A korszellemmel, emberséggel, de még Európa stabilitásának érdekeivel is ellentétes volt az a kőkemény bosszúhadjárat, amit a bécsi udvar a magyar szabadságharc eltiprása után indított 1849-ben. A megtorlás már januárban elkezdődött, ám a Haynau-féle katonai diktatúrában teljesedett ki: csaknem 150 embert végeztek ki, katonák és politikusok mellett példátlan módon civileket is, ezreket ítéltek 10-20 esztendei várfogságra, ami abban az időben a lassú halállal ért fel.
A legsúlyosabb felelősség Ferenc József császárt terheli, saját kormányával szembe menve engedélyezte a halálbüntetést, teljesen szabad kezet adott a brutalitásáról híres Julis von Haynaunak. Tudta, mit várhat tőle. A miértekről és a hogyanokról itt írtunk bővebben:
A mai nap, október 6. a magyar szabadság eltiprásának ikonikus dátuma, 2001. óta nemzeti gyásznap. Pesten, a mai Batthyány örökmécses helyén meggyilkolták Batthyányi Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt, majd Aradon 13 főtiszt lépett a vesztőhelyre.
Nem a haláltól félt
Batthyány lemondása után a sárvári körzet mandátumával folytatta tovább a politizálást, megpróbált pártot szervezni Kossuth ellenében, 1848 utolsó napján pedig javaslatot tett: küldjenek békekövetséget Alfred zu Windisch-Grätz herceghez, a császári-királyi hadsereg fővezéréhez. A küldöttséget maga vezette, hiába figyelmeztette a felsőház elnöke, hogy ne rohanjon önként a vesztébe.
A herceg magánemberként fogadta a delegációt, de Batthyányit még így sem. Ekkor a volt kormányfő Deák Ferenc tanácsát kérte, aki úgy vélte jogi szempontból elméletben nincs félnivalója, de a bizonytalan körülményekre tekintettel inkább meneküljön, amíg lehet. Dacos válasz érkezett:
Néhány hitvány év miatt csak nem leszek szökevény!
Bárcsak néhány évről lett volna szó. Windisch-Grätz parancsára Batthyányt letartóztatták, augusztusban bíróság elé állították. Egy öt napig tartó koncepciós perben felségárulás vádjával előbb többéves börtönbüntetésre, majd felsőbb politikai nyomásra kötél általi halálra ítélték. Ő erről csak október 5-én értesült, egészen addig biztos volt benne, hogy nem végzik ki. Az ítéleten megdöbbent: nem a haláltól félt, hanem annak módját tartotta megalázónak – az akasztás a legaljasabb bűnözők büntetése volt.
Búcsúlevelében ártatlannak vallotta magát:
…az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem.
Rajta, vadászok!
Hogy a kötelet elkerülje, egy felesége által becsempészett apró papírvágó késsel öngyilkosságot kísérelt meg, de az eszköz erre nem volt alkalmas. Szíven akarta szúrni magát, de a gyenge penge beletört a bordájába, erre átvágta nyaki ütőereit. Az őrök észrevették, megmentették az életét.
Mivel kivégzését tudatosan időzítették október 6-ára, a bécsi forradalom kitörésének évfordulójára, a pest-budai katonai kerület parancsnoka nem merte elhalasztani, de azt sem vállalta, hogy a szorítókötés levételével szánalmas vérfürdőbe fulladjon az egész. Saját hatáskörében tehát az ítéletet golyó általi halálra változtatta, Batthyány a halálban is megőrