Mit adott nekünk a rómaiak Hugh Hefner? A Playboyt, a Playboy-nyuszit, a playmate-jelenséget, a playboyság beárazható fogalmát – de több-e a Playboy, mint életmód-magazinnak álcázott reklám- és pornóújság? Emblematikus szimbólum vagy egyszerűen egy újabb szexfétis a nyuszijelmez? Bájos szomszédlányok avagy jobb sorsra érdemes kizsákmányoltak a playmate-ek? A válasz az összes kérdésre alighanem mindkettő és egyik sem, Hefner és a Playboy kulturális, társadalmi és médiaszerepe ennél jóval bonyolultabb. Ám erre nem az Amazon új sorozatából fogunk rájönni.
Az American Playboy: The Hugh Hefner Story ugyanis erősen Hefner szócsöve. Beszédes már az is, hogy a széria mindössze két nappal debütált a mágnás kilencvenegyedik születésnapja előtt, mint afféle nagyvonalú ajándék – önmagának. Az Amazon hálózatába készült sorozathoz óriási adag archív felvételt és feljegyzést használtak, mivel a műfaj leginkább a dokumentumfilm és a dramatizált doku hibrid formáját követi, azaz a klasszikus beszélő fejes riportokat és az archív felvételeket megrendezett, színészekkel eljátszatott részletekkel rendezik egybefüggő történetté. Ilyen formán a tízrészes széria szerkezetileg nem túl bonyolult, lineárisan haladunk előre az időben, a történet kezdetén Hefner még alig nőtt ki a rövidnadrágos korból, és álmodozva rajong az Esquire magazin vagány humoráért, és a magazint benépesítő rajzolt pin-up lányokért.
Kreatív gyerekként saját rajzolású képregényekkel szórakoztatta magát, majd a főiskolán is képzőművészetet tanult a pszichológia és a kreatív írás mellett, ekkorra datálhatók a Playboy gyökerei is: Hefner a főiskola lapjánál csiszolgatta elképzeléseit a szórakoztató sajtóról, hogy aztán a diploma után nem sokkal bekerüljön a rajongott Esquire szerkesztőségébe. Ám a lap ekkor már csak árnyéka volt egykori önmagának, a háború utáni recesszió nyomasztó hangulata átragadt a lapra, nem volt már meg benne az, amiért Hef egykor annyira rajongott. És így jött a gondolat – csinálja meg ő maga, Hugh Hefner azt a szórakoztató életmódmagazint, ami a magafajta fiatal, urbánus amerikai férfiaknak szól.
A történet részleteibe felesleges belemenni, azért ott a sorozat, tíz rész, le lehet pörgetni, ha valaki szépiásra filterezett ciciket nézegetne, és tulajdonképpen érdekes is, csak kár, hogy súlytalan. Arról lehetne beszélni, hogy milyen képet rajzol ki ez a rengeteg alapanyag a huszadik század egyik tagadhatatlan hatású mágnásáról – ha a széria komolyan vehető lenne portréként. De nem az, nemes egyszerűséggel azért, amiért egy pártfunkcionárius Kádárról írt könyvéből sem kapnánk reális képet az elvtársról: a sorozat semennyire sem tárgyilagos. Ilyen formán, ha a sorozat alapján akarunk bármilyen képet alkotni Hefner személyiségéről, akkor
Az American Playboy alapján Hefner nem csupán páratlanul kreatív, de tévedhetetlen érzéke van az üzlethez és a sajtóhoz, fergeteges ötleteivel gyakorlatilag zseninek minősül, de ami a legfontosabb: ő volt az egyetlen, aki megértette A Férfi lelkét, és kivezette férfitársait az álságos prüdéria gyilkos mocsarából – újabb indok a szentté avatásra, hisz Hef gyakorlatilag generációja lelki vezetője.
Tévedés ne essék, a Playboy kétségtelenül részt vett abban, hogy a szexualitás forradalma végbemenjen, nem a meztelen lányokról készült fotókkal – azzal nem kizárt, hogy többet ártott, mint használt – sokkal inkább azzal, hogy kiemelte a szexet a tabu- és beemelte a megvitatásra érdemes témák közé, amire nagy szüksége volt az ’50-es évek Amerikájának, és az egész világnak. Ma is ránk férne sokkal több nyitottság és őszinteség ez ügyben. Ám úgy beállítani a Playboyt, mint a modern ember leghasznosabb találmányát, és Hefnert, mint generációs lélekgyógyászt, nos, az az, aminek látszik: nagy költségvetésű, hosszúra nyúlt PR-akció.
A Playboy ugyanis, ha komoly aggodalomra aligha van is ok, már nem az a ragyogó csillag a média egén, mint volt annak idején, a printpiac eleve nem lesz nagyobb, a tartalmak versenye cserébe akkora, amit a lap születésének médiavákuumában elképzelni se tudott senki. Ráadásul a közgondolkodásban is más szelek fújnak, és egyre többen vannak olyan azok, akik olyan botrányos gondolatokat vallanak, minthogy a nőben nem feltétlenül a pucér teste a fő érdekesség, és hogy a férfi esetleg több, mint egy agyatlan-lelketlen ösztönállat. Szóval elkélt a háznál némi pozitív PR, és a sorozatok e virágkorában tízrésznyi márkasimogatásnál nem nagyon tudott még egy PR-os sem jobbal előállni, naná, kevés márkának van ennyi pénze és médiabefolyása – na meg szégyentelensége. Mert ahhoz azért pofa kell, hogy a leplezetlen önfényezésnek ilyen monstre formáját válassza valaki.
Szóval a tartalmi rész – minthogy erősen szembemegy azzal, amit ígér, jelesül, hogy most aztán megtudjuk, milyen ember is Hugh Hefner valójában – nem stimmel, cserébe legalább viszont még formailag sem lett erős ez a sorozat. Ezt a doku-szkriptelt doku hibrid formát kimondottan nehéz élvezhetőre megcsinálni, az American Playboynak nem is sikerült, nem állítom, hogy egy ilyen műfajhoz a világ legtehetségesebb színészei és egy eget rengetően erős forgatókönyv kell, de azért a jelenleginél valamivel több energiát kellett volna beletenni a dramatizált részletekbe, hogy a mostani amatőr hangulat eltűnjön. Szerencsére a téma miatt adott egy bármikor segítségül hívható eszköz, jelesül a cici. Csak arról látszik megfeledkezni a széria, amire pedig már a magazinnál is rájöhettek, hogy csupán a meztelenség nem elég.
