Legutóbbi filmjét, az Örök lányokat 15 évvel ezelőtt forgatta, most pedig Amy Schumer oldalán tért vissza egy vígjátékban, az Ó, anyám!-ban. Goldie Hawn-t tényleg öröm nézni, mert természetes, és szerethető színésznő, csak éppen a filmmel vannak kisebb-nagyobb problémák.
A történet szerint Emily Middleton (Amy Schumer) egy önző, Instagram-függő, céltalan New York-i nő, akinek se munkája, se pasija. Vagyis pasija volt, de a romantikus ecuadori nyaralásuk előtt szakított Emilyvel.
De nincs mese, el kell menni Dél-Amerikába, elvégre ki van fizetve. Végül az anyját, Linda Middletont (Goldie Hawn) rángatja el, aki száját húzva ugyan, de végül elfogadja a luxusutat. Minden konfliktus onnan indul, hogy amíg Emily felfedezné a környéket a bárban összeszedett félistennel, addig Linda maradna a szálloda biztonságos falai között. Aztán kimozdulnak, és láss csodát, Lindának igaza lett, elrabolják őket. Dióhéjban ennyi.
Önmagában a sztorival semmi gond, készülhetett volna egy korrekt vígjáték is, vannak benne poénok, a közönség – engem is beleértve – sokszor felröhögött. Csak éppen van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy a jelenben játszódó, mindennapi témákat, szerelmet feldolgozó filmeknél szeretem előhúzni a nem életszerű kártyát. Ezzel rendszerint az őrületbe kergetem a környezetem, de akkor sem tudok elmenni amellett, hogy ki az, aki meglepődik, hogy ha bolti eladóként magának válogat ruhákat a vevő előtt, a szerelmi életéről mesél neki, és elfelejt szólni, hogy pár hétig nem jön, akkor kirúgják.
Legutóbb a Netflix új sorozatában, a Girlbossban láttam hasonlót, és ott is eszembe jutott, hogy talán lehetne más módja, hogy a történet egy nemtörődöm, életművész karaktert mutasson be, akit nem érdekel, mi lesz a munkájával, miből jön ki a következő havi lakbér.
És ha ez megtörtént, már tényleg tudtam nevetni Amy Schumeren, de közben azért rendre felmerült bennem, hogy miért készült el a film. A Vanity Fair teljesen jogosan tette fel a kérdést, hogy miért adtak az amúgy tehetséges Joan Cusacknek egy szerepet, ha meg se szólalhat, és Christopher Meloni cameója szintén érthetetlen. A Szellemirtók forgatókönyvén is dolgozó Katie Dippoldnak egyáltalán nem sikerült úgy összehoznia a filmet, hogy rendes történetre húzza fel a poénokat. Amy Schumer most nem vett részt a forgatókönyv írásában, csak producerként és színészként dolgozott az Ó, anyám!-ban, ezt pedig a Kész katasztrófa (a forgatókönyvet Schumer írta – a szerk.) után egészen biztató hírnek vehetjük.
A komika, színésznő és író az elmúlt években lett igazán ismert. Egyrészt sokat tesz azért, hogy elfogadtassa, nem csak a modell alkatú nők lehetnek szépek, és kaphatnak főszerepet.
2015-ben például azzal vonult be a történelembe, hogy egy előre eltervezett, spontán esést produkált a Time a világ 100 legbefolyásosabb emberének rendezett eseményén. Kim Kardashian és Kanye West előtt esett hasra, és kúszott kicsit a földön. Általában szórakoztató dolgokat művel, kivéve a filmvásznon. Ez persze még változhat, de az eddig tapasztalatok alapján Schumer nem a jó vígjátékok garanciája. Ugyanolyan, önző, független, de közben lelki sérült nőket alakít, akiknek egyetlen erényük, hogy tudnak magukon nevetni, de ez édeskevés az Ó, anyám! másfél órájához. Sokszor túllő a célon, nem érzi, hol a határ a humor és az ízléstelenség között. Ráadásul nem világos, hogy mit akar a film üzenni.
A világ veszélyes, és nem érdemes kockáztatni kirándulásokkal a testi épségünket. Annyira ráerősít az egyszeri amerikai turista sztereotípiára, hogy nekem esik rosszul. Az a tuti, ha egzotikus országokban nem mozdulsz a medence mellől, és csak a bárból rendelsz koktélokat és kaját, abból nem lehet baj. De mindezek ellenére azt se tudom mondani, hogy nem érdemes megnézni a filmet, Goldie Hawn sokat dob az egészen, mindig is jól állt neki a vígjáték műfaja, és ha képesek vagyunk paródiaként kezelni az Ó, anyám!-at, talán meg se bánjuk a mozijegy árát.