Búzát 930 ezer, repcét 200 ezer, őszi árpát 330 ezer hektáron arattak idén. A kukorica betakarítási területe 1 millió hektár, a napraforgóé 600 ezer hektár körül alakult az utóbbi években. Ez az öt növény tehát a hazai 4 millió hektáros szántóföldi állomány háromnegyedét fedi le, vagyis, ami ezzel az öt növénnyel történik, döntően határozza meg a magyar növénytermesztés éves eredményeit.
Petőházi Tamás, a Gabonatermesztők Országos Szövetségének (GOSZ) elnöke szerint eddig a szemes kukorica 300 ezer hektáron, a napraforgó pedig 200 ezer hektáron semmisült meg teljesen. Ez a két tétel január-májusi felvásárlási árakon nagyjából 390 milliárd forint. Ha a 930 ezer hektáron vetett búza esetében valóban több mint 30 százalékkal alacsonyabb országos termésátlaggal számolhatunk, ahogy ezt az Agrárminisztérium államtitkára Feldman Zsolt közölte, akkor ez búzából nagyjából 1,6 millió tonna terméskiesést feltételez. Őszi árpa esetében a vetésterületre vetített terméskiesés nagyjából 300 ezer tonnára becsülhető. A két kalászos esetében elszenvedett veszteség 210 milliárd körül várható. Ha hozzávesszük még a repcén elszenvedett 50 milliárdot, akkor
Kérdés, mekkora kár keletkezett az egyéb kalászosok, a burgonya, a zöldségfélék és a gyümölcsök terméseredményeiben. Ráadásul előttünk még a nyár egyik legforróbb része, és az aszálynak leginkább kitett kukorica és napraforgó aratásáig sok minden történhet.
Aszály Európa legfontosabb élelmiszer-termelő síkságain
Gabonaügyben a legrosszabb történik, amitől tarthattunk. Miközben Oroszország ukrajnai agressziója miatt jelentős bizonytalanság jellemzi a Kelet-Európából exportra kerülő gabona mennyiségét, a világ kenyeres kosarának számító Európa legfontosabb élelmiszer-termelő síkságain súlyos aszály tizedeli a termést. Már a tél is csapadékhiányt hozott sokfelé, áprilisban súlyos aszály sújtotta a kontinens nagy részét, ami júniusban és július elején pusztító hőhullámmal párosult. Egyelőre tehát többé-kevésbé bejött a NASA ez év nyarára vonatkozó, nagytérségi előrejelzése.
Az elmúlt években annak örülhettünk, hogy jórészt kimaradtunk abból a kétezer éve nem tapasztalt aszályhullámból, amely 2015 óta tarolta Európa nyugati felét, de csak kegyelmi időszakként tekinthetünk a mögöttünk álló néhány esztendőre. A gabonatermés aszályoknak és növekvő hőmérsékletnek való kitettsége az utóbbi évtizedekben épp Közép-Európa déli felén, Magyarországon és a környező országokban – Romániában, Szerbiában és Moldovában – volt a legmagasabb a kontinensen.
Bár lehetséges, hogy ez a folyamat hazánkban már meg is kezdődött. Mindenképp elgondolkodtató az a tény, hogy az elmúlt bő fél évszázadban másfél millió hektáron szűnt meg a szántóföldi művelés, valamint az is, hogy 2010 és 2020 között történt a szántóföldek egyik legnagyobb mértékű elhagyása. Épp abban az évtizedben, amikor a magyar mezőgazdaság soha nem látott mértékű pénzügyi támogatást kapott az Európai Uniótól és a kormányzattól.
Csökken a hazai talajvízkincs
Aszályos térségekben a talajvíz a mezőgazdasági termelés és a természetes növényzet alapvető erőforrása. Elérése a növények számára csapadékhiány, különösen aszályok idején életbevágó. Magyarországon a szántóföldek és kertek alig 2–4 százalékát öntözik, vagyis a hazai növénytermesztés döntően a csapadéktól, ennek hiánya esetén a talajvíz elérésétől függ.
Magyarországon a talajvíz mélysége 1961 és 2010 között az ország minden régiójában jelentős mértékben csökkent. A talajvízsüllyedés országos átlaga meghaladta a fél métert, ami a termesztett növények hozamaiban csökkenést okoz, és nagy mértékben hozzájárul a hazai ökoszisztémák leépüléséhez. Nyilvánvaló, hogy ilyen gyors ütemű talajvízcsökkenés mellett a talajvízre épülő öntözési infrastruktúra fejlesztése öngyilkos vállalkozás.
Ez lehet a megoldás
A gabonatermelés gyorsan növekvő klímaérzékenysége és a talajvíz csökkenése vészjelzés a régió gazdálkodói számára. Kézzelfogható és táji szinten is érzékelhető megoldásra van szükség a negatív folyamatok hatásainak csillapítására. Erre a táji szintű vízvisszatartás és az öntözési infrastruktúra párhuzamos fejlesztése lenne a járható út. A halmozódó kihívásokra az öntözés fejlesztése vízkészlet-gazdálkodási, ökológiai és gazdasági szempontból csak kis területen nyújt reális alternatívát.
Talán kevéssé ismert, hogy az egykori ártereken létesült szántóföldek védelme érdekében 40 ezer kilométer hosszúságú csatornahálózat segítségével éves átlagban a Balatonban tárolt vízmennyiségnél több vizet terelünk a folyókba a belvizes területekről, és több balatonnyi vizet vezetünk le az árvízi hullámok idején. Mivel az időleges víztöbblet (árvíz és belvíz) döntően a téli és kora tavaszi hónapokban alakul ki, amikor a párolgás alacsony intenzitású, az elvezetett víz nagy része idővel a talajba szivárogna, enyhítve a mezőgazdasági területek és a természetközeli növényzet nyári vízhiányát. Súlyos aszályok, mint az idei esetén a téli és tavaszi időszakban vízzel feltöltődő talajok százmilliárdokban mérhető terméskiesést előznek meg.
Az egykori ártereken kialakított szántóföldi állományunk túlnyomó többsége hazánk legaszályosabb zónájában található. Ezért az alföldi mezőgazdaság klímaváltozáshoz való alkalmazkodásának, a síkvidéki gabonatermesztés hatékonyságának növelése és a természetes gyepek, valamint erdők érdekében elkerülhetetlen feladatunk az egykori vizes élőhelyek helyreállítása. A vizes élőhelyek talajvízpótló funkciója mellett figyelmet érdemel, hogy az egyre szélsőségesebbé váló csapadékviszonyok százmilliárdokban mérhető hazai ár- és belvízvédelmi fejlesztéseket tesznek szükségessé.
A finanszírozhatatlan mértékűvé duzzadt árvízvédelmi kiadások következtében Európa számos országában fordulnak az alacsony termőképességű egykori árterületek restaurációja felé. A vízmentesített, de belvíznek és aszálynak egyaránt leginkább kitett, egykori alföldi árterek többségén a termésátlagok a hazai legalacsonyabbak között vannak. Ezen gyenge agráralkalmasságú szántóföldek termelését ráadásul jelentős ár- és belvízvédekezési költségek terhelik. A belvizes területek a táji adottságaik miatt olyan további potenciális természeti szolgáltatásokkal rendelkeznek, amelyek a földhasználók és a közösség számára egyaránt hasznosak lehetnek. Kiemelkedő például az ártéri erdők szénmegkötő képessége.
