Timothy Darvill, a Bournemouth-i Egyetem régésze egész karrierjét az újkőkor (Európában nagyjából a Krisztus előtti 7.–2. évezred), azaz a neolitikum megismerésének szentelte, vizsgálataiban a Stonehenge kiemelt fontosságú. A legendás építmény belsejében utoljára 2008-ban, közel 50 év szünet után végeztek ásatást, a feltárás egyik vezetője Darvill volt. A szakértő az utóbbi időkben azzal került be a hírekbe, hogy megfejtette a Stonehenge feltételezett naptárrendszerét.
Miért éppen a neolitikumot választotta a szakterületének?
Egyszerű, úgy vélem, hogy ez az emberiség egyik legizgalmasabb periódusa, hiszen annyira különbözik napjainktól. A neolitikumban fajunk mindent merően eltérően csinált, az egész lenyűgözően idegen, mégis kapcsolódunk hozzá. Régészeti szempontból adott a feladat: a temetkezési szokásokból, a kövek használatából és egyéb nyomokból kiindulva kell megfejtenünk ezt az egészen rendkívüli korszakot.
Az újkőkorban nem születtek írásos emlékek. Miként lehetséges így rekonstruálni a korabeliek mindennapjait, hiedelmeit?
A mindennapi élet viszonylag egyértelmű, meg tudjuk állapítani például, hogy mit ettek, mondjuk gabonaféléket, szarvasmarhát, juhot, sertést. Ismerjük valamennyire a környezetüket is, amelyben mindenféle vadállatok és vadnövények voltak jelen. Mindez meglehetősen jól rekonstruálható, szinte tényszerű, a feltárásokon előkerült leletek tükrében rutinszerűen vizsgálható.
A nehézséget az okozza, ha eggyel továbblépünk, és feltesszük a kérdést: hogyan látták a világot, hogyan gondolkoztak róla, illetve miként kommunikálták ezeket a nézeteket. Ez az igazi kihívás. Különböző dimenziókat kell összehozni, a régészek pedig rengeteget dolgoztak, dolgoznak ezen. Szakértőként könnyű leírónak lenni, és egy bizonyos pontig meg is tehetjük ezt, de egyben szükséges analitikusként is viselkednünk. Végig kell gondolnunk, hogy mi késztette az egykori embereket az adott cselekvésre.
Számomra a neolitikum egy meghatározó változása a napkultuszok megjelenése az időszámítás előtti 3. évezred közepén. Ez a folyamat igen széleskörű, Nyugat-Európában, Közép-Európa egyes részein és Észak-Európában is lezajlik. A központi gondolat a Mediterráneumból származik: a nap egy istenség, képes befolyásolni az emberek életét és tevékenységét. Ez a nézet a régészeti anyagon is nyomot hagyott, Észak-Európában például a napkultusz felbukkanása egybeesik az új típusú megalitikus építmények megjelenésével, amelyek közül a Stonehenge csak egyetlen példa.
A nap teljesen dominálta a korabeliek tevékenységét, és ha ezt felismerjük, hirtelen rengeteg emlékművük értelmet nyer, mivel a naphoz igazították azokat.
A következő kérdés az, hogy miként gondolkoztak a napkultuszok előtt. Rengeteg kutatásra van szükség, de úgy tűnik, hogy sokkal inkább a Hold foglalkoztatta eleinket.
Mennyiben látta máshogy a neolitikum embere a világot?
Kezdjük azzal, hogy a régészet egy rendkívül teoretikus terület. Hosszú időn át a szakértők bizonyos rendszerek mentén közelítették meg a témát, számoltak a létfenntartással, a kereskedelemmel, a technológiákkal, a környezettel, illetve ezek kölcsönhatásával. Az elmúlt években aztán sokan rádöbbentek, hogy ez végletekig nyugati felfogás, márpedig, ha valamit tudunk a neolitikumról, az az, hogy az emberek nem úgy látták a világot, mint mi. Persze komoly vita tárgya, hogy akkor miként is gondolkoztak. Számomra jelenleg a legvonzóbb ötlet az, amelyre animizmusként szokás hivatkozni. Ez az a szemlélet, amely szerint a világban minden képes cselekedni, mindennek van ereje, minden él, akár a kövek és az óceán is. Ez tulajdonképpen nem is annyira távoli világnézet, elvégre a rómaiaknál is szinte mindennek volt istene a széltől kezdve a tengeren át a csillagokig. Aztán folytathatjuk a sort, a rómaiak a görögöktől örökölték a hitüket, akik pedig a korábbi koroktól vettek át gondolatokat, alakították azokat a saját képükre.
