Méghozzá reményt arra, hogy lehet más a vállalkozás, a profizmus Magyarországon. A hitet, hogy sportolóként megszerzett hitelét, ismertségét, népszerűségét morális integritását megőrizve képes az ország érdekébe állítani. Nem ez történt, ám erről nem szoktunk beszélni, mert sportoló, aki három olimpiai, öt világbajnoki címmel szerzett dicsőséget a hazának. És, ugye, itt a sporteredmények eltakarnak mindent.
Most akkor irigységből elkezdünk Hosszúzni, ahelyett, hogy szurkolnánk a vb-felkészülése sikeréért?
Hozzászokhattunk, hogy a viták elfojtásának egyik módja legitimitásuk megkérdőjelezése. A sportipar irdatlan állami támogatásával, a rendszer feltőkésítésével, a szereplők személyes márkáinak felértékelődésével, a közpénz szerepének növelésével nem járt együtt a szektor iránti “demokratikus” érdeklődés. Azaz az átláthatóság iránti igény, a közérdekű adatok követelése, a gazdasági részletek iránti érdeklődés nem akkora tempóban zajlott, ahogyan a források növelése. Márpedig beszélni kell arról, a sportolók miként használják sikereiket, népszerűségüket, sokszor állami infrastruktúrán épített társadalmi státuszukat arra, hogy megvédjék magukat attól, hogy kérdésekre kelljen felelniük, meg kelljen magyarázniuk ügyeiket a széles nyilvánosságnak. Például Hosszú Katinkának a Duna Aréna ügyében.
Hogy jön ide a vizes vébére készülő Duna Aréna?
Úgy, hogy Hosszú Katinka az irdatlan pénzbe kerülő létesítmény üzemeltetőivel leszerződött, hogy ő és klubja, az Iron Aquatics használhatja a vízfelületet. Méghozzá úgy, hogy a terepen régóta tevékenykedő Darnyi Tamás iskolájával került – végül megoldódó – konfliktusba. Azt viszont még nem sikerült megtudni, kivel állapodott meg a Hosszú-stáb, mivel a biznisz a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott, az illetékes szervek pedig napok óta nem felelnek lapunknak arra a kérdésre, kivel, mennyiért, milyen eljárásban kötötték a szerződést.
Hogy az állami illetékesek hallgatnak, az nem meglepetés, hiszen a rendszer lényege az átláthatatlanság. Csakhogy Hosszú a többi közt éppen emiatt a mocsaras működtetési modell miatt állt ki az úszószövetséget irányító Gyárfás Tamás ellen. Minden arról szólt, hogy meg kell haladni a személyes kapcsolatokon alapuló, átláthatatlan, kegyencrendszert, hogy végre a teljesítmény, az átláthatóság, a profizmus uralkodik majd.
Éppen egy hete küldtük el kérdéseinket a klubjához, ám arra azóta nem érkezett válasz. Azaz így néz most ki a helyzet: Hosszú részt vesz egy kampányban, aminek célja, hogy lemondassák a sportági elnököt, klubot alapít, hogy megmutassa, miként kell másként, miközben épül közpénzek tízmilliárdjaiból egy úszópalota, amelybe pályázat nélkül, ismeretlen feltételekkel beköltözik a fiatal klub, hogy aztán arról egyik fél se beszéljen, mennyi időre, mennyi pénzért, milyen célokkal teszi ezt.
Mi a baj azzal, ha pont Hosszú Katinkáék költöznek be, hiszen ő a legjobb magyar úszó, nem?
Épp csak annyi a gond ezzel, hogy a beköltözés mindent tökéletesen hiteltelenít, amit Hosszú Katinka a Gyárfás-ügy idején mondott, illetve amit támogatói hangoztattak.
Fontos újra és újra leszögezni: Hosszú mindent elért az úszásban, és sokat, nagyon sokat adott ezzel Magyarországnak. Ám minden ezen kívüli része az ügynek olyan történetmesélés, amit a politikai térben megszoktunk. A mai nyilvánosságban, a tények utáni világban szó nincs arról, hogy az igazságot keresnék a megszólalók, mindenki a saját sztoriját meséli, s reménykedik abban, hogy a fogyasztók az övét hiszik el.
Hosszúnak és férjének, Shane Tusupnak ebben a versenyben jók az esélyei, mivel a sportolói sikerek hitelesítik megszólalásaikat. Csakhogy a valóság árnyalja, sokkal inkább tagadja a szépen megrajzolt marketingmesét. Merthogy Hosszú Katinka egyelőre használja az államot, miközben nem edukálja a közeget, miként azt története ígérte.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Közelről meg úgy tűnik, mintha hasonlítana az építőiparban látható Fidesz-közeli cégekhez: az aktuális munkától, viszonytól, helyzettől független terepen szerzett kapcsolati tőkét, hatalmi bizalmat használja saját üzlete felfuttatására, a versenytársak megelőzésére, az optimális ár elérésére. Beszéljünk tehát a Duna Aréna ügyéről: miért Hosszú klubja kapja tőlünk a vízfelületet? Az ő klubjában úszik a legtöbb gyerek? Ő adja a legtöbb ösztöndíjat hátrányos helyzetű gyerekeknek? Ő adta be a legjobb koncepciót? Ő tanítja meg a legtöbb gyereket úszni Budapesten? Ő ígérte a legtöbbet ezért cserébe a közösségnek, akinek pénzéből építették, üzemeltetik a monstrumot?
