A korabeli térképeken nem is ábrázolt vagy csak egy hangyányi folttal jelölt Erdélyi Fejedelemség az 1568. január 6-13 között megtartott tordai országgyűlésen olyan törvényt hozott, ami ma a nyugati demokráciák alappillére: vallásszabadságot biztosított lakói részére.
Egy hatalom, egy vallás
A középkori Európa nem ismerte a vallási türelmet, a katolikus tanítástól bárminemű eltérést eretnekségnek bélyegzett. Egymás megértése szempontjából a reformáció sem hozott változást, a lelkiismereti szabadságot és a más hiten lévők megtűrését ezek az irányzatok is a sátán találmányának tartották.
Az mégis lépéskényszert jelentett, hogy míg a középkori eretnek mozgalmak helyi jellegűek voltak, Róma egységét nem tudták megbontani, addig Luther Márton fellépésével az egész kontinensre kiható változások indultak, egész országok szakadtak ki a katolikus egyházból. Egyik sem tudta legyőzni a másikat, így elkerülhetetlenné vált az együttélés valamiféle rendezése.
Erre szolgáltatott megoldást az augsburgi vallásbéke 1555-ben, ami kimondta: a nyugati kereszténységen belül nem csak egy vallás lehetséges. De a felekezetek együttélését a politikusok nem tudták elképzelni, ezért úgy rendelkeztek, minden ország, tartomány, város eldöntheti, melyik hitet követi. Akinek ez nem volt ínyére, szabadon távozhatott vagyonával együtt. A lényeg viszont az volt, hogy egy kormányzati egységen belül csak egyetlen vallás, egyetlen egyház létezhetett.
A gyakorlatban ez persze kivitelezhetetlen volt, de a felekezeti egyenjogúságot először az angol parlament itatta törvénybe 1653-ban Oliver Cromwell nyomására. Ez is persze csak a keresztény egyházakra vonatkozott, amiből az unitáriusokat ki is zárták, és az egész hajtóereje nem a mai értelemben vett lelkiismereti szabadság volt, hanem a társadalom egységének biztosítása.
A béke szigete
Ez volt Nyugat-Európa, a “barbár és civilizálatlan” kelet más úton járt. Legalábbis a nyugati és a keleti kereszténység határán fekvő Erdélyben. Itt a különböző vallások együttélése több évszázados hagyomány volt, a vallásuk miatt üldözöttek is többször befogadást nyertek. A XVI. században a reformáció mindegyik hulláma elérte a fejedelemséget, a vallási különbségek pedig sokszor etnikai különbséget is jelentettek.
Az ortodox románokat mindez nem érintette, az 1550-es évekre viszont a lakosság a lutheri reformációhoz csatlakozott – beleértve Szapolyai János Zsigmond fejedelmet is. Katolikusnak mindössze a Székelyföld egy része és néhány főúri család maradt meg. A gyulafehérvári és a váradi katolikus püspöki széket nem töltötték be, a püspökség javait az állam foglalta le. Az országgyűlés 1557-ben törvénybe bevett vallássá nyilvánította a lutheri evangélikust, vagyis a katolikussal azonos jogokat biztosított számára.
Később magyar lakosság és a fejedelem a kálvini irányhoz csatlakozott, a szászok maradtak a lutheri iránynál. Ekkor, 1564-ben a tordai országgyűlés bevett vallásnak nyilvánította a reformátust is:
A királyi városok, mezővárosok és a falvak bármelyik vallást követhessék, hitükön való prédikátort tarthassanak, a velük ellenkezőt pedig elbocsáthassák.
A világon először
Ebben elég nyilvánvalóan visszaköszön az augsburgi vallásbéke, vagyis egy településen csak egy vallást tűrt meg. Óriási különbség azonban, hogy a falvak is megkapták a választás szabadságát, és a fejedelem vallása pedig nem vált kötelezően követendővé. És még nem volt vége. A reformátusok egy része csatlakozott a magyarul unitáriusnak nevezett antitrinitárius tanokhoz. Miután udvari papja, Dávid Ferenc hatására János Zsigmond fejedelem is így tette, az 1568-as tordai országgyűlés az unitárius vallást is egyenjogúsította.
A világon először négy vallás, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius nyert szabadságot és egyenjogúságot. Ami viszont ennél is fontosabb, e négy vallást illetően nem érvényesült a területi elv, bárhol együtt élhetett több felekezet is, és még a földesúr sem avatkozhatott bele jobbágyai vallási hovatartozásába. A törvény szerint mindenki maga dönthette el, melyik vallást követi. Sőt, mindenkinek tilos volt a más felekezetűeket szidalmazni, papjait gyalázni, ellenük erőszakos cselekedetet elkövetni:
…mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszeritse az ű lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanitása ő nékie tetszik. Ezért penig senki […] az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől. […] és nem engedtetik senkinek, hogy senkit fogsággal avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanitásért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.
Ahogy fent jeleztük, ez nyilván nem a mai értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadságot jelentette, de ezt hogyan is kérhetnénk számon a XVI. század emberén? A történelmet Erdély már ezzel évszázadokkal meghaladta Európa “fejlett” nyugati felét…
(Cikkünk forrása Benda Kálmán történész tanulmánya. )
