Az ok persze egyértelmű, Prodigy a neve, de a tömeg meglepő módon nem bizonyult egydimenziósnak, ugyanis már este hatkor, a világ legunalmasabb zenekarai közé tartozó British Sea Power eltakarodása után a keverő mögötti részig beterítette a nagyszínpad előtti teret, amire ebben az időpontban a legritkábban van példa. Még érdekesebb a dolog, ha tudjuk, hogy mindez a Skunk Anansie miatt történt, az ugyanis világos, hogy érdekes a parádés hangú fekete énekesnővel, Skinnel kiálló rockegyüttes koncepciója, meg az is, hogy volt pár slágerük annak idején, de ettől még egy tipikus kilencvenes évekbeli bandáról beszélünk, ami a dicső (?) évtized végén feloszlott, elfelejtődött, és tavalyelőtt sem épp nagy csinnadrattával alakult újjá.
Mindegy, úgysem jövök rá, miért, de valamiért tömeg volt, és a zenekar ezt lendületes játékkal, Skin pedig közönségbe ugrással, tenyereken lépdeléssel, vigyorgással, futkározással, szóval magával ragadó frontemberkedéssel, és persze hibátlan énekléssel díjazta. A hiba annyi, hogy mindehhez a Charlie Big Potatoe-t leszámítva egyetlen dala sincs a csapatnak, ami érdekesebb lenne a középszerűnél, mert így aztán meghatározó élmény helyett elég üres fesztivállátványosság lett a koncertből. Persze a tömeg remekül érezte magát, szóval a célnak megfelelt a buli, bármit jelentsen is ez.
Az energia pedig köztudottan nem vész el, és ennek megfelelően a Skunk Anansie produkciójából hiányzó erőt Dizzee Rascal hamarosan maradéktalanul pótolta is. A brit rapper egyetlen segéd MC-vel és egy DJ-vel állt (illetve inkább ugrott) színpadra, de amit levágott, az alapján egyértelművé vált, hogy nincs is szüksége többekre a placc belakásához, mert egy percen belül mindenki ugrált. A titok valószínűleg az, hogy a 25 éves fazon egész eddigi karrierjét nagyon szimpatikusan igazgatta, zenéjével tökéletesen lekövetve azt, ahogyan csóró, kilátástalan helyzetű utcahősből gazdag sztár lett, a minőségben viszont végig állandóságot képviselve, és most a színpadon is úgy viselkedett, mint aki tudja, honnan jött, hol tart, és merre halad.
Más szóval egyszerre volt odab…ós és szórakoztató, és még véletlenül sem keverte össze, hogy mikor melyiknek kell lenni: eszetlen tempójú nyelvpörgetések közepette megküldte a régi, kőkemény grime-témákat, és bemutatta újabb, bulis énjét is, a kettő pedig egyáltalán nem került ellentmondásba egymással, ahogyan az sem, hogy egyszer ördögvillázva azt kérdezte, „Where’s my moshpit crew?”, másszor meg a kezével legyezve azt, hogy „Where’s my bouncing crew?”. Tehetség és józan ész ritka szerencsésen keveredik a csávóban, és mivel új számokat is nyom már, azt is lehetett konstatálni, hogy az arány egyhamar nem fog felborulni. Belőle például nyugodtan lehetne visszatérő szereplő a Szigeten.
Annál is inkább, mert idén a fesztivál legrondább átfedéseként bulija vége egybelógott a Deftones koncertjének elejével, azt meg vétek lett volna kihagyni, ugyanis a sacramentói metálzenekar szintén kivételes egyensúlyi állapotok ritka és értékes terméke. A szerencsés együttállást itt az eredményezi, hogy a csapat tagjai mind a megfelelő helyről jönnek – a gitáros egy rendes metálos, az énekes egy Cure-rajongó, a dobos Police-os, satöbbi –, és egészen egyedülálló módon tudnak együttműködni, ami azt is megengedi nekik, hogy a szó pozitív értelmében öntörvényűen zenéljenek. Az eredmény pedig egy valószínűtlenül erőszakos riffekből és valószerűtlenül lebegő témákból, gonosz rekesztésből és sóhajtozó énekdallamokból összeálló külön dimenzió a szürrealitás és a földhözragadtság határán.
Ebből adódóan a Deftones zenéjének két bejárata is van, és a mostani koncert legnagyobb érdekessége épp az volt, hogy míg pár éve a Petőfi Csarnokban egyértelműen a szürrealitás felőli kaput tárta ki az együttes, most a realitás irányából nyitottak ajtót: üveges szemek helyett fókuszált tekintetek néztek vissza a színpadról, a kellemesen kásás, taknyos hangzás pedig áttekinthető és arányos megszólalásnak adta át a helyét. Magánrezidenciájuk azonban innen is könnyen beszippantotta az embert, és a Diamond Eyes-tól a torokszorító Kimdraculán és a kegyetlen Koreán át a bizarrul szép Passengerig ugyanúgy végigkísértek az összes tükörtermükön, mint a múltkor, sőt még az olyan, elég direkt elsőlemezes témákra is szakítottak időt, mint a Root vagy a 7 Seconds, úgyhogy lényegében ugyanoda is lyukadtunk ki, mint anno. Épp csak annyi volt a különbség, hogy most a végén nem azt érezte az ember, hogy az ég tudja csak, mi lesz a következő lépésük, hanem azt, hogy ez a zenekar még mindig érik, és egyre tudatosabban viszonyul a zenéjéhez, aminek köszönhetően nemcsak erre a fellépésre lehet nagyon jó érzéssel visszagondolni, hanem a Deftones jövőjével kapcsolatban is meg szabad kockáztatni a nagy reményeket.
Aki látta Chino Morenóékat, annak a nap fő koncertje ezzel le is volt tudva, de az igazi fesztiválheadliner, a Prodigy valójában még hátravolt, illetve már zakatolt is a nagyszínpadon, iszonyatos tömeg előtt. Az együttes műsorának második fele alapján még a Judas Priest három-négy meglepetést tartalmazó, deklaráltan best of jellegű setlistje is kiszámíthatatlanabbnak tűnt, mint az övék, de nyilván nem is megdöbbenni gyűlt össze a tömeg, hanem ledaráltatni az agyát az Invaders Must Die-ra, a Diesel Powerre meg a Smack My Bitch Upra, illetve elénekelni a végén az Out of Space-t, erre pedig kétségkívül kitűnő alkalmat kínált a koncert. Azt mondjuk nem hiszem, hogy bárkinek is hiányoztak volna, ha nincsenek ott idén a nagyszínpadon, de az is tény, hogy nem voltak útban így sem, úgyhogy tegyünk egy újabb pipát a nevük mellé, aztán fordítsuk a tekintetünket a jövő felé.