Hosszúnak mi szüksége az államra? Miért ne lehetne sikeres az állami segítség nélkül?
A Hosszú-ügy legfőbb tanulsága, a sportbiznisz működésének tökéletes magyarországi félreértése. Filmes forgatókönyv, hogy a lány felkerekedik, elmegy Amerikába, rátalál a szerelem, az edzőzseni, az úszóvilág uralkodójává válik, fantasztikus vagyont termel pénzdíjakból, és mindehhez nincs köze az államnak.
Fájdalom: van.
Mások a mindennapok, mint például teniszben. Babos Tímea, a legjobb magyar női játékos, amit megkeres, abból él: költ utazásra, edzőre, gyúróra – mindenre, ami szerinte kell sport- (értsd: üzleti) sikerei eléréséhez. Befektet. Ezzel szemben az úszók az államon nőnek fel: a trénereket, az edzőtáborokat, a versenyeztetést az állam fizeti. Ráadásul az úszó nem létezik hazája nélkül. A klasszisok fő versenyeiken, így az olimpián, a vb-n a válogatott színeiben vesznek részt. Ha ott nincsenek, nem léteznek. A Forma-1-ben Sebastian Vettelnek nem kell német válogatott autóversenyzőnek lennie, hogy sportgazdasági csúcsszereplő legyen, Hosszú indulhatna egymilliárd rövid pályás VK-n, ha ötkarikás csúcsteljesítménye nem alapozná meg hírnevét, nem növelné márkája ismertségét.
Ez messze nem jelenti azt, hogy a sportolóknak kussolnia kell és örökké hálálkodni, amiért a közösség épített egyszer egy uszodát a kerületben, ahová született. Ám annyit biztosan jelent, hogy a vita bonyolult. Például egyáltalán nem kézenfekvő, hogy az úszószövetség ne kérhetné Hosszú Katinkától, hogy ingyen szerepeljen a vb reklámfilmjében. Merthogy a közösség sokat adott neki, még aktuális üzleti sikereihez is közvetlenül hozzájárul ilyen-olyan támogatásokkal. Nem őrültség felvetni, hogy a klasszis jelképesen segítse sportágát. Ehhez képest most arról szól a vita, hogy Hosszú 25 vagy 60 millió forintért szerepelt-e a reklámokban.
A közérdekű adatok persze elérhetetlenek a vb honlapján, így viszont éppen azokat a korrupt működési modelleket látjuk más szereplőkkel, mint a magyar gazdaság más területein.
Akkor Hosszú Katinka az úszás Mészáros Lőrince lett?
Az idióta kérdéssel csupán azt akarom újra egyértelműsíteni: szó nincs erről. Hosszú fantasztikus egyéni teljesítményt felmutató sportoló. De nem Árvai Péter. A Prezi alapítója kitalált valamit, amit sikerre vitt, története nem kapcsolódik állami pénzhez, közösségi vagyonhoz. Hosszú sporttörténelmi sikerei azonban nem választhatók el az államtól, miként aktuális üzletei sem, éppen ezért minden ügy értelmezése komplexebb, mint ahogy a Hosszú-sztorit mesélni igyekvő menedzsment, a Gyárfás-bukásért bármit áldozni kívánó közeg bemutatja.
Például beszélni lehessen arról, hogy a vb 32. mellúszónak vajon vissza kell-e fizetni a támogatást, ha nem kerül a 16-ba, ahogy elvárták tőle? Vagy csak a közmunkástól veszik el a minimális juttatást, ha nem megfelelően dolgozik. Vissza kell-e fizetni az állam ráfordított pénzét a klasszisnak, aki más ország színeiben versenyez tovább? Vagy a röghöz kötés csak a diákokra vonatkozik. Kell-e az államnak havi százezrekkel segíteni reménytelen, érdektelen sportágakban erőlködő amúgy világklasszisokat? Vagy csak a művészeket tekintjük a magyar kultúrán kívüli közösségnek, és csak ők érdemlik meg a teljes érdektelenséget és pénztelenséget.
Ezeket a vitákat azért kell lefolytatni, hogy a Mészáros Lőrincről szóló kérdést viccből se írjuk le. Ehhez rövid távon annyi biztosan kellene, hogy Hosszú – remélt fantasztikus vb-győzelmei előtt – még elintézi, hogy sportipari vállalkozása közzétenné az állammal kötött megállapodását, minden közösségi pénzből kapott támogatás publikálnának, ideértve az edzői támogatásokat, egyáltalán: tényleg úgy működnének, ahogyan ígérték. Ez segítene Magyarországon.
Többet, mint gondoljuk. Mert mindennél világosabban üzeni: itt semmi és senki nem lehet más. Vagy nem akar más lenni.
