Nagy Bandó: Kim Dzsongun is csettintene egy köztévés híradó láttán

Melyik a kedvenc poénja?

A darabban?

Darab?

Az. Nem nevezhető kabarénak. És stand upnak sem. Legyen a műfaja: együttgondolkodós színházi est.

Szóval melyik a kedvenc?

Önnek melyik?

Faviccen jajgattam legjobban. „Odaszól a toronyóra a karórának: öcsi, kérsz egy tic-tacot?”

Nekem meg az, amikor elmondom, hogy ez az első olyan év, amikor tízszer annyi idős vagyok, mint a hétéves kislányom, ilyen utoljára 1973-ban fordult elő, amikor Nati lányom két és fél éves volt, én meg huszonöt, és lesz még egy ilyen, tíz év múlva, amikor Gvendolin tizenkettő lesz… én meg százhúsz.

Mi ebből a tanulság?

Hogy hatalmas az életönbizalmam, nem tudom elképzelni, hogy valaha is meghalok.

Senki se.

De én hetvenévesen is simán lenyomok egy háromórás humormaratont. Nem is akárhogy.

Sándor Gyurival beszélgettünk például arról is, mennyire jellemző rá is, rám is, hogy csöndes, szép blokkokat építünk be az előadásainkba, amikor akár két-három percig sincs poén, csak valami lélekre ható, derűs szöveg.

A poénosabb blokkok az előadást „tartó” oszlopok, és ezeket hidaljuk át, kötjük össze egy-egy szép boltívvel. Akinek ez nem megy, az csupán poénpetárdákat röptet, mondandó nélkül, ami mindig is kevés volt, s ma sem elég.

Ez a darab a humorista létem eddigi legnagyobb vállalkozása.

Precízen kidolgozott, asszociációkra ingerlő mondatok, közéleti zűrök és politikai ügyek halmozódtak egybe, és minden fölöslegest lefaragtam a szövegből. Ez a másfél órás első részben alaposan föladja a leckét a közönségnek. Föltételeznem kell, hogy a publikum mindenről ugyanannyit tud, amennyit én. Ha ez teljesül, akkor humoros, poénos a mondat vagy a blokk.

És ha nem?

Akkor alapban van baj. Sült halként is végigülhetik a műsort azok, akikkel nem vagyok gondolati szinkronban. Nekik is olyan fölkészültnek kell lenniük, amilyen én vagyok. Előadás közben érzékeltem igazán, hogy mekkora információhalmazt zúdítottam rájuk.

Van barátom, aki szerint ez gondolati szőnyegbombázás volt.

Volt, aki az előadás után éjjel hullafáradtan zuhant be az ágyba. Belőlem is minden energiát kivett, de hát ez mégiscsak százhatvan perc egyetlen szünettel. Ilyet humorista még sosem produkált, én meg hetvenévesen pakoltam a színpadra. Végtére is ezt akartam: kihívás értéke legyen. Valóban fölért egy maratoni futással. Kíváncsi vagyok, beindul-e a vidéki turné, és arra is, hogy a Fészek Klubban hogyan fogadnak a pestiek. Én a maximumot fogom adni, ezt garantálom.

Ön a színpadon jobbára közéleti beszédet mond, amikor meg tüntetésre hívják, szónoklat helyett szöveget ad elő.

Baj?

Tény.

Csak a helyszín más, Bandó ugyanaz.

Két éve Pécsett, a „közfelháborodás napján” azt mondta, hogy Orbán orosz és azeri mintákat követ, „háborodott elme”, „mi lehetünk Észak-Korea számára a mintaország”. Ezeket ma is tarja?

Ha csak úgy él az ember az országban, sétálgat, napfürdőzik, fagyizik, nézi a csajokat, nincs itt semmi gond.

De amint beleásod magad, elborzadsz, és rájössz, a két évvel ezelőttinél is sokkal rosszabb a helyzet. És ahogy a műsorban is mondom: Kim Dzsongun is csettintene egy köztévés híradó láttán.

Hát nem?

Azt is mondja: „Vejétől bűzlik az ország.”

Attól. Is. Ez bizony a hárommillió alulképzett, fölültetett polgár országa. Kár értünk. Számomra a legfájóbb, hogy Orbán még egy nemzeti ünnepen is csak a „sajátjaihoz” szól, mintha csak azok lennének a nemzet részei, az ország polgárai. Aki ma nem fideszes, az láthatatlan sárga stigmát hord. Akár a valóságban is kitehetnék.

Azért ez nem a vészkorszak. Inkább újfeudalizmus.

Az a magyar, aki fideszes. Ha nem vagy fideszes, nem vagy magyar. Pedig tán azon az alapon kéne mérni ezt a „ki a magyart?”, hogy hogyan bánsz a nyelvvel, tisztességes, becsületes vagy-e, felemeled-e szavad, ha rosszat látsz.

Én már kétszer voksoltam a Fidesz orfűi jelöltjére, ettől akár Orbán csókosa is lehetnék. Nem rajtam múlott, hogy most csak a kritikusuk vagyok. Biztos be kéne állnom a zászlójuk alá, a sorba, kritikátlanul, de ez nem az én műfajom, mások soraiba sem állok be, nem is álltam soha.

Ez persze azt eredményezi, hogy semmibe vesznek, amit én úgy fogok föl, hogy ezáltal vagyok, lettem valaki.

Ma is az a véleménye Orbánról, mint a közfelháborodás napján?

A műsorban inkább körülírom ezt. Kell a mértéktartás. Bödőcsöt láttam a minap, ráaggatott vagy tíz jelzőt Orbánra, nevezte Lego-Ducénak, Barbie Hitlernek…

Plüss-Pinochetnek.

Meg Popcorn Churchillnek.

Disney Putyin, Teszkós Napóleon. Marcipán-Ceausescu. Lufi-Kossuth.

Sok. Lehet sikert aratni az ilyennel, hiszen az a közönség ült be, aki számára ez élvezetes, de tudni kéne visszafogottabban élni az adott szabadsággal.

Bödőcs sokkal fineszesebb és szellemesebb annál, hogy ilyen jelzők pattogtatására pazarolja a hallatlan jól működő agyát. Nekem Torgyánból is elegem volt, amikor azt üvöltözte, hogy „ruszkik, haza!”, be is szóltam neki az akkori műsoromban, hogy Józsi bácsi, már a vonaton ülnek, mennek hazafelé, ez nem bátorság, akkor üvöltöttél volna, amikor befelé jöttek.

A kevesebb mindig több. Királyhegyi Pali bácsi sztorija, hogy ha az asztalra tesznek egy tál gyümölcsöt, szőlő, körte, banán, meggy, szilva, cseresznye, mind gyönyörűen megmosva, csillog a sok vízcsöpp, de a tál szélén ott egy csipetnyi szar, az egésztől elmegy a kedved… Nem eshetünk olyan hibába, mint a politikusok, amiről közben dumálunk.

Más a tét humoristaként.

Látjuk, mik történnek Európában, terrortámadások, és tudjuk, veszélyt hordozhatnak az ellenőrizetlen bevándorlók. De gyűlöletet akkor sem kelthetünk ellenük.

Magyar gazemberek is vannak, és mégsem gaz maga a nép, a nemzet. Örkény írja: a szolidaritás a legnagyobb emberi érték. Aki látott már lenyakazós videót, én láttam, annak eszébe jut, hogy ha azok a szerencsétlenek elmenekülhettek volna a kivégzőik elől, most szintén a mi kukoricásunkban bujkálnának – valóságos menekültként.

Szóval, aki gyűlöletet kelt, az a normálisan gondolkodó ember ellensége. Jézus-követő vagyok, a szeretet és az egymás elfogadásának „apostola”, még az ellenségeimet sem gyűlölöm. Elfér egymás mellett Szulejmán és Zrínyi szobra! A szultán nem gyűlölte Zrínyit, sőt, nagyra becsülte. Ellensége volt, de nem gyűlölte.

Orbán az ön ellensége?

Ha a szolidaritást és a gyűlöletkeltést tesszük egymás mellé, akkor e téren biztosan áthidalhatatlan köztünk a különbség, vagyis elvi téren „ellenségem”, de sosem gyűlöltem. Ahogy a harag, a gyűlölet is rossz tanácsadó.

Megy még valaha szónokolni köztérre az ellensége ellen?

Jó lenne, ha olyan sikeres lenne ez az új műsorom, s általa oly erős lennék én, hogy nem kívánná a helyzet a közteret. Amúgy most március tizenötödikére is hívtak a Kossuth térre, de nem mentem.

Miért nem?

Rosszul jött volna ki, hogy a nemzeti ünnepen szónokolok, öt nappal később pedig humoristaként mondom a magamét.

Az estem fontosabb, még ha a Kossuth térre többen férnek is, mint egy színházterembe. Amúgy sem a létszám a lényeg, tavaly ilyenkor gyönyörű beszédet tartottam a Kossuth téren, mégis visszhangtalan maradt, mert oda már az ATV-nek sem jutott kamerája.

Pedig ha nagyobb nyilvánosságot kapott volna, kevesebben sorolnának a baloldalhoz.

Miért, nem oda tartozik?

Az ősi értelmezés szerint balos vagyok, tehát szolidáris, szegénypárti, de most inkább vagyok normális ember, objektivitásra törekvő középutas.

Prolihisztornak mondom magam, népi urbánusnak és liberális kereszténynek. Minden elfér bennem, és mindegyik hallatja is a szavát. Tessék engem békén hagyni a beskatulyázással.

Sándor Gyuri a testvérének tart, azt mondta múltkor: „Kikeresztelkedett zsidó vagyok, elvileg nekem kéne ott állnom, ahol te állsz, neked meg ott, ahol én, a nézeteinkben ugyan akad különbség, még sincs köztünk nézeteltérés.” Amihez én azt tudom hozzátenni, hogy az ember olyan, mint Luca széke, ami tizenhárom fajta fából készül. Kár, hogy ezt sokan nem értik. Volt nekem egy barátom, a Pali. Mindketten évekig Mátyásföldön éltünk, mindig mindent megvitattunk, sose vesztünk össze. A vizslánk hozott össze bennünket, de annyira, hogy Pali egyik lányának én voltam a vőfélye, még Erdélybe is együtt utaztunk. Pali jobboldali, amit én akceptálok is, vitáztunk, gyakran beszélgettünk, nézetet cseréltünk, gond nélkül, a nézetkülönbségeink ellenére is becsültük, szerettük egymást. Négy-öt éve hívtam, mi van vele, rég beszéltünk, e-mailekre nem reagál, ő meg előbb morcosan hümmögött, aztán kinyögte, a nézeteink terén vállalhatatlanná dagadt köztünk a különbség.

Kérdeztem: ez akkor azt jelenti, hogy mostantól nem vagyunk barátok? Azt felelte: igen.

Nagy kár, hogy kettőnk közül csak számomra értékesebb a barátság, mint a hovatartozás. Ismeri Fodor Ákos vonatkozó minihaikuját?

Nem.

„Mindenkinek van igaza.” Ez így helyes. És nem úgy, hogy mindenkinek igaza van. Az első jó, a második nem jó.

Nekem az is tetszik, amit szintén ön szokott idézni Furmann Imrétől, a rendszerváltás idejéből: „Az agyam demokrata, a szívem magyar, a szellemem szabad, a faszom meg fideszes.” Azóta bonyolultabb lett a közéletünk. Ön kiigazodik benne?

Őszintén? Nem teljesen.

Azt mondja a darabban: „Ha utazol és nem tévedsz el, nincs miről mesélned.”

Ezt is hogy eltaláltam, nem?

2014-ben országgyűlési képviselőjelöltként segítette az LMP-t. 2018-ban is így lesz?

Aligha.

Amikor Karácsony Gergelyék távoztak a pártból, az LMP olyan lett, mint egy ápolt, fehér fogsor, amiből hiányzik egy-két fog, s félő volt, a párt kiesik a parlamentből.

Segíteni akartam Schiffer Andrásnak, akit felkészült, egyik oldalra sem húzó politikusnak tartok. Eredetileg úgy volt, Pécsett leszek jelölt, itt akár nyerhettem volna is, de Schiffer úgy gondolta, az a nagy durranás, ha Hódmezővásárhelyen, Lázár János ellenében állok ki.

Szűk hét százalékot szerzett.

Ami jobb volt az LMP országos átlagánál.

Ez nem lepett meg, és ennél sokkal többet hozott az LMP-nek a jelenlétem.

Az, hogy szolidáris voltam velük, és a nevem miatt jobban odafigyeltek rájuk. A hat százalékukban én is benne voltam, ezt ők is tudták.

Került be LMP-sként író, Kukorelly Endre, listán, gyorsan elege lett az egészből. Ön meddig bírta volna?

Nem tudom. Két lehetőség van: vagy hallgatok, azzal jelzek valamit, vagy beszélek, és elmondok valamit. De abba belehalnék, ha leszűkítenék egy, két, három percre a felszólalási lehetőségeimet.

Mi lesz, ha Schiffer jövőre is segítséget kér öntől?

Itt, Pécsett talán volna értelme indulni, de sok mindent kell átgondolnom. A következő éveim nagyon fontosak lesznek, az elmúlt hetven évem is az volt. Ha nem érzem is a koromat, a hetven az csak hetven. Mondják, elég jó a képviselői fizetés, de engem nem érdekel a havi fix.

Ma is bejöttem a színházba a premier előtt, kérdezte az igazgató, szerződtem-e már. Azt válaszoltam, János, ma szót se az anyagiakról, ma a csodatevésnek van ideje.

Imádom Szókratész védőbeszédét, és gyakran példálózom vele: „Nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon.”

Erényből vagyon? Dehogy.

Akkor is, mindenképp erényesnek lenni. Fontosabbnak tartom, hogy jó ember legyek, mint hogy jó humorista. Mert humoristaként elbukhatok, elveszhet a humorom, de emberként nem veszhetek el, meg kell maradnom normális, szerető és szerethető embernek.

Azt mondja az előadásban: „Remény szeretnék lenni.”

Ja. Mert a remény hal meg utoljára.