Stohl nemrég egy hetilapban bátor dolgot mondott.
Legszívesebben ordítanék, de nem merek.
Ezt nyilatkozta a Magyar Narancsnak, és ez így, kimondva, épp az ő ajkai közül kiröppenve tényleg már-már ordításnak tetszett.
Ám, aki figyelt az apró betűs részre, már ott kiszúrhatta, hogy Buci belengette: van az a pénz, persze hogy van, és igen, alaposan megforgatná ugyan a fejében, hagyná-e, ha, de valószínűleg és sok pénzért persze, mindent, azt is.
A támadásokra most pedig a maga módján válaszol. Először is belesóhajtja a Nagy Bulvárlap riporterének fülébe, mily szörnyű, hiszen neki, a szórakoztatás felkent papjának nem könnyű a helyzete, mert igen rossz az, hogy van ez a probléma. Mármint hogy döntéseket kell hozni.
Mert, bizony, ma politikai állásfoglalás ide vagy oda szerződni.
Szörnyű, hogy idáig jutottunk? Igen, szörnyű. Kétséges, hogy ez mégis megtörtént? Nem, nem kétséges.
Minden magát valamire is tartó embernek alaposan mérlegelnie kell tehát a szereplései, munkái kapcsán, hogy mennyit vállalhat (mennyit tart bevállalhatónak). Azt – hogy ismét a Nagy Színészt idézzem – „erkölcsileg, művészileg, vagy akár megélhetési szempontból” mi fér még bele.
Mielőtt elvesznénk a részletekben, közbe kell biggyeszem, hogy döntéseket eddig is kellett hozni,
De az a helyzet valóban először állt elő hosszú idő óta, hogy egy réteg kisajátított gyakorlatilag minden médiumot, és csak azokat tömi pénzzel, melyek kedvesek a szívének. Mindezt értve és tudva (mindezek előtt fejet hajtva) Stohl érve, hogy valamiből élnie kell: megáll.
Mit tud ő? Műsort vezetni, játszani.
Ezt egész jól. (Más kérdés, hogy már régóta nem értem, miért kell őt külön kiemelni, miért kellett neki saját piedesztált ácsolni, mikor több igen jó színészt – vele egyszintűt és jaj, leírom, akár jobbat is tudok mondani, egyszóval, hogy nem világos, miért mindig a hisztéria mögötte.)
Mije van neki? Egy arca, ami egyben hirdetési felület is, és tudjuk, hogy pártunk és kormányunk mennyire szereti a plakátokat.
Aki néha hibázik, de a büntetést vállalja érte, aki botlik, de önkritikát gyakorol, aki beszél, de mindenki tudja, hogy sokszor baromságot. Akit fentről feloldoznak, aztán hadd azonosuljon vele az istenadta nép.
Még komoly írásokban is gyakran felmentik Stohlt. Mikor a Mephisto kritikája kapcsán például elemzik, miért is
a védőbeszéd legfőbb eleme annyi, hogy hát, igen, Stohl sok szarba belelépett, de nem úgy, hogy ’mint aki halkan’, hanem ő igenis látványosan belelépett, sőt, beletrappolt a ganéba! Azaz nyíltan vállalta, hogy bocs, emberek, én ez vagyok, ezt tudom nyújtani, ugye szerettek?
Néha már az az érzésem ezen mosdatások kapcsán, hogy
Azt bevesszük, arra széttárjuk karunkat, hogy, hát igen, ilyen az élet, ez a nagy büdös helyzet. Talán ezzel magyarázhatóak a nagyüzemi lopások és nagystílű szemétségek is.
Vezetőink, az új elitünk, a glóriás gázszerelők már annyira látványosan és arcunkba tolva pofátlanok, hogy ennyi undorító köztéri alázásra (mert ne higgyük, hogy ezzel nem minket, az elszenvedőket, a kicsiket, az „alatt”valókat nyomják még mélyebbre) letesszük a fegyvert, feltétel nélkül kapitulálunk.
Ha meghallom azt az érvet, hogy Stohl igenis megteheti, mert sosem titkolta, hogy pénzért és paripáért lefekszik bárkinek és bárminek, ezek kezdenek forrongani bennem. Nem, nincs ez rendben. A gerinctelenséget semmi nem menti fel, még akkor sem, ha megléte immár a NER alappillére.
Persze, ha ilyen szerepet kap, azt alakítás nélkül el tudja játszani. De nem nekem. Én biztos nem nézem többé, és nem csak a TV2-n.
És sajnálom, hogy ez így van, tényleg.
„Nem szabad ítélkezni könnyen más ember felett”, óvott Stohl engem és a hozzám hasonlókat a leigazolás és Nagy Bandó feddő szavai után.
Nos, nem könnyen ítélkeztem, átgondoltam alaposan. Nem hittem, hogy az én életemben ezek lesznek a dilemmák, a nagy kérdések. Hogy megint Leni Riefenstahlok és Zarah Leanderek között élünk, ők töltik ki a főműsoridőt. Bár gyorsan hozzáteszem, Zarah és főképp Leni vitathatatlan tehetségek voltak a maguk területén.
Nálunk legtöbbször elég a szervilizmus is.
Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás
