Az internet nyilvánosságnak szánt felületei sokszor elérnek egy olyan értéket, mely védendő. Régen a szűrőt az jelentette, hogy a kinyomtatott dolgokat ellenőrizték a hatóságok, tehát ami már nyomtatásban megjelent, azt értéknek tekintették (cenzúra).
Később, a demokráciákban jól működött a kinyomtatott dolgokért az utólagos felelősségvállalás, és az is szűrte a tartalmat, hogy nem volt mindenkinek pénze, meg saját nyomdája. Ugyanakkor nem a tartalom határozta meg, hogy valami őrzésre méltó-e vagy sem, hanem egyszerűen csak az, hogy volt-e vele nyomdai munka.
Ma bonyolultabb a helyzet, viszont biztosan mondhatjuk, hogy számos szervezet – legyen az közintézmény, vállalkozás vagy civil – internetes felületein eléri azt a színvonalat, hogy érdemes legyen a tárolásra. Ráadásul ezek a felületek megteremtik a maguk archívumrendszerét is, és ettől fogva már nemcsak az egyes cikkek tekinthető értéknek, de maga az archívum és az adott honlap egész struktúrája.
A HVG, a Magyar Narancs nemcsak egy kritikus lap, de egy saját internetes felülettel és archívummal rendelkező médiakonstrukció is. Igaz ez a Tv2-re vagy a Klubrádióra is. Aztán ott van a 444.hu, a 24.hu, az Index, s hogy a kritikus tényfeltárók sorát folytassam, a Direkt36 és az Átlátszó is. Az egyik egyszerű és pattogós, kemény híreket felvonultató, a másik bonyolult és alapos, az egyik stílusa tárgyilagos, a másiké ironikus, azaz mindenki megtalálja a jelenben azt, amire szüksége van.
Ezekről a kérdésekről nem gondolkodik a HVG és a többi kormánykritikus tényfeltáró. A haláluk utáni időszak eszükbe sem jut. Tán mert örök életűnek tartják magukat, tán mert úgy vélik, nem ez a dolguk. Ezeknek a fórumoknak valóban a feladatuk a jelenre történő reflexió. Létük a sajtószabadság bizonyítéka, ugyanakkor a Népszabadság megszüntetése után kiveri a szemünket az a probléma, hogy megszüntetésük az általuk teremtett felület és archívum megszüntetését is maga után vonhatja.
Nekünk, magyaroknak nem az a gyengeségünk, hogy ne tudnánk a jelenre reflektálni, hogy ne volnánk elég okosak, ne látnánk, mi történik a világban. Összeszedjük és megértjük, miért győzött Trump, és persze látjuk és értjük azt is, mi történik Magyarországon. Menjünk csak be egy pincekocsmába Budapesten, vagy vidéken egy talponállóba – ha nem járunk ilyenbe –, és figyeljük meg, milyen tájékozottak a férfiak a politikai és közéleti ügyekben.
Azért nem álltunk soha rosszul az ilyen fajta tájékozottságban, mert a mi kultúránk az írásbeliségre épül. A látszat ellenére a mai médiavilágunk talapzata is az írásbeliség, ez alapján születnek a hanganyagok és a vizuális tartalmak, majd fogyasztják őket a véleményvezérek, végül ilyen láncokon keresztül jutnak el a hírek a kocsmákba, ahol aztán a kollektív kitárgyalás során remélhetően bölcsességgé válnak.
Más szerencsésebb nemzetek ezen kívül tudnak még valamit: értékek mentén összekapcsolódni, szervezni és vezetni. A kritikus médiát olvasva ugyan tájékozottnak és szabadnak érezhetjük magunkat, de egyáltalán nem tudjuk, hogy mit is kezdhetnénk ezzel a fene nagy okosságunkkal. Ha korábban buta állampolgárként tehetetlennek éreztük magunkat, akkor ezek után, látva, hogy miként rendeződik minden egy központi erő alá, csak még tehetetlenebbé válunk.
Szeretném azért itt kivételesen, – ahol a leírások lehangoló okosságának terepén vagyunk – mégiscsak megírni mi is a teendő. Először is kell, hogy legyenek számunkra fontos dolgok. Például nekem fontos a nyilvánosság kérdése. Mert ez másfelől a szakmám, de ez most nem is lényeges. Másfelől láttam, mi történt például a Népszabadsággal, és ez kétségtelen megtörtént már más szerkesztőséggel is, és megtörténik majd a jövőben is. Megakadályozni persze nem tudom műhelyek elpusztítását, mert piaci és politikai érdekek közelében sem vagyok, de azt tudom, hogy az archívum, melyet egy lap hosszú évek munkájával saját informatikai rendszere segítségével teremt, érték.
Mióta világ a világ, a civilizációk a magasabb szintű információcsomagokat könyvtárakban gyűjtik és őrzik. Nem kétséges a számomra, hogy a digitalizáltság korában az információkat nem kőtáblákon és papiruszokon, de még csak nem is könyvekben, hanem digitális csomagokban kell őrizni. Kellenek tehát digitális közművek, melyeket, ha demokráciában vagyunk, akkor mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Nemrég voltam a British Múzeumban, aminek látogatása a világ bármely állampolgára számára ingyenes. Összegyűjtöttek itt mindenhonnan mindenféle tárgyat. Ám nem kétséges, hogy a XXI. században nem erre van szükség, a virtuális tudásanyag múzeumához képest a British Múzeum egy gyerekhomokozó lesz. Az információs társadalmak nagy kérdése ugyanakkor, hogy vajon ki birtokolja a digitális közműveket, és ki férhet hozzájuk?
