A magyarság történelme vérrel és háborúkkal terhes, mondhatni túlterhelt: néhány korai hódítást kivéve az ország folyamatos önvédelemre kényszerült, évszázadokig nem lehetett a maga ura. Talán ezért is élnek a köztudatban sokkal élénkebben a vesztes csatáink, az elbukott háborúink Muhitól Mohácson át Trianonig és a szovjet megszállásig, mint a nagy diadalok. Merthogy ilyenekből is akad szép számmal: egyes győzelmek egyenesen a nemzet megmaradását jelentették, míg mások ugyan csak átmeneti sikert hoztak, mégis felfigyelt rájuk a világ.
A brentai csata
A honfoglalás utáni, kalandozásoknak nevezett hadjáratok a zsákmányszerzésen túl komoly külpolitikai, diplomáciai célokat is szolgáltak. Mint 899-ben, amikor őseink Arnulf keleti frank király szövetségeseként I. Berengár itáliai király ellen vonultak. Az ellenük küldött, állítólag háromszoros túlerőben lévő lovagsereget kisebb csapatok színlelt megfutamodásokkal csalták maguk után a Brenta folyóhoz, amelynek túlpartján a magyar főerő állomásozott. A vasba öltözött vitézeknek nehézkes lett volna az átkelés, ráadásul a magyarok alkudozni kezdtek: minden zsákmány, foglyot visszaadnak a szabad elvonulás fejében.
Az elbizakodott Berengár pihenőt engedélyezett a vitézeinek, mire szeptember 24-én a magyarok szempillantás alatt átúsztattak a folyón, és lemészárolták az ellenséget. Liudprand longobard krónikás ezt írta: „A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatti hosszas várakozásban kifáradva, táborszerte leszálltak a lóról, hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették lovukat.” A lovagsereg megsemmisült, Berengár is csak úgy tudott megmenekülni, hogy közkatonának álcázta magát.
A pozsonyi csata
Az európai nagyhatalom Keleti Frank Királyság 907 nyarán látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon újdonsült szomszédjával, az erős és „veszélyes” Magyar Nagyfejedelemséggel. A kor egyik legnagyobb és legmodernebb hadserege indult a Duna mentén keletnek három oszlopban, a folyó két partján, valamint hajókon a vízen. Árpád vitézei hagyták az ellenséget mélyen benyomulni, majd Pozsony környékén lecsaptak rá: július 4-én megsemmisítették a déli hadoszlopot, felgyújtották a Dunán közeledő hajókat. Éjjel pedig átúsztattak a folyón, és másnap szétverték az északi sereget is.
A Sváb Évkönyv így számolt be a végeredményről: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.”
A cserhalomi vagy kerlési ütközet
Amíg le nem sújtott a turáni átok, I. Salamon király és unokatestvérei, Géza és László egyetértésben vezették az országot, együtt legyőzhetetlenek voltak. Keservesen megtapasztalta ezt az országra 1068-ban betörő, jókora besenyő had, amely hatalmas pusztítást okozott és rengeteg foglyot ejtett Erdélyben. A magyar had a Kerlés melletti Cserhalom-dombon kapta el az ellenséget, a Képes krónika így ír: „Kardcsapásokkal hasogatták a frissen beretvált kun fejeket, akár az éretlen tököt.” A király és a hercegek egyaránt kitüntették magukat a harcban, itt történt a híres eset, amikor a későbbi Szent László párviadalban ölt meg egy magyar lányt elrabló besenyő vitézt.
A nándorfehérvári diadal
II. (Hódító) Mehmed 1456 júliusának elején kezdte meg Magyarország, sőt, a keresztény Európa kapujának számító Nándorfehérvár ostromát. Ha a vár elesik, az oszmánok előtt szabad út nyílik Buda és Bécs, illetve Itália felé. A 150 ezresre mondott ostromló haddal szemben Szilágyi Mihály hétezer védője állta a sarat hosszú ideig, míg Hunyadi János át nem törte az ostromgyűrűt, hogy erősítést vigyen. A túlerő azonban még így is óriási volt, a falak lerombolása után Mehmed július 22-én mindent elsöprő döntő rohamot parancsolt, amikor a Száva partján hirtelen felbukkantak Kapisztrán János népfelkelői.
Fanatikus támadást intéztek a török tábor ellen, mire Hunyadi is kitört a várból, hogy egy rövid, de annál véresebb csatában tönkreverje, megfutamítsa az ellenséget. A nándorfehérvári diadalra Európa fellélegzett, hőseink tettét a déli harangszó élteti a mai napig minden keresztény templomban.
A kenyérmezei csata
A Magyar Királyság 1463-ban került a hatalmas Oszmán Birodalom közvetlen szomszédságába, de egymás kóstolgatásán túl a nándorfehérvári diadal óta nem történt súlyos összecsapás. Amikor viszont Mátyás király nyugati hódításaira kezdett koncentrálni, Isza bég 10–20 ezer fős haddal tört Erdélyre. Báthory István erdélyi vajdának 5–8 ezer főre becsült sereggel kellett vállalnia az összecsapást a dél-erdélyi Kenyérmező síkján 1479. október 13-án.
A túlerő már csaknem megtörte a magyarokat, amikor 2–3 ezer lovasa élén megérkezett Kinizsi Pál, és két karddal a kezében üvöltő oroszlánként vetette magát a törökre. A két hadvezér valójában profi módon harapófogóba fogta és megsemmisítette az ellenséget. A török-magyar háborúk már akkor is jó évszázados történetében ez volt a legnagyobb arányú összecsapás, és az is maradt Mohácsig.
