Ahogy azt már korábban megírtuk, Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház korábbi ünnepelt igazgatója visszatér a teátrumba, ahol az idei Armel Opera Fesztivál nyitó előadását, Eötvös Péter Senza Sangue című opera-pszichothrillerét állítja színpadra június 27-én.
Erről, és még sok egyébről a HVG-nek adott interjújában beszélt a rendező, aki elmondta, nem gondolja, hogy leköszönése óta, három éve magában kellene hurcolnia a frusztrációt, és az egy estés vendégszerepléssel különben sem változik meg semmi.
Én végtelenül büszke vagyok arra az időszakra. Azt viszem tovább magammal, hogy az emberek sorba álltak a jegyekért. Hogy ez most ekkora ügy, az nem annak szól, hogy én visszamegyek, hanem annak, hogy ott mi volt. (…) Én tényleg lezártam azt a korszakot. Nem azért, mert elárultam, nem azért mert nem érdekel, hanem azért, mert mást nem lehet tenni. Ellene nem tudok tenni, a sértettséget, a bosszút lehetne továbbvinni, de nem túl kifizetődő. Ha azt mondják nekem, hogy Nemzeti Színház, én mosolygok, és boldog vagyok. Ami velünk történt a Nemzetiben, és az, amit a Nemzeti jelentett akkor és jelent ma is, az nagyon keveseknek adatott meg az elmúlt 150 évben. Ennyi”
– fejtette ki véleményét Alföldi, aki a mai magyar társadalomról, közéleti viszonyokról, és még a következő választásról is megosztotta gondolatait; melyekből sok mindent Csáki Judittal közösen jegyzett Magánügy című kötetében is leírt. A rendező hiszi, hogy “lehet valamit tenni”.
Igen. Én ebben hiszek. Még akkor is, ha ma nagyon sokan azt gondolják, nem mennek el választani, mert úgyse fog történni semmi. Vagy nem mennek el, mert kiderül, kit választottak, és abból biztos baj lesz. Ezzel a Kádár-rendszerhez közelítünk. Mindenki tudja, mik a problémák, mi nem tetszik, mindenki tudja, mi a nagyon rossz, de úgy gondolják, nem képesek változtatni. Azt a stratégiát választják inkább, hogy megpróbálnak ezek között a körülmények között – amennyire lehet – ügyesnek lenni, és bíznak abban, hogy ők nem fognak sérülni. Esetleg, majd „belülről bomlasztják” a pártot. A Magánügyben leírt történetek pont arról szólnak, hogy igenis lehet tenni valamit, igenis kézbe lehet venni a dolgokat. Arról, hogy mindenki felelős a saját sorsáért”
– véli ma már minden indulat nélkül.
Én már nem vagyok dühös. Amit én gondolok a világról, azzal kisebbségben vagyok. Ha elfogadjuk a rendszert, és azon belül próbálunk meg kevésbé bekoszolódni – az ellen már nincs mit dühösnek lenni. Beállt a „boldog békeidő”. Én már nem hőbörgök. Teszem a dolgom. Ez az ország, ezt az irányt megszavazta, és szerintem még egyszer meg fogja szavazni. Tehát, lehet, hogy én gondolom rosszul, hogy mi a jó út. De én nem tudom jónak gondolni az olyan utat, ami bármilyen hűséget vár el mindentől függetlenül. Szerintem a teljesítmény számít, nem az, kire szavaz valaki. Ebből a szempontból persze nekem mindenképp jó, hogy ilyen sokat hívnak külföldre. Nem vagyok kiszolgáltatott, hogy beállok-e a sorba vagy sem.
Én úgy látom, ebben az országban nem számítanak a tények. Itt minden csodálatos. Nem számít, ki, mennyit lop, nem számítanak a gazdasági adatok, hány ember él mélyszegénységben, vagy hány ember munkanélküli. Az számít, amiben hinni akarunk. Nem számít a valóság. Én egy olyan színházzal nem tudok mit kezdeni, amiben deklaráltan nem számít a valóság”
– mondta el a rendező, aki teljesen kizártnak tartja, hogy pályázzon két év múlva a Nemzeti vezetéséért, ellenben örül annak, hogy sok külföldi felkérése kapcsán a világ különböző pontjain ismerheti meg az ottani viszonyokat.