Vajon meddig mehetünk vissza ezen az úton? Szerintem nagy valószínűséggel a neolitikumig, amikor ez a fajta felfogás kifejlődött. Bizonyos korabeli sírokban kettétört köveket találni, amelyeket a földbe mélyesztettek, majd emberi maradványokat tettek közéjük, mintha csak megpróbálták volna visszahelyezni a halottakat a talajba, a sziklába, az élő kőbe. Furcsa, hogy angolul máig használjuk az élő kő (living rock – például a helyben megmunkált szikla, a szerk.) kifejezést. Ha ma megkérdezünk egy járókelőt egy angliai utcán, egyértelműen azt mondja, hogy a szikla élettelen, és mégis, élete egy pontján valamilyen helyzetben maga is használhatja a fordulatot.
A neolitikum embere természetesen nem csak a kövekhez ragaszkodott így, a fából például D alakú cölöpöket alakított ki, a halottait pedig ezek közé temette el, visszaadva őket a fának. Ez a sok jel szerintem mind az animizmus irányába mutat. Abban hittek, hogy az egész világ él, és ők is részesei ennek a nagy egésznek.
A neolitikum egyik, ha nem a leghíresebb lelőhelye a Stonehenge. A korszakból számos megalitikus műemlék ismert, miért éppen ez vált a legismertebbé?
Valóban, az ember ősidők óta előszeretettel használja a köveket, hiszen hozzáférhetők, jó tulajdonságaik vannak, és viszonylag hamar el is kezdtek komplexebb struktúrákat kialakítani belőlük. Ami a Stonehenge-et illeti, igazából semmi hasonlót nem találni egész Északnyugat-Európában. Ahogy ön is mondta, máshol is fekszenek kőemlékek egészen Skandináviáig, a Stonehenge viszont teljesen más. Szerintem ikonikus, keresztgerendás része – ahogy maga a napkultusz is – mediterráneumi, valószínűleg keleti ihletésű, ezen régió korabeli építményeinél tudunk felfedezni hasonló vonásokat. A kövek finoman megmunkáltak, mintha csak fából lennének, ilyet a periódusban, Krisztus előtt 2500 környékén csak Egyiptomban látni. A kövek tetején lévő, mellbimbószerű kiemelkedések egy illesztési rendszer részei, és hát hol létezik hasonló Krisztus előtt 2500-ban? Bizony Egyiptomban. Végezetül pedig nemcsak hogy megformálták a köveket, hanem egyenesen úgy alakították azokat, hogy a talajról nézve párhuzamosnak tűnjenek. A korszakból ez a technika a Kelet-Mediterráneumból ismert még. Később persze más kultúrák, így a görögök és a rómaiak is elsajátítják, sőt tökéletesítik ezeket a módszereket.
Jelen pillanatban úgy vélem, hogy magát a Stonehenge-et nem egy észak-afrikai vagy levantei személy építette.
Az ötlet azonban mindenképp onnan érkezett.
Ennyire összefonódtak az újkőkori világ távoli pontjai?
Azt gondolom. Sokan kiemelik, hogy mekkora a szakadék a Stonehenge és a szinte egyidős egyiptomi építészet között, de ha közelről megnézzük a részleteket, nincs nagy eltérés. Az egész a nap iránti érdeklődés fokozódásához, az égitest istenné emeléséhez kapcsolódik. Hirtelen a nap lett mindennek a középpontja. Egyébként nem véletlen, hogy sok világvallás számára később is fontos volt a nap, hogy az emberek elkezdték csillag formájú ékszerekkel díszíteni magukat. Ez szerintem mind a neolitikumban gyökerezik.
Térjünk kicsit vissza a Stonehenge-hez és a napkultuszhoz. Az építmény funkciója körüli vita nagyon régi, rengeteg megfejtés született az évek során. Idén márciusban egy tanulmányában azt írta, hogy a műemlék egy szoláris naptár volt. Miként jutott erre a következtetésre?
