Tudomány zöldövezet

Nyom nélkül tűnt el a svájci Tarzan

Épp húsz éve veszett nyoma Bruno Manser környezetvédelmi aktivistának Borneón. Meggyilkolták? Baleset érte? Öngyilkosságot követett el? Máig rejtély. A maláj kormány ellenségként kezelte, mégis érthetetlen, hogy tényleg mintha felszívódott volna: egy pontnál nem jutottak tovább sem a modern keresőcsapatok, sem az esőerdő legkiválóbb nyomolvasói.
Korábban a témában:

Bruno Manser svájci környezetvédelmi aktivista nemkívánatos személy volt Malajziában, ezért Indonézia felől, a zöldhatáron keresztül érkezett az országba Borneó szigetén 2000 májusában. Az őslakos penan törzs tagjaihoz igyekezett, ahhoz az esőerdőben élő ősi, nomád vadászó-gyűjtögető életmódot folytató közösséghez, amellyel korábban évekig élt együtt. A bennszülöttek befogadták az európait, együtt harcoltak az esőerdő maffiamódszerekkel történő irtása ellen. Ezért lett Manser persona non grata a maláj kormány szemében.

Május 25-én az erdőben „összefutott” két penan vadásszal, majd tovább indult állandóan vándorló barátait keresve. Ekkor látták utoljára. A következő években több expedíció is indult a felkutatására, a helyiek is keresték, de hiába. Manser nyomai egyszer csak véget értek az esőerdő egy pontján, sem a holtteste, sem a felszerelése vagy annak darabjai soha nem kerültek elő.

Bár hazánkban kevéssé volt ismert, nyugaton ikonnak számított, eltűnése lázba hozta a közvéleményt. Meggyilkolták? Elrabolták? Baleset érte? Öngyilkosságot követett el? Netán önszántából tűnt el örökre barátai, családja és a nyilvánosság elől? Máig rejtély. A nyugati sajtóban White Tarzanként (itthon néhol svájci Tarzanként) emlegetett férfi életéről két könyv és egy film is készült, a trópusi esőerdők megóvása pedig talán még aktuálisabb, mint 20–40 éve volt. Bruno Manserről Dr. Erdős László ökológussal, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársával, a Mansert is szerepeltető Zöld hősök. Assisi Szent Ferenctől Arnold Schwarzeneggerig című könyv szerzőjével beszélgettünk.

Az élet kemény oldala vonzotta

Bázelben született 1954-ben. A legtöbb fiú szeret fára mászni, bunkert építeni, táborozni, „férfiként” helyt állni a vadonban, de Manser ennél tovább ment. Gyermekként megtanult ruhát varrni magának, ételt készíteni szinte a semmiből, és bár a világ egyik leggazdagabb országában született, gyakran a teraszon aludt ágakból és levelekből épített hajlékában. Amikor csak tehette, a természetet járta, az állatok viselkedését figyelte, falta az erről szóló könyveket.

Egyik iskolai dolgozatában úgy fogalmazott, hogy a szabadságot csak a természetben lehet élvezni, a technológia világában nem, és azt tervezte, a dzsungelben élő természettudós lesz. Lelkiismereti okokra hivatkozva 18 évesen megtagadta a kötelező katonai szolgálatot, amiért négy hónapnyi börtönt kapott, szabadulása után pedig hozzálátott álmai megvalósításának. Tíz nyarat töltött az Alpokban pásztorként, szabadidejében az erdőt járta, olyan közel élt a természethez, amennyire egy nyugat-európai országban csak lehetséges.

Vonzotta az élet kemény oldala, rendkívül erős volt benne az elvonulás, a természet iránti vágy, életét a saját fogalmai szerint értelmezett szabadságban akarta élni

–jellemzi őt Erdős László.

Nagy a különbség a zöld hős és a klímaceleb között
Határt húzunk a hiteles, nagy hatású „zöld hősök” és a trendeket meglovagoló, kártékony celebek között.

Bevette magát a dzsungelbe

A svájci Alpok és a pásztorkodás nem volt elég, ezért amikor a délkelet-ázsiai nomád penan törzsről olvasott, megszületett benne az elhatározás: 1984-ben csatlakozott egy Borneóba induló expedícióhoz, majd egyszer csak fogta magát, és mindenféle tapasztalat nélkül egyedül elindult a dzsungelbe. Életveszélyes vállalkozás volt, mintha tűt keresett volna egy szénakazalban. A penanok ugyanis kisebb közösségekben éltek, folyton úton voltak, nem léteztek állandó településeik, a végeláthatatlan vadonban a vakszerencse kérdése volt rájuk találni.

Manser is az utolsó pillanatban futott össze két vadásszal, amikor élelme már napokkal korábban elfogyott, és reménytelenül eltévedt a dzsungelben. Rendkívül békés népről van szó, eredetükre két elmélet is létezik. Az egyik szerint ősidők óta nomadizáltak, nem vágytak a civilizációra, míg a másik szerint úgynevezett másodlagos nomádok. Utóbbi azt jelenti, hogy évszázadokkal ezelőtt helyhez kötötten, letelepedve éltek, ám a gyakori háborúk elől inkább visszatértek az erdő keményebb, mégis békésebb világába.

