Élet-Stílus

“Sokan véresek voltak. A maszkosok arról vitatkoztak, megerőszakoljanak-e minket vagy csak dobjanak egy gödörbe”

24.hu
24.hu

2016. 03. 25. 19:28

Ehetetlen halak, mérgező rizs és napokig tartó viszketés minden mosakodás után – ezt hagyja maga után egy tíz éve nyitott aranybánya Thaiföld északkeleti részén, távol a turistáktól hemzsegő tengerpartoktól. Amíg a „félénk” helyi férfiak a rizsföldeken dolgoznak, a falusi nők tárgyalnak, blokádokat építenek és eltömítik a bányászok vécéit. Helyszíni riport.
Korábban a témában:

Nem kell félni, ez a falun kívülről van

– szögezik le gyorsan a háziasszonyok, amikor egy tál édes gyümölcsöt, gujávát kínálnak a falujukba, az északkelet-thaiföldi Ban Na Nong Bongba érkező európai újságíróknak. A környék végeláthatatlan rizsföldjei, dús trópusi erdői és kristálytiszta forrásvize évszázadokon keresztül látták el élelemmel az itt élőket – a faluba vezető vöröses út mentén kihelyezett bányaellenes plakátok és egészségvédelmi figyelmeztetések utalnak arra, hogy valami megváltozott. Amióta a közeli hegyen megnyitott egy cianidos technológiát használó aranybánya, aki csak teheti, nem iszik, nem eszik semmit, ami erről a vidékről származik.

2006-ban nyitott a bánya, azóta sorra betegszenek meg az emberek. Az én férjem vesebajban halt meg egy éve. Volt, akinek agytumora lett, más meg lebénult

– sorolja könnyes szemmel egy idős özvegy, a falu közösségi házának a fapadlóján ülve. A falusiak meg vannak győződve, hogy ezeket a megbetegedéseket a bányából a földbe és a vízbe mosódó cianidszennyezés okozza. Amióta megnyitott a bánya, mosakodás után napokig viszketnek, a rizsföldeken dolgozók pedig bőrbetegségekkel küzdenek.

Ebéd a falu közösségi házának teraszán – minden alapanyagot több mint tíz kilométerről szállítottak a faluba
Fotó: Anna Ūdre

Csak rossz rizs terem most, és feleannyi, mint a bányanyitás előtt. Négy éves korom óra termelek rizst, máshoz nem értek, úgyhogy csak csinálom ezt tovább

– mondja szomorúan egy helyi férfi. A régi vevői viszont elpártoltak, mert félnek, hogy mérgező a rizs. Egy thai vállalat ajánlotta fel a falusiaknak, hogy féláron mindent felvásárol.

Azt állítja a cég, takarmánynak veszik meg rizst. Mondjuk, azt sosem láttuk a saját szemünkkel, hogy tényleg állatoknak adnák

– teszi hozzá a férfi.

A férfiaknak figyelni kell

Amíg a férfiak a rizsföldeken dolgoznak, a feleségeik sem ülnek otthon tétlenül: a nők állnak a környékbeli falvakat összefogó, bányaellenes tiltakozások frontvonalában.

Talán azért, mert a férfiak el vannak foglalva a földeken, meg félénkek is. Mi viszont harcolni akarunk a földért, az egészségünkért. És van súlya szavunknak. Ha a nők mondanak valamit, a férfiaknak figyelni kell ránk

– magyarázza egy fiatal lány, hogy főként miért a nők vesznek részt a helyi civil aktivizmusban.

A faluban élők az ország legnagyobb, körülbelül 22 millió embert felölelő etnikai és kulturális kisebbségi csoportjához, a lao-isaanhoz tartoznak. A lao-isaan nők fontos szerepet töltenek be a társadalomban: nemcsak a háztartást vezetik és kezelik a családi kasszát, de a családban a lányok öröklik a földbirtokokat is. A falusiak szerint ezzel is magyarázható, hogy a nők jobban kötődnek az otthonukhoz, a földjükhöz, és ha kell, harcolnak is érte.

