II. Miklóst, az utolsó orosz cárt 127 éve, 1896. május 14-én koronázták meg, május 18-án pedig hatalmas, fényűző ünnepséget rendeztek tiszteletére. A népünnepély sajnálatos módon valódi rémálommá változott, amely több mint ezer ember halálát okozta. Uralkodása tehát igazi tragédiával kezdődött, és éppen ilyen tragikusan ért is véget – írja a Múlt-kor.
Pompás ünnepség
II. Miklós országlása apja, III. Sándor 1894-ben bekövetkezett halála után vette kezdetét, megkoronázására azonban csak 1896-ban került sor. A fényűző koronázási szertartás költségei egymillió rubelre rúgtak, csak a cárné ruhája hozzávetőleg húszezer rubelbe került (egy munkás akkoriban évente 300 rubelt keresett).
A cári tulajdonban álló palotákat és épületeket felújították, az utcákat feldíszítették, a jeles alkalomra emlékérmet vertek, még kantátát is rendeltek a neves zeneszerzőtől, Alekszandr Glazunovtól. A cári pár több kilométer hosszú katonai díszmenet kíséretében vonult át a Kremlbe, majd az abban található Uszpenszkij-székesegyház előtt sor került a koronázásra.
Az örvendetes eseményt ágyúlövések adták a tömeg tudtára, aznap este hétezer vendég számára adtak díszvacsorát, amelyre előkelőségeket és diplomatákat hívtak meg. A várost kivilágították, és a tömeget is megvendégelték, ez azonban még csak az ünneplés kezdete volt.
Népünnepélyből katasztrófa
A koronázás után négy nappal népünnepélyt hirdettek a város északnyugati határában található Hodinka-mezőre ökörsütéssel és ingyen sörrel. A résztvevők hagyományosan ajándékra is számíthattak az új cártól, de a hatóságok alaposan alábecsülték a várható tömeget.
Az ajándékosztást reggel nyolc órára tűzték ki, de már hétkor azt híresztelték, hogy az esemény megkezdődött, és az emberek egymást taposva-lökdösve kezdtek előrenyomakodni.
A lesújtott cár még aznap százezer rubelt adományozott az áldozatok családjának és le akarta mondani a francia követségen tervezett esti bált is. Tanácsadói erről a francia–orosz szövetség fontosságára hivatkozva lebeszélték, ennek súlyos következményei lettek.
A nép az uralkodót érzéketlennek tartotta, aki nem törődik a szegények halálával, a forradalmárok pedig azt terjesztették, hogy személyesen felelős a tragédiáért, és már ekkor ráragasztották a „Véres Miklós” gúnynevet.
Tragikus kezdet, tragikus vég
II. Miklós uralkodásának nemcsak kezdete, hanem vége is tragikus volt. A cár befolyásolható, gőgös és önkényeskedő volt, belpolitikáját az erősödő forradalmi mozgalom elleni harc jellemezte, tűzzel-vassal verte le az 1905–07 évi polgári forradalmat.
Országa felkészületlenül sodródott bele az első világháborúba, a harctér borzalmai, az éhínség, a nyomor a cár ellen hangolta a népet. Az 1917-ben kitört polgári demokratikus forradalom hatására március 2-án Miklós lemondott trónjáról, március 8-án letartóztatták, majd családjával együtt Jekatyerinburgba szállították.
A csontvázakat 1991-ben megtalálták, és a Romanovok családi sírboltjában, a szentpétervári Péter-Pál erődben temették el.