Egy, a mainál gazdasági és ökológiai értelemben is fenntarthatóbb földhasználati rendszer kialakítása során kevéssé elkerülhető annak az elvnek az érvényesítése, mely szerint, ha a földhasználó a közösségi források finanszírozásával fenntartott a gabonatermelés maximalizálására törekvő tevékenységével felhagy annak érdekében, hogy a közösség számára elismert és akár pénzben is kifejezhető ökoszisztéma-szolgáltatásokat (például árvízvédelem, élelmiszer-termelés, szénmegkötés vagy talajvízpótlás) közvetítsen, a közvetített hasznokból részesedni jogosult. Ennek az elvnek a mentén okkal érvelhetünk amellett, hogy a szántóföldi művelésből kivont és természetközeli élőhellyé alakított területeken gazdálkodók nemcsak a földalapú támogatásra váljanak jogosulttá, hanem a szántóföldi művelés felhagyásával kiesett hasznukat a közösségnek nyújtott hasznokból kompenzálja a közösség.
Jön a zöld átállás
A 2021–2027-es időszak pénzügyi kerete és a Next Generation helyreállítási eszköz együttesen 1800 milliárd összegű forrást biztosít az EU számára. A természeti erőforrások és a környezetvédelem fejlesztésére közvetlenül fordítandó források keretösszege 373,9 milliárd euró.
Mivel az úgynevezett zöld átállás az új és megerősített prioritások között szerepel, a közvetlen források mellett az átállást támogató források pályázhatók lesznek a kutatás-fejlesztési és innovációs, az agrár- és a kohéziós alapokból is. Így végső soron valószínű, hogy az EU 2021–2027-es költségvetésének több mint negyedét a zöld átállásra fordítják majd. A zöld átállás két fontos területe a biodiverzitás csökkenésének megállítása és a klímaváltozás negatív hatásai elleni védekezés. Mind a biodiverzitás növelése, mind a klímaváltozáshoz való sikeres alkalmazkodás szempontjából megkerülhetetlen az egykor elpusztított vizes élőhelyek tömeges helyreállítása.
Az EU tömeges élőhely-restauráció iránti elkötelezettségét jelzi, hogy a bizottság 2022. június 22-én egy élőhely-restaurációs törvényre vonatkozó javaslatot nyújtott be a parlamenthez és a tanácshoz. A dokumentum uniós jogszabályban kívánja rögzíteni az EU Biodiverzitás stratégia legfontosabb céljait: a szárazföldek és tengerpartok 20 százalékának, ezen belül 25 ezer kilométer folyószakasz és kapcsolódó ártereinek restaurációját 2030-ig.
Megtérülő beruházás
Európa legnagyobb 19. és 20. századi folyószabályozása az Alföldön történt, a vízmentesített ártereken létrejött szántóföldek többsége azonban alacsony vagy közepes termőképességű. Egy tömeges élőhely-restaurációs programba vonható terület kiterjedése országosan 10–15 ezer négyzetkilométer között becsülhető.
Olyan restaurációs program is elképzelhető, amely döntően természetvédelmi oltalom alatt álló területeket érint, és csak kisebbik részben gyenge adottságú szántóföldeket. A tömeges élőhely-restaurációhoz számos műszaki feladat kapcsolódik. Nem teljes körűen ilyenek
- a helyreállítandó vizes élőhelyek által érintett vonalas létesítmények (út-, vasút- és közmű hálózatok) védelme vagy áthelyezése,
- településrészek védelme,
- szennyezett területek (szemétlerakók, egykori ipari és katonai létesítmények, dögkutak stb.) kármentesítése,
- a nagy területen megvalósítandó, szabályozott vízkivezetés műtárgyainak kiépítése
- és a feleslegessé váló belvízcsatornák felszámolása.
Egy ilyen természetvédelmi és vízügyi beruházás teljes költsége a csatlakozó feladatokkal együtt nagyságrendileg ezermilliárdokra becsülhető. Azonban, ha figyelembe vesszük a vízvisszatartással elkerülhető aszálykárok, a megtakarítható árvíz és belvízvédelmi kiadások, a vizes élőhelyeken megkötött széndioxid rohamosan növekvő értékét, világos, hogy megtérülő beruházásról van szó.
A kutatások a 128970 és a 134547 sz. projektek keretében a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alap finanszírozásában valósultak meg.
Szerző: Pinke Zsolt, az ELTE TTK Természetföldrajzi Tanszék munkatársa