A mozgalom tagjai a falu közösségi házának teraszán
Fotó: Anna Ūdre

A nők helyzetét viszont nehezíti, hogy a lao-isaan kisebbséghez tartozókat a többségi társadalom nagy része másodrendű állampolgárként kezeli, hivatalos tanácskozásokra, gyűlésekre gyakran meg sem hívják őket. Ezt tapasztalták a helybéliek az aranybánya megnyitásakor is. 2003-ban kapta meg a bányászati engedélyt egy ausztráliai bejegyzésű cég, a Tungkum Limited.

A cég azt állítja, hogy az engedély megszerzése előtt környezeti- és egészségügyi hatásvizsgálatot végeztek, és találkozókat szerveztek a hegy lábánál lévő faluk lakóival. Mi egyetlen meghívót vagy dokumentumot sem kaptunk

– mondja egy középkorú férfi, Surapan Rujichaiwat. A helyiek 2006-ban hallottak először az aranybányáról, amikor már a munkagépek robogtak el a falujuk mellett.

Ha a nők tárgyalnak, nem folyik vér

Surapan ekkor alapította meg a „Khon Rak Baan Koed”, azaz „Emberek, akik szeretik az otthonukat” mozgalmat. Kezdetben csak 5-6 aktív tagjuk volt, de az éveken át tartó tiltakozások során a bányahegy lábánál fekvő hat falu szinte minden lakója csatlakozott hozzájuk. „Surapan a mi tudósunk és kutatónk” – veszi át a szót Surapan felesége. A férfi olvassa a híreket és minden olyan törvényt, ami a bányászatra és a falusiak jogaira vonatkozik.

Amikor viszont a hatóságokhoz megyünk tárgyalni, csak egy dolgom van: én vagyok a sofőr – mondja nevetve a férfi, majd hozzáteszi: A nők jobban beszélnek. Ha ők tárgyalnak, biztos nem fog vér folyni.

A nők izgultak, amikor először kellett a falutól 500 kilométerre lévő Bangkokba menniük tárgyalásra. Úgy hallották, a főváros borzasztó hely a nők számára – szinte mindenkinek volt olyan ismerőse, aki azért költözött oda, hogy jobb esetben takarításból, nemegyszer viszont szexmunkából szerzett pénzzel támogassa az otthon maradt családot.

Kellemesen csalódtunk, mert Bangkokban mindenki nagyon tisztelettudóan bánt velünk

– meséli Momai. A helyi, vidéki hivatalokban ennek pont az ellenkezőjét tapasztalták.

Ott mindig lenéznek minket. Nem is azért, mert nők, hanem mert szegény falusiak vagyunk.

Akárhogy is bántak velük, akárhányszor küldték el őket, az aktivisták addig jártak a hatóságokhoz, amíg azok bele nem egyeztek, hogy hivatalos állapotfelméréseket végezzenek. Ezek beigazolták a falusiak félelmeit. A bányanyitás után két évvel a helyi egészségügyi háromszáz itt lakó vérében mutatott ki jelentős mennyiségű nehézfém tartalmat, és azt is megállapították, hogy a falukban túl magasra emelkedett a víz cián-, arzén-, kadmium és mangántartalma. A hivatal tájékoztatta a falusiakat, hogy a helyi víz és az abban élő állatok emberi fogyasztásra alkalmatlanná váltak.

Az aranybányához vezető út
Fotó: Anna Ūdre

Vitatkoztak, hogy megerőszakolják-e őket

A bánya viszont továbbra is zavartalanul működött, a falusiak pedig egyre indulatosabban tiltakoztak. Blokádokat, úttorlaszokat építettek a munkagépek útvonalán, amelyeket a nők és férfiak felváltva őriztek. Ha a bányászati cég egy blokádot leromboltatott éjszaka, másnap a falusiak újat építettek helyette.

Ez az állóháború egy véres összecsapással ért véget 2014 májusában. Az egyik éjszaka körülbelül háromszáz fekete ruhás, husángokkal, késekkel és puskával felszerelkezett ember jelent meg a falu körül.

