Az akciófilm, hangozzék ez az állítás bárhogyan, nem az én műfajom. Legalábbis eddig így hittem. Ám most rá kellett jönnöm, hogy pusztán az öncélú adrenalinpumpálással nem tudok mit kezdeni, amit többnyire akciófilm címszó alatt árulnak. Ezekben a sztori vagy botegyszerű, vagy olyan szürreális, hogy lehetetlen komolyan venni, a karakterek egydimenziósak, mint egy korai romantikus regény hősei, vagy velejéig gonoszak, vagy angyali tökéletesek, jellemfejlődés, sokrétűség zéró. A vizualitás alatt annyit értenek, hogy elegendő kigyúrt csávót és bögyös csajt vonultatnak fel hiányos öltözékben, majd ezt gyors vágásokkal a néző elé tárják, a díszlet- és látványtervezés gyakorlatilag épületek, üvegfelületek és autók ritmikus összetörését, felrobbanását és egyéb, változatos módokon elkövetett elpusztítását jelenti, a filmzene pedig valami dobhangsúlyos szalonrockot.
Sarkítok, tudom, de csupán azért, hogy érzékeltessem, a tipikus akciófilm fogja önnön nevét, szétszedi, aztán jól megtolja az akciót – közben meg elfelejt filmet is csinálni. Tudod, az az a mesemondási módszer, ami mozgóképpel történik. Amelyben az alkotó szakmabeli pajtásaival összefogva el akar mondani egy történetet, és azon keresztül néhány dolgot, amit gondol a világról. Ebbe a sanyarú vákuumba érkezik ez a film, és a rendező Edgar Wright megmutatja, hogy hogyan is kell, vagy nem kell, de hogyan lehet, hogyan érdemes ezt az egészet csinálni.
Baby – akinek van polgári neve, de azt senki sem ismeri – első ránézésre egészen hétköznapi ifjú ember, kicsit talán megszállottja a zenének, de hát ki hányhatná bárki szemére, hogy szereti a szép muzsikaszót, ráadásul egész generációjának lóg ki a füléből a kábel nulla-huszonnégyben, ezen tehát alapesetben nem kapná fel senki a fejét a srácra. Pláne, hogy Baby alapesetben egészen introvertáltnak mondható, nem egy bőbeszédű alkat, még esetlegesen árulkodó tekintetét is rendre napszemüveg mögé rejti. Szóval egész sokáig nem derül ki róla a gyanútlan szemlélődő számára, hogy milyen nagyon nem hétköznapi gyerek is ő. Napjai nagyját Joseph nevű öreg haverjának ápolása, és a mindennapok zajaiból összevágott zenei mixek készítése teszi ki, dolgozni szerencsére ritkán jár, minthogy igen magas a veszélyességi pótlék. Vagyis csak lenne, de a rejtélyes bankrabló-vezér, aki a rablásokban sofőrként alkalmazza Babyt, nem az a pótlék-fizető fajta. Baby jó gyerek, nem szívesen csinálja ezt, de egyrészt őstehetsége van az autóvezetéshez, másrészt van még neki egy szép nagy tartozása is, amit a melókban keresett piszkos pénzzel törleszt a rablóvezér felé. De már nem sokáig: az utolsó meló közeleg, ráadásul Baby szerelmet is talál, és újdonsült kedvesével alig várják, hogy leléphessenek a világ elől. Csak éppen az utolsó meló nagyon nem jól sül el.
A sztori önmagában nem az az őrületesen újszerű történet, ezért önmagában még nem borulnánk le Edgar Wright előtt – amiért leborulunk, az sokkal inkább az a mesteri összmunka, amit kihozott a stábjából, ami ezáltal kihozott ebből a sztoriból mindent, sőt, még rá is emelt. Wright úgy szórakoztat és pörgeti fel az adrenalinszintet, hogy közben mond is valamit, ha mondandója nem is túl bonyolult: szeress, élj, zenélj. Emellett remek szereplőgárdát sikerült összerakni, a Csillagainkban a hiba angyalarcú Ansel Elgortja még mindig angyalarcú, halál laza, és még mindig olyan zabálni valóan szomszédfiús, hogy a mai kiskamasz lányok párás álmaikban ilyen lovagért epekednek, partnernője, Lily James ugyan meg sem közelíti, de legalább nem irritáló – pedig a csodálkozó ajkait becsukni képtelen örökös szájtátása alatt rezeg a léc. A bűnözői különítményhez Wright összeszedte Hollywood összes elérhető olyan fizimiskáját, akivel imádni való rohadékot lehet játszatni Kevin Spacey-től Jon Hammen át Jamie Foxxig, és hozzák is a tipikust, élen a hibázni képtelen Spacey-vel.
A casting az alkotói stábra nézve is jól sikerült, a végeredmény pedig egészen virtuóz. Vannak azok a filmek, amelyek témájukban hajtanak fejet a filmművészet előtt – ez a mozi megvalósításában teszi meg ezt, ugyanis minden elemében olyan átgondolt és professzionális a látványtól a stíluson, a karaktereken, a zenén – álljunk meg itt, görgessünk pár sorral vissza, és nyomjuk meg a film soundtrackjének lejátszó gombját, füles be, hang fel, köszönöm, mehet tovább az olvasás –, a vágásokon, a dramaturgián át az utolsó zörejig, hogy ez a profizmus már önmagában is méltányolandó lenne. Ám itt nem állunk meg: a profizmus mellé még lélek is akad, nézzenek oda.
Ez a film ugyanis olyan, mint amilyennek a világot látjuk jobb napjainkon: minden takkra, ritmusra fordul-zárul-csúszik-kattan a helyére, a lépteink a kedvenc dalunk ritmusára gördülnek, végül minden sikerül, és ami nem, azt meg nevetve elviseljük, mert az élet energiája pörgeti a motort, a fordulatszám magas, de jóleső a szédítése, fékezni meg úgyis ráérünk nyugdíj után. Baby nem hibátlan, dönt és csinál hülyeségeket, de beleáll, bármi van, feje, szíve, hallása tiszta marad. És közben végig szól a zene, de olyan, az életbe zsigerileg szerelmes zene, hogy nem lehet vigyorgás nélkül kijönni a moziteremből.
Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver) – színes, amerikai-angol akciófilm, 113 perc – 9/10