Igen, épp az Antiquity folyóirat szerkesztője mesélte nekem, hogy ez az egyik legtöbbet idézett cikkük az elmúlt időkben. A Stonehenge tényleg egy óriási rejtély, évente másfél millió ember látogat el az emlékműhöz, és igazából mindenki egyetlen kérdéssel érkezik: mi is a Stonehenge valójában. Szinte mindannyian egyetlen funkciót keresnek, szerintem viszont ez hiba. Olyan, mintha azt állítanánk, hogy egy templomnak egyetlen feladata van, holott az ember ott keresztelkedik, ott házasodik, ott temetik el, ott ünnepel, oda jár találkozni közössége tagjaival.
Egy templom esetében tehát nem beszélhetünk egyetlen funkcióról, és úgy hiszem, hogy a Stonehenge-dzsel is hasonló a helyzet.
Ennek két oka is van.
Először is, egy nagyon hosszú életű emlékműről van szó. Nagyjából Krisztus előtt 3000-ben kezdték el létrehozni, akkor még nem is tartoztak hozzá kövek, ezeket csak később adták a struktúrához. Úgy vélem, hogy amennyiben az építmény születésétől előre tudnánk utazni 1500 évet, a korabelieknek fogalmuk sem lenne róla, hogy mi volt eredetileg a Stonehenge. Az emberek saját igényeikhez átalakították az építményt, egyszerűen nem feltételezhetjük azt, hogy 1500 éven át ugyanazt a célt szolgálta. A második ok, hogy a Stonehenge egy rendkívül bonyolult emlékmű, rengeteg elemből áll össze. Egyes kövei a környékről származnak, a középső kékkövek ugyanakkor több száz kilométerről, Nyugat-Walesből érkeztek. Ez is más-más funkciókra utal.
Ha az ember ezeket felismeri, elkezd több rendeltetést keresni. Én gyakorlatilag egész életemben ezzel foglalkoztam, és a feladatomnak tekintem, hogy új irányokat találjak a Stonehenge értelmezésében. Ezek közül az egyik a naptár elmélete. Korábban nagyon sokan állították, hogy a Stonehenge egy naptár, és az alapötlettel kevesen is vitatkoznak, adódott viszont a probléma, hogy akkor mégis hogyan működött, mire használták, mi volt a kezdő dátuma? Ez az, amit senki sem tudott megválaszolni.
Valójában nem tettem mást, csak előálltam egy rendszerrel. Nemrég vettem részt egy helyszíni forgatáson, máig jól le lehet követni a napokat a kövek alapján. Amennyiben sikerül felismerni a naptár működését, már egyértelműnek és folytonosnak tűnik a rendszer. Persze lehet rajta picit igazítani, de az emberek mindig is állítgatták a naptáraikat. Ironikus módon még ma is ezt csináljuk, hol hozzáadunk, hol elveszünk egy-egy napot az évből. A Stonehenge naptárát természetesen senki sem manipulálta, megvoltak azonban az igazítást segítő ünnepek. A naptár például a téli napfordulóval indult. Amikor az ember belép a műemlékbe, szemben láthatja is azt a kis rést, amely a napfordulóra van hangolva. Azokban a ritka években, amikor tiszta ilyenkor az ég, a látvány lenyűgöző.
Miként fogadták a rendszerrel kapcsolatos elméletét?
Nagyon sokan vették fel velem a kapcsolatot, és mindenkinek tetszett a tanulmány. A többség arra jutott, hogy egy igen egyszerű, ám nagyon is jól működő dolgot sikerült felismernem. A rendszer 30-szor 12, azaz összesen 360 egységből áll, vagyis csupán öt hiányzik a 365 naphoz. Ezt az öt napot a középen lévő öt kő adja ki, és további négy álláskő jelöli a szökőévet. Egy egyszerű szorzásról van szó tehát, amely ott van a szemünk előtt. Nem próbáltam statisztikával vagy technikai oldalról bizonyítani, mindig is abból indultam ki, hogy az újkőkori emberek botokkal és zsinegekkel dolgoztak. Ez egyáltalán nem csökkenti a Stonehenge értékét, a korabeliek egyszerű felszereléseket ismertek, viszont nagyon is okosak voltak. Nemrég jöttem vissza egy terepmunkáról, ahol azt tanítottam meg a hallgatóimnak, miként tudnak egy teljesen egyenes vonalat húzni mindössze három bottal. Az első szakasz kimérése után jöhet a következő, majd a következő, ily módon kilométereken át haladhat egyenesen az ember.