Manser a naplójában leírta, hogy a köztük töltött hat év alatt egyetlen veszekedést, de még csak hangos szót, haragos pillantást sem hallott vagy látott – jegyzi meg az ökológus. Hozzáteszi, bár a svájcinak az életét nem kellett tőlük féltenie, az, hogy befogadták, egyedül az ő elhivatottságának és kitartásának volt köszönhető.

Penan Ember

Manser csatlakozott a törzshöz, megtanulta a nyelvüket, átvette a szokásaikat, ruházatukat, mezítláb járta a dzsungelt, lándzsával és fúvócsővel vadászott, ahogy tanították. A kívülálló legfeljebb a szemüvege és az állandóan magánál hordott jegyzettömb alapján mondta volna meg, hogy nem oda született. A penanok eleinte csak megtűrték maguk között, majd kitartásával kiérdemelte tiszteletüket, idővel a közösség teljes jogú tagjává vált.

Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy választott népétől új nevet kapott: Laki Penan, azaz Penan Ember.

Maga a név jelentése lehetett a legmagasabb tisztelet jele, de minden bizonnyal ezzel megpróbálták őt védeni is: tevékenysége miatt ugyanis Manserre egy idő után már szó szerint vadásztak az állami szervek, a „penan ember” pedig köznévileg is értelmezhető, véletlenül sem árulhatta el a férfit nevének említése. De mivel érdemelte ki a kormány megkülönböztetett figyelmét?

A maffiaállam útjába került

Az erdőirtás dollármilliárdokat fialó üzletnek számított már akkor is, amibe Malajziában erősen belefolyt a politika, a környezetvédelmi miniszter például a fakitermelést és -eladást bonyolító vállalat egyik komoly részvényese volt. Az elképesztő profit – amit aztán a letarolt területre telepített ültetvények még tovább emeltek – egy szűk politikai réteg zsebébe vándorolt, és ez máig sem igen változott.

A penanok hátráltak egy darabig, ám egy idő után már nem volt hova, így megpróbáltak fellépni otthonuk pusztítása ellen. Barikádokat emeltek vagy élő falat alkottak a munkagépek útjában. Manser megpróbált közvetíteni az állam és az őslakosok között, illetve minden erejével igyekezett felkelteni a nemzetközi média érdeklődését.

A tiltakozásokat a rendőrség rendre szétverte, többeket lecsuktak, másokat életveszélyesen megfenyegettek, a maffiaállamban pedig nem volt kihez fordulni. Manser tehát hiába akart békében élni, a civilizáció itt, az „Isten háta mögött is” utolérte, ráadásul az egyik legkegyetlenebb arcát mutatva. Egyre forróbb lett a lába alatt a talaj, megpróbálták a dzsungelben figyeltetni, és kétszer csaknem el is fogták.

Pontosabban egy alkalommal letartóztatták, de amikor megálltak tankolni, Manser kiugrott a rendőrautóból, és bevetette magát a dzsungelbe. Az erdő ekkor már az ő terepe volt, az egyenruhások meg sem próbálták üldözni. Más alkalommal megneszelte a rajtaütést, és mire a fegyveresek a helyszínre értek, ő már felszívódott.

Bruno Manser a maláj állam ellenségévé vált, körözés volt ellene érvényben, amikor 1990-ben úgy döntött, hazatér. Nem a harcot adta fel, hanem barátai sürgették, a végső lökést pedig az a hír adta, miszerint szülei súlyosan megbetegedtek.

Felnyitotta a világ szemét

A „nyugati világba érve” 1990-től vált közismert környezetvédelmi aktivistává. Előadásokat tartott, publikált, könyvet írt Hangok az esőerdőben címmel, és látványos akciókat hajtott végre. Az 1991-es G7 csúcson például egy lámpaoszlop tetejére láncolta magát, úgy lógatott le transzparenst, órákba telt, míg lehozták. Egy évvel később a Rio de Janeiro-i Föld-csúcs idején pedig ejtőernyővel ereszkedett egy focimeccs kellős közepén a stadion füvére.

Svájcban 1993-ban 60 napos éhségsztrájkot tartott, csaknem belehalt, de elérte, hogy az alpesi ország ne importáljon „bizonytalan eredetű” trópusi faanyagot, vagyis amelyhez emberijog-sértések köthetők. A média sokat szerepeltette, a közvélemény szimpatizált vele és céljaival, de meghatározó, komoly politikai lépések nem születtek munkássága hatására.

Lukas Straumann / Bruno Manser Fund / AFP

Közben többször is járt illegálisan Malajziában, ahol penan barátai az erdővel együtt egyre csak fogytak. Egy részük elfogadta a pár dolláros állami „segítséget”, és városokba költözött, ahol aztán a nőkből általában prostituált, a férfiakból a legrosszabbul fizetett segédmunkás vált – nem csoda, az ő szaktudásuk az erdő ismerete volt. Mások letelepedtek a környékbeli falvakban, egyfajta félnomád életet élnek ma is. A legutóbb megjelent kutatás szerint jelenleg mindössze 20 penan folytatja az ősi, nomád életformáját Borneón.