Bécs elfoglalása
Hunyadi Mátyás fia, Corvin János öröklése érdekében indított hadjáratot Habsburg Frigyes ellen, amelynek csúcspontja Bécs elfoglalása volt. A hatalmas, kiválóan erődített város ostroma két és fél évig tartott, és leginkább a kiéheztetésre játszott, a nagy ütközeteket kerülték. Mátyás és Beatrix 1485. június 1-jén vonult be a későbbi császárvárosba hatalmas pompával, az esemény éppúgy lázba hozta az európai közvéleményt, mint Konstantinápoly 1453-as eleste vagy az itáliai Otranto török megszállása 1480-ban. Hosszabb távon azonban Mátyás nem járt sikerrel, Frigyes ugyanis nem hagyta magát megtörni, és nem mondott le a magyar trón iránti igényéről, Mátyás halála után pedig a meghódított területeket is visszakapta 1491-ben.
Eger ostroma
Amikor I. Ferdinánd 1551-ben, ha csak átmenetileg is, de megszerezte az uralmat Magyarország keleti területein is, I. Szulejmán szultán nagyszabású háborút indított. Célja a déli, hódoltsági területek biztosítása volt, sorra estek el a kisebb és nagyobb jelentőségű várak. Eger volt az utolsó erősség a jórészt védtelen északi városok, fontos érclelőhelyek felé, így kiemelt stratégiai szerepet vitt.
Dobó István mintegy 2000 védővel várta az ostromot, a körülbelül 40 ezer fős oszmán had 1552. szeptember 9-én zárta be körülötte az ostromgyűrűt. A jól bevált taktika alapján a falak lövetése mellett sorra indultak a rohamok, amiket a védők elképesztő kitartással vertek vissza. Az idő pedig a magyaroknak dolgozott: a török sereg a korán érkező fagyok és a fogyatkozó készleteik miatt az október 12-ei és 13-ai két nagy roham után 17-én feladta az ostromot.
A pákozdi csata
Az 1848. március 15-én kitört forradalom sikert aratott, miután a több oldalról is szorongatott Habsburg-vezetés sorra hagyta jóvá a követeléseket. A háttérben azonban folyt a felkészülés, ami végül szeptemberben bukott felszínre: Josef Jellasics horvát bán felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, és 11-én átlépte a Drávát, hogy „rendet tegyen” Pesten. A Móga János vezette honvédsereg egy darabig hátrált, majd Székesfehérvár eleste után megvetette a lábát a Pátka-Sukoró-Pákozd vonalon, és szeptember 29-én megütközött Jellasiccsal.
A rendkívül zavaros közjogi helyzetben (császári-királyi katonák álltak szemben császári-királyi katonákkal) az összecsapás nem volt se hosszú, se véres, a bán visszavonult és fegyverszünetet kötött. A pákozdi csata sokkal inkább politikai jelentőségű: a forradalom itt vált szabadságharccá, a magyarok egyértelművé tették, hogy fegyverrel is megvédik hazájuk szuverenitását.
Buda visszavívása
Miután a magyar honvédség 1849 áprilisában Komáromnál megfutamította az osztrák főerőket, a politikai és katonai érvek is amellett szóltak, hogy egy Bécs elleni támadás helyett inkább Budát vegyék vissza. Május 4-én Görgei Artúr 30 ezer honvéd élén kezdte meg az ostromot, „odabent” ötezer császári katona védekezett Heinrich Hentzi parancsnoksága alatt. Május 21-én, hajnali három órakor Nagysándor József I. hadteste áttört a falakon, miközben Aulich II. és Knézich III. hadteste északi és déli irányból támadta a kapukat.
A várba özönlő magyarokkal szemben az idős Hentzi maga vezette szuronyrohamra katonáit, karddal kezében érte halálos lövés a Szent György téren. Buda visszavételének hatalmas erkölcsi értéke volt, a főváros visszaszerzése megkoronázta a fegyveres harc sikerét.
A limanowai csata
A nagy háború első évének végén már-már úgy tűnt, hogy az „orosz gőzhenger” áttöri a védelmet, és betör a Kárpátokon belülre. Limanowa, a Krakkótól délre fekvő település környékén az osztrák-magyar védelem jobbszárnya az összeomlás szélén állt, a katonákat napi két alkalommal cserélték. Amikor a váltásként érkező 9. „Nádasdy” huszárezred Muhr Ottmár vezetésével előbukkant egy stratégiailag fontos domb mögül 1914. december 11-én hajnalban, a védők többsége halott volt, órákon vagy perceken múlt az orosz áttörés. Az idős ezredes egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és bár támadásra nem volt parancsa, „Huszárok, utánam, huszárok, előre! Gyertek, fiúk!” felkiáltással az ellenség felé rohant, ezrede követte.
Kardjaikat és lovaikat hátrébb hagyták, egy szál karabéllyal (benne öt tölténnyel) támadtak: a puskát bunkósbotként használva, botokkal, puszta ököllel vetették magukat a kétszeres túlerőre. A hihetetlen, „gyalogos huszárroham” lendülete magával ragadta a bajtársakat, általános támadás bontakozott ki. Muhr Ottmár halálos sebet kapott, de az oroszok megfutottak. A limanowai győzelemmel elhárult a veszély, hogy a cári erők áttörik-átkarolják az osztrák-magyar állásokat, és ezzel jó eséllyel eldöntsék az egész háború kimenetelét.