Hol zajlott ez a kísérletezés?
Cotswolds régiójában, Cirencester városának közelében van egy terepiskolám. Itt néhány éve egy nagyon izgalmas újkőkori barrow-ra (egyfajta halomsír – a szerk.) bukkantunk, amelyhez évente kilátogatunk. Nagyon lassan folyik a feltárás, évente 3–4 hetet dolgozunk a hallgatókkal, a végső cél pedig az, hogy kőről kőre szétszedjük az egész struktúrát, illetve a csontokat és az egyéb leleteket is begyűjtsük. Ez egy remek lehetőség az elemző szemlélet gyakorlására: a diákok megtanulják a technikákat, illetve magát a gondolkodásmódot is. Az emberek gyakran deduktívak, előállnak egy ötlettel, megalkotnak egy elméletet, aztán tesztelik azt. Valójában viszont nem lehet bizonyítani egy-egy hipotézist, csak cáfolni, megerősíteni vagy módosítani tudjuk azt. Az elméletek építése és tesztelése nem éppen egy szilárd régészeti megközelítés. Foglalkozunk ezzel is, de ha belegondolunk, nem egy jó módszerről van szó a múlt megismerésére, hiszen a hipotéziseket a saját, jelenlegi percepciónkra alapozzuk, és csak reménykedhetünk, hogy a történelem előtti idők emberei is hasonló cipőben jártak.
Mi arra fókuszálunk, hogy megváltoztassuk a hozzáállást. Azt szokták mondani, hogy a régészet olyan, mintha egy nagy kirakóst próbálnának összerakni, és mi éppen így állunk hozzá a munkához. Először megnézzük az egyes darabkákat, majd belefogunk a teljes kép elkészítésébe. Néha először a sarkokat, a keretet kell összeilleszteni, hogy aztán a középső, bonyolultabb elemekkel is foglalkozhassunk. Talán inkább azt mondanám, nem is kirakósról, hanem egy feldarabolt, szétszórt filmről van szó. Ahelyett tehát, hogy deduktívak lennénk – ami sok régészre igaz –, induktivitásra törekszünk, tanulmányozzuk az összes bizonyítékot, mintázatot. A régészet végtére is nem másról szól, mint a motívumok felismeréséről. Az emberek mindig is minták alapján cselekedtek, ha pedig meglátjuk ezeket, egészen közel kerülhetünk az eredeti tevékenység megértéséhez.
Kanyarodjunk egy gondolat erejéig ismét vissza a Stonehenge-hez. 2008-ban, 44 év szünet után zajlott ismét feltárás a műemléken belül, az ásatásban ön is részt vett. Az akkori vizsgálatok fókuszában a kékkövek álltak, ezen a téren történt azóta előrelépés?
Először is szomorúan kell megállapítanom, hogy én vagyok az egyetlen élő ember, aki a Stonehenge-ben feltárást végzett.
Geoffrey Wainwright kollégám két éve elhunyt, a korábbi kutatók pedig alighanem jóval előbb.
Az biztos, hogy a feltárás elképesztő lehetőség volt. Egy árkot ástunk ki, amellyel a walesi eredetű kékkövek és a sarsen kövek talajban lévő részéhez fértünk hozzá. Az egyik fő célunk az volt, hogy új mintákat gyűjtsünk a laboratóriumi elemzésekhez, és örömmel jelenthetem ki, hogy három hete végre befejeztük a munkát. Mondhatjuk, hogy 2008-tól 2022-ig hosszú idő telt el, ugyanakkor közel három köbméter talaj került be a laboratóriumba, amelyet egy milliméteresnél kisebb szemcsékre szedtünk szét. Év végén vissza kell térnem az adatokhoz, hogy elkezdjem összerakni a képet. Nem csak talajról beszélünk, állati csontok, kövek, széndarabok is vannak az anyagok között, nagyon különböző bizonyítékok kerültek hozzánk, amelyek más-más szakértőt követeltek meg. Az elején azt hittem, néhány év lesz az egész. A Covidban ilyen szempontból volt valami jó, mert az otthoni munkavégzés felgyorsította a folyamatokat.