Az arcukat símaszkkal takarták, azóta sem tudjuk biztosan, hogy kik voltak ezek. A blokádunkon akartak keresztüljutni, hogy a bányából elszállítsák az aranyat

– mondja egy huszonéves lány, aki a bölcsészettudományi egyetem elvégzése után érkezett vissza a szülőfalujába, hogy segítse az aktivistákat.

A lány már otthon aludt, amikor megcsörrent a telefonja.

Az egyik barátnőm aznap éjszaka a blokádot védte. Hívott, hogy rohanjak segíteni, mert valakik támadnak. Amikor odaértem, már mindenki bilincsben feküdt, és engem is a földre tepertek

– mondja a lány remegő hangon.

Sokan véresek voltak körülöttem. A maszkosok arról vitatkoztak, hogy előbb megerőszakoljanak-e minket vagy csak dobjanak egy gödörbe, és szórjanak ránk földet – aztán mégsem történt semmi, csak a puskájukkal lövöldöztek néha az levegőbe. Én meg sem mertem moccanni, csak imádkoztam.

A fegyveresek razziája körülbelül hajnali négyig tartott, és a falusiak közül negyven férfit és nőt sebesítettek meg. A helyiek szerint a rendőrség és a katonaság tagjai is részt vettek a támadásban, de ezt azóta sem tudták kivizsgáltatni.

Az összecsapás után egy héttel a katonai vezetés puccsal átvette az irányítást az egész ország felett. Felfüggesztették az alkotmányt, új törvényeket hoztak. A mi ügyünket meg mintha elfelejtették volna

– mondja Surapan.

Anti-puccsista tevékenység

A hatalmat átvevő katonai junta ráadásul országszerte betiltott minden politikai szerveződést.

Ha valahol ötnél több ember gyűlik össze, az már antipuccsista, illegális tevékenység. A mi mozgalmunknak semmi köze ahhoz, ami a fővárosban történik. Mégis antipuccsistának tartanak minket, sokunkat megfigyel a katonaság

– magyarázza Surapan. A falusi nők viszont nagyobb tiltakozások nélkül is megtalálták a módját, hogy a bánya működését nehezítsék: ha másra nem volt lehetőségük, a falu mellett, a katonák és a bányászok átmeneti szállásain az éj leple alatt elvágták az elektromos vezetékeket és eltömítették a vécéjüket.

Surapan, az „Emberek, akik szeretik az otthonukat” mozgalom alapítója, jobbra felesége, Momai
Fotó: Anna Ūdre

Sok évi harc után 2014-ben a vállalat átmenetileg le is állította a bányászatot, több okból kifolyólag: az egyik raktározójuk javításra szorul, meg kell újítaniuk az erdőhasználati engedélyüket, ráadásul rengeteg adósságot is felhalmoztak az elmúlt években. A cég azt is rebesgette, hogy a problémás thaiföldi bánya helyett inkább a szomszédos Laoszban folytatnák a tevékenységüket. Addig is viszont a falusi aktivistákat perlik a cég becsületének megsértése és a blokádok által okozott bevételkiesés miatt: a jelenleg is folyó perben 50 millió bahtos (közel 400 millió forintos) kártérítést követelnek, többek között egy 15 éves, középiskolás lánytól.

Ha a faluban mindenki mindenét eladná, akkor sem lenne ennyi pénzünk

– mondja Momai, de elszántan hozzáteszi: addig fognak harcolni, amíg végleg be nem zár a bánya.

Az isaan nőknek sok olyan tulajdonsága van, ami segít a harcban: türelmesek, kitartóak vagyunk és nem hagyjuk magukat elbátortalanítani. És persze főzni is jól tudunk – alig várjuk, hogy ismét a helyi halat és rizst tehessünk a tányérra, mert az a legfinomabb.

(A cikk a Minority Rights Group International által szervezett „Minority Realities” képzés és thaiföldi terepmunka keretében készült.
Szerző: Zöldi Blanka)

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.