Gyilkosság, baleset, öngyilkosság?

Manser utolsó útja, amint cikkünk elején említettük, 2000-ben vezetett Malajziába, és két penan vadász, apa és fia volt, aki május 25-én utoljára látta: beszélt velük, majd elbúcsúzott, ment tovább nomád barátait keresve. Mikor az eltűnése nyilvánvalóvá vált, keresték az őslakosok, svájci barátai is több expedíciót indítottak utána modern felszereléssel. A maláj állam széttárta a kezét, mondván illegálisan érkezett, hivatalosan be sem lépett az országba, nincs róla tudomásuk. A penanok kiváló vadászok, legendásan jó nyomkövetők, a dzsungelben egy elhajlott ág számukra már bőséges információval szolgál.

Meg is találták Manser utolsó táborhelyét, néhány száz méteren követték a nyomait, ám azok az erdő közepén egyszer csak véget értek. Nincs holttest, nincs meg egyetlen tőle származó használati tárgy sem.

A rejtély megoldására több elmélet született, ám mindegyiknél lenne legalább valami apró nyom, és nem úgy nézne ki, mintha a férfi felszívódott volna. Mi történhetett?

  • Öngyilkosság. Igaz, hogy küzdelme sikertelenségén igencsak elkeseredett, de otthon komoly barátnője volt, akivel családalapítást tervezett, és búcsúlevelet sem hagyott.
  • Baleset, kígyómarás vagy egy nagyragadozó támadása. Előfordulhat, és bár nyomát nem találták, a penan vadászok is elismerték, hogy a sűrű bozótban akár rejtve is maradhattak a maradványai.
  • Tudatosan elvonult a világtól. Elképzelhető, hogy saját döntésből teljesen maga mögött hagyta a civilizációt, és ma is éli a maga rejtett, nomád életét, de ugyanaz szól ez ellen, amiért az öngyilkosság sem valószínű.
  • Letartóztatták, és most is egy börtönben senyved. A helyiek a szokottnál nagyobb aktivitásról – köröző helikopterekről – számoltak be adott helyen és időben, és ezt a verziót olvasta a kormány fejére a maláj ellenzék is.
  • Meggyilkolták az állam és/vagy a fakitermelő társaság megbízásából. A maláj viszonyok ismeretében ezt sem zárhatjuk ki.

Erdős László végezetül megjegyzi: korábban felmerült az is, direkt eltűnt egy időre, hogy annál nagyobb médiafigyelmet kapjon visszatérésekor, ám ezt 20 év távlatából már senki nem gondolhatja komolyan. A legzavaróbb, hogy a történetet szó szerint elvágták az esőerdőben, nem messze Indonézia és Malajzia határához, és sem a modern kutatócsapatok, sem a világ legkiválóbb őserdei nyomkeresői nem tudták felvenni a fonalat.

A jövő rajtunk múlik

Bruno Mansert 2005. március 10-én hivatalosan holttá nyilvánították, ha esetleg él, idén augusztus 25-én lenne 66 éves. Ha csak valami „csoda” nem történik, neve minden bizonnyal a történelem lapjaira kerül, de múlt időbe tenni semmiképp nem szabad. Az esőerdők irtása a világ szinte minden pontján soha nem látott lendülettel folyik, saját kezünkből csavarjuk ki a klímaválság elleni egyik leghatékonyabb fegyvert. Fajok tűnnek el örökre a föld színéről, őslakos közösségek válnak a modern kor rabszolgáivá, és lényegében a maffiamódszerek is sok helyen maradtak.

Kiirtjuk az erdei embereket. Kit érdekel?
A kis orangutánokat elrabolják, anyjukat megölik, élőhelyeiken olajpálmát termesztenek. Mindenkit kell, hogy érdekeljen, mert végső soron az emberi faj jövőjét sodorjuk veszélybe.

Ami Borneót illeti, a kivágott őserdők helyén szinte kivétel nélkül olajpálma-ültetvényeket telepítenek, a sziget nagy része zöld sivataggá válik. Az itteni ökológiai katasztrófa érzékeltetésekor közeli rokonunkat, az orangutánt szokás említeni: a faj megmaradása a pálmaolajon múlik, és innentől kezdve lesz érthető, hogy a vészharangok értünk is szólnak.

Az olajpálma terméséből nyert pálmaolaj iránt ugyanis elképesztő a kereslet, kozmetikumokban, a textiliparban, bioüzemanyagként, de elsősorban az élelmiszeriparban használják fel. Ha akár most elmegyünk egy szupermarketbe, a sarki kisboltba, vagy csak kinyitjuk a kamra ajtaját, főként a kész és félkész élelmiszerek összetevői között szinte kiszúrja szemünket a pálmaolaj. Csupán enyhe túlzás, hogy mindenben ott van.

Bárki maga eldöntheti, hogy megvásárol-e ilyen terméket vagy sem, a kasszánál szavazhat a jövőről: kereslet hiányában nyilvánvalóan az erdőirtás sem éri meg.

Kiemelt kép: ROBERT JAGER / APA-PictureDesk

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.