpercig tart. Így tehát az összes ugrás együttesen mintegy 672 másodpercet tesz ki. Ebből következően összesen 11 perc 12 másodpercért építik föl ezt a monstrumot 2.1 milliárdért. Még egy szám: ezen a tornyon és ebben a medencében egyetlen perc sportolás, egy perc versenyzés 190 millióba kerül. Még szerencse, hogy erős és büszke ország vagyunk, ha nem így lenne, ezt aligha tudtuk volna fölépíteni.

Elgondolkodtató számítgatás, még csak demagógnak sem érzem, egy közgazdász ne csak jó magyar, igaz hazafi legyen, hanem jó tervező, precíz számoló, olyan, aki képes előre összevetni a kifizetett összegért cserébe kapott eredményt, hozadékot, és ha fölkérik rá, úgy mondjon véleményt, hogy ne utólag kelljen szembesülnünk azzal, ami esetleg kellemetlen és kikezdhető. Azért is tetszett ez a számolgatás, mert nem vetette össze, hogy ezért a 2.1 milliárdért hány olyan hiányzó orvosi műszert lehetett volna megvenni, amik e percben hiányoznak. Azt se vetette föl, mi minden másra futotta volna ebből, talán épp, mert akkor azt is számításba kellett volna vennie, mennyit hoz az országnak, hogy egy villanásra minden ugró az országház kupolájának csúcsára döfődik föl, ami az idegenforgalom terén jelentős összegeket hozhat, és jót tesz az országimázsnak.

Átgondoltam, mi mindent nem kellett volna megvennem az elmúlt hét évtizedemben, és mi az, ami megérte az árát. Például egy egyszerű kanalat naponta egyszer, maximum kétszer használok, egy levest 3 perc alatt kanalazok ki, tehát évente 18 órán át eszem levest, a kanál ára pár forint volt, ez tehát megérte.

A merőkanalat ki sem számolom, tuti ráfizetés.

A lázmérőt eddig kétszer kellett használnom, a számolgatást nem részletezem, azt hiszem, ez rossz befektetés volt, ha egy családtagom a homlokomra teszi a kezét, ugyanúgy megérzi, ha forró a testem. Ha jól emlékszem, Diogenészről mesélik, hogy vándorlásai során apránként mindentől megszabadult, amire nem volt szüksége, azt eldobta. Végül már csak egy bögréje maradt, de az is csak addig, amíg egy fiútól el nem tanulta, hogy lehet tenyérből is kortyolni, akkor aztán a bögrét is eldobta. Ha belőle és ebből indulunk ki, minden tárgyunk fölösleges, és ezzel együtt vagy ettől függetlenül rossz befektetés is. Most ott tartok, hogy tételesen átnézem a tárgyaimat, a „befektetéseimet”, abban azonban már most biztos vagyok, hogy ezentúl fölösleges dolgokra nem költök.

Gondolkodtam, van-e olyan tárgy az emlékeimben, ami abszolút jó befektetés volt. Nem sok akadt.

Ilyen csak a mesében van, és a mesebeli dolgok között az egyetlen tárgy, ami megérte az árát, az Csipkerózsika ágya volt, amiben száz éven át alhatott a mese főhőse.

Megnyugtatásul mondom: eszembe sem jutott, hogy ezt az ágyat összevessem az ugrótoronnyal. Különben is, mindössze bő kétmilliárd forintról van szó. Ennél több tűnt el az ÖRO és Farkas Flórián háza táján, ráadásul úgy, hogy még csak az országimázsnak sem használt. Mezei András már több évvel ezelőtt megkérdezte: „Ilyen gazdagok vagyunk?”. Ma, amikor erre választ kaptunk, ezt úgy mondják: büszke és gazdag ország vagyunk. Ez természetesen így van, és ha így van, akkor miről beszélünk? „Fussa!”

Kiemelt kép: MTI