A „Népszabadság” nevű információcsomag igazi értéke épp az a felület volt, amit a Mediaworks tulajdonosa állítólag egy mozdulattal töröltetett a szerveréről. Azóta se hiszem, hogy nem volt a környéken egyetlen normális ember, aki lementette volna az egészet. Ez számomra hasonlatos ahhoz a barbarizmushoz, ahogy az Iszlám Állam rombolja le a világ civilizációs bölcsőjének építészeti emlékeit, de legalábbis azt jósolom, hogy lesznek olyan országok, amelyek elhűlve, barbárként tekintenek majd az olyanokra, ahol digitális pusztítást látnak.
Vagyis tudom, hogy a lap kötelespéldányban megtalálható az Országos Széchenyi Könyvtárban – ez a XX. század civilizációja -, azt is, hogy az internetről semmi nem vész el, és hogy viszonylag normális formában elérhetőek és kereshetők a tartalmak a Népszabadság esetében is. Ám az eredeti felület, amely elérte a strukturáltságának csúcsát, megsemmisült. És ha ma a Népszabadság archívumát meg lehet semmisíteni, akkor holnap a Magyar Időkét, és nem igazán lehet látni, hol van a sor vége, tán jön valaki és azt mondja, hogy a Kossuth Rádió hanganyaga sem érték, és az is törlendő. Ráadásul ma szenvedünk attól is, ha a hipertextuálist kár éri. Egyik felületről történik utalás a másikra, de rendre az internetről eltűnnek a korábban elérhető tartalmak. Ezek a károk már elérik a tudományos munkákat is, melyek ezért aztán csak elkészítésük pillanatában teljes értékűek.
Ám 1828 óta van Magyarországon kötelespéldány, ami azt jelenti, hogy azóta mindmáig a nyomdai termékekből – melyek ma, ha az 50 példányt elérik – egyet a kiadónak át kell adnia a jövő számára a könyvtárnak.
1828 óta hány politikai rendszer volt Magyarországon? És ez mégis átívelt mindegyiken, ezt a szabályt senki sem változtatta meg. És tessék mondani, mi, a magyar nemzet kik vagyunk? Egyik kormány 1828 óta, vagy inkább az az írásbeli emlékezet, amely ott van ezekben a könyvtárakban? Melyikből vezetjük le az identitásunk?
És legbölcsebben akkor járunk el, ha ezt politikailag semlegesen tesszük meg. Persze, minden forradalmár új időszámítást szeretne, és a régi tárgyi emlékezetét is eltörölné, ám épp ez különbözteti meg a barbárt a civilizálttól. A barbár elsöpri a múltat, a civilizált megvédi.
Nos, ahhoz képest, hogy a szavak szintjén nagyon sokan nagyon fontosnak tartják azt, amiről fentebb írok, nem látom, hogy összekapcsolódnának ezek a szervezetek, mert ezek vagy Patyomkin-falvak – azaz csak kirakatok -, vagy mert saját politikai oldaluk ambíciói mozgatják őket, vagy mert egyszerűen volna pénz, szaktudás és küldetés, de azt várják, hogy felülről politikai megbízást is kapjanak. Hát kapjanak!
Találomra felsorolom azokat a szervezeteket és államilag pénzelt intézményeket, amelyek közösen megfogalmazhatnák, hogy mi az a pont, amitől egy digitális lenyomat már tekinthető védendő struktúraként, és amelyek közösen kitalálhatnák a XXI. század magyar információs közművének működését.
Újságíró szervezetek: Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ), Magyar Újságírók Közössége (MÚK), Protestáns Újságírók Szövetsége (PRÚSZ), Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ). Magyar Lapkiadók Egyesülete, Főszerkesztők Fóruma, Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete stb.
A fentiekhez hasonlóan rengeteg olyan államilag pénzelt hivatali egység van, amelynek mind egyénileg is kezdeményező lehetősége volna az archívumok megvédésére: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, Médiatanács, Média- és hírközlési biztos, Nemzeti Hírközlési és Informatikai Tanács, Informatikai Tudományos Tanács, de a tanácsokon kívül ide sorolható még maga az MTA is. (Az MTA már csak azért is eszünkbe juthat, mert 1838-ban az MTA könyvtárának kellett benyújtani a kötelespéldányokat.)
S végül ott vannak a digitális világ archívumaira szánt EU-s pénzekből gazdálkodó tudományos projektek, vagy éppenséggel komoly összegekkel dicsekedhető nagyberuházások, mint például a Digitális Jólét Program, vagy például az ózdi Digitális Erőmű (hivatalos nevén: Nemzeti Kulturális Térinformációs Rendszer, Szolgáltató és Tanácsadó Multifunkcionális Módszertani Központ).
Utóbbi üres polcai jól mutatják, hogy van itt pénz a témával kapcsolatban, de hiányzik a közös érdek felismerése, hiányzik még belőlünk, magyarokból az összekapcsolás után a szervezés és vezetni tudás.
Kis nép vagyunk, a mi megmaradásunk olyasmin múlik, hogy felismerjük-e azt, amit a nagy nemzetek nálunk sokkal inkább ráérnek felismerni. Mert hogy tudomásom szerint a nyugati világban sincs olyan projekt, amely archívumokat kezdene el összegyűjteni információs közművekbe. A modern könyvtárak megteremtésével azonban aligha késlekedhetünk. Inkább ebben legyünk okosak, és ne önmagunk felszámolásában!
