Vincent van Gogh 1853-ban, Brabantban látta meg a napvilágot, és több kitérő, hosszas útkeresés után 1880-ban határozta el, hogy teljesen a művészetnek szenteli magát. A következő években többek között Hágában és Antwerpenben tanulta a festészetet, a legnagyobb segítséget öccse, Theodorus nyújtotta számára. Műtermet szerzett neki, igyekezett eladni képeit – igaz, ezen a téren nem járt sikerrel –, és gyakran anyagi téren is támogatta igencsak balszerencsés bátyját.
„Theónak” volt köszönhető a festő későbbi stílusváltása is, ugyanis van Gogh 1886-ban öccséhez érkezett Párizsba, illetve rajta keresztül ismerte meg Toulouse-Lautrecet, Paul Gauguint és az impresszionizmus többi jelentős képviselőjét is. A művész 1888-ban Arles-ban telepedett le, nem sokkal később, 1888 októberében Paul Gauguin követte barátját, aki mellett később két hónapig megfeszített tempóval dolgozott.
Borotvapengével
Van Gogh 1888. december 23-ai kitörése nem volt előzmények nélküli, édesapja már 1880-ban megfenyegette, hogy szanatóriumba küldi. A festő pontos betegségét ugyanakkor a kutatók máig csak találgatják: egyesek a szifiliszből származó paralízisre, mások epilepsziára gyanakszanak, de lehetséges diagnózisként a mániákus depresszió is felmerült. Az mindenesetre tény, hogy van Gogh életformája felnagyította baja tüneteit, hiszen, miközben nem táplálkozott megfelelően, az abszint rabja lett, emellett pedig rengeteget dohányzott.
Szintén fontos tényező volt a stressz, amely 1888 őszétől fogva Gauguinnal ápolt barátságára is rányomta a bélyegét. Van Gogh sokat szenvedett attól, hogy a francia művész gyakran fölényeskedő, lekezelő volt vele szemben, ezzel együtt pedig attól is rettegett, hogy barátja előbb-utóbb elhagyja majd Arles-t. Vélhetően ez a félelem robbantotta ki azt az 1888. december 23-i vitát is, mely során Vincent
Nem bírta tovább
Bal fülével együtt van Gogh mondhatni mindent elveszített: Gauguinnal soha többet nem találkozott, a Langlois hídja és a napraforgókat ábrázoló híres csendéletek esetében tapasztalt vidámság és elevenség pedig messze szállt a festővászonról. Bár ezt követően is alkotóereje teljében maradt, utolsó képei nagy része – például az Önarckép levágott füllel, vagy a Gauguin karosszéke – határtalan magányról, bánatról tanúskodott, és egy teljesen megtört embert mutatott be a szemlélő számára.
Bár orvosai 1890 júliusában egészségesnek nyilvánították, nemsokára önkezével vetett véget életének. A művész július 27-én, az auvers-i várnál szíven lőtte magát, két nappal később pedig örökre lehunyta szemét.