Még mindig tartja magát ahhoz az elmélethez, hogy a kékkövek valamilyen módon a gyógyítást szolgálták?
Igen. Ami a naptár részt illeti, itt a hangsúly a méreteken van: hatalmas, helyi sziklákat használtak fel. A kékkövek ezzel szemben nem túl nagyok, a legméretesebb megközelítőleg akkora, mint egy ember, igaz, így is négytonnásak, szóval a mozgatásuk nem volt egyszerű. A kérdés az, hogy miért hozták ide ezeket akkora távolságból? A neolitikum idejéből, Európában máshol is megmozgattak hatalmas sziklákat, ám azokat nem olyan messziről szerezték be, mint a Stonehenge esetében.
Érdekes módon a kékkövek származási helyén, a Preseli-hegységben, illetve magánál a Stonehenge-nél is él egy hagyomány a kövek gyógyító erejével kapcsolatban. Egészen a 20. század elejéig a környéken kifejezetten azért vásároltak, illetve kölcsönöztek kalapácsokat, hogy lepattintsanak egy-egy darabkát a sziklákból, majd talizmánt vagy valami hasonlót készítsenek a töredékből. A Stonehenge először a 12. században bukkan fel az irodalomban, egy pap, Monmouthi Geoffrey írt róla. A szerző sokat hozzákölt Britannia történetéhez, de azért érződik, hogy ismerte a helyiek szóbeszédeit, hagyományait. Monmouthi Geoffrey többször megemlíti, hogy ezeket a köveket gyógyító varázserejük miatt hozták ide. Miért írta volna ezt le, ha nem egy örökölt hagyományról lett volna szó? Hasonló a helyzet a Preseli-hegységben, ahol különböző szent kutak ismertek. Az emberek máig látogatják őket, hogy igyanak belőlük, megfürödjenek bennük. Úgy hiszik, hogy a víznek gyógyító ereje van, még az egyház is támogatja ezt az elképzelést – a víz egyébként a világ számos nagy vallásában meghatározó. Adott tehát a forrás, a kő, a gyógyító szertartás.
Szakadjunk ki egy kicsit a modern gyógyászat világából. Miként javították az egészséget a korai közösségek? Amennyiben a mai, szintetikus készítményeket nem vesszük figyelembe, mi marad? Mágikus gyógyítók, növények és kövek. Erre antik forrásaink is vannak, Idősebb Plinius konkrétan listázza az egyes kőtípusokat, nem is annyira geológiai szempontból, hanem, hogy mire használhatók. Az egyikkel mondjuk sérüléseket regeneráltak dörzsölés révén. De várjunk csak egy percet, hát éppen ezt tették a történelem előtti idők emberei is.
Valahogy ezek a múltban, a háttérben meghúzódó gondolatok a mi történeteinkben is ott rejtőznek. Mostanában sokat foglalkoztat az az elképzelés, hogy a 21. századból az ősi időkbe merengve minden annyira távolinak tűnik, és mégis mennyi a visszhang a négy-, öt- vagy hatezer évvel ezelőtti emberek életéből. Annyi a prehisztorikus örökség a mindennapjainkban.
Mint például, ha valaki jó reggeltet kíván? Az gyakorlatilag olyan, mint egy varázsige, szavakkal próbáljuk javítani társunk napját.
Akár. Vagy a már említett élő kő fogalma. Van hasonló kifejezés magyarul?
Nem igazán. Talán az anyaföld vagy a tűzhányó gyomra jut eszembe hasonló megszemélyesítésként.
Kiváló. Emberi, élő tulajdonságokkal ruházzuk fel az élettelent. Ez a modern tudomány világában elég bizarr.
Nem állítom, hogy pontosan ugyanaz a gondolatiság, mint mondjuk ötezer éve, az ősidők visszhangját, mint valami halk suttogást, azonban mintha még mindig hallanánk.
A hang egy részét pedig talán meg is érthetjük.
Ehhez, gondolom, rengeteg kutatásra van még szükség. Az Egyesült Királyságban az utóbbi idők egyik legizgalmasabb vonatkozó híre, hogy a Manchesteri Egyetem csapata elkezdte feltárni az Artúr-követ. Ez Anglia egyik leghíresebb, újkőkori műemléke, mégis alig tanulmányozták eddig. A végére lehet valaha érni a vizsgálatoknak?
Magam is kilátogattam az Artúr-kőhöz néhány hete, számomra azért különösen érdekes, mert egyidős az általam tanulmányozott barrow-val, az előbbi a Severn folyótól nyugatra, utóbbi keletre fekszik. Számtalan hasonló lelőhely létezik, csak az érintett régióban mintegy 250 megalitikus sír ismert az időszámítás előtti 3800–3600 közötti periódusból. Rengeteg tehát a munka.
A kérdésének van egy nem is annyira nyilvánvaló rétege. Egyértelmű, hogy mindenki aggódik az örökségvédelem miatt, elvárjuk, hogy megóvjuk az emlékeket, és ez így van rendjén. Ha azonban átesünk a ló túloldalára, az nagyon veszélyes lehet. Ne is érjünk hozzá ezekhez az ősi műemlékekhez? Zárjuk el őket? Ez a felfogás nagyon megnehezítheti a korszak megértését. Manapság rengeteg olyan technológiánk van, amely 50 évvel ezelőtt még nem volt elérhető, én azt vallom, hogy ezeket igenis alkalmazni kell.
Azt is érdemes kiemelni, hogy régóta nem képzünk szakértőket igazán nagy feltárásokra. Az akadémiai szektorban rendkívül kevés a lehetőség, a tényleg jelentős ásatások inkább a kereskedelmi szektorban zajlanak, például nagy építkezési projekteknél. A probléma az, hogy ezekben az esetekben hatalmas a nyomás, a munkát a beruházás érdekében a lehető leggyorsabban kell elvégezni. Persze mondhatnánk azt is, hogy válasszunk egy olyan helyszínt, amelynél nincs ilyen nyomás, és dolgozzunk lassan, alaposan, optimális ütemben. Ez ugyanakkor sajnos egy olyan luxus, amelyet a legtöbb régész számára ma már nem biztosítanak. Ezen kellene változtatni.
Ahogy említette, előttünk közel 50 éven át nem ásattak a Stonehenge-ben, ami egyszerűen képtelenség. Nem azt mondom, hogy folyamatosan folyjanak a feltárások, de 50 év hihetetlenül hosszú idő. Remélem, a következő projektre nem kell ennyit várni.
Ha már kereskedelmi feltárások: Angliában a HS2 vasútvonal építése kapcsán épp egy gigantikus régészeti projekt zajlik. A hírek egyelőre főként középkori és római kori felfedezésekről szólnak, előkerültek esetleg újkőkori leletek is?
Találtak maradványokat a neolitikumból, ám nem árt hozzátenni, hogy még nagyban folyik a leletanyag feldolgozása, és egyelőre keveset árulnak el a részletekről. Hatalmas projektről van szó, régészeti szempontból viszont vannak izgalmasabb építkezések is. A probléma az, hogy a vasútvonal viszonylag keskeny sáv a tájban, egy reptér, egy nagy gyártelep vagy egy erőmű esetében sokkal méretesebb szeletet lehet tanulmányozni.
Ezek az építkezések tehát régészeti szempontból nagyon is fontosak. Én egyébként a Stonehenge-hez tervezett alagutat is régóta támogatom, noha az ötletet sokan támadják. A kiépítést azért kritizálják, mert állítólag rendkívül drága és romboló lenne. Előbbivel nem vitatkozom, utóbbi viszont nem igaz. Régóta dolgozunk a lelőhelyen úgy, hogy a lehető legkisebb kár mellett a lehető legtöbb részletet felderítsük. Az alagút nyilvánvalóan okozna valamennyi sérülést, segítségével viszont eltűnne az út, a füst, a zaj és a fényszennyezés. Úgy vélem, hogy sokan éppen azért látogatnak ki a Stonehenge-hez, hogy megtapasztalják, milyen volt ott a múltban, a csendben, felszíni infrastruktúra nélkül pedig sokkal jobb lenne az élmény. A műemléktől északra egyébként korábban futott egy út, ezt 2013-ban megszüntették, a pozitív hatások pedig egyértelműek.
Az embereknek fontos az örökség védelme, meg akarják nézni a Stonehenge-et, át akarják érezni a kor szellemét, kapcsolódni szeretnének az ősökhöz.
Talán utóbbi is egyfajta örökségünk a neolitikumból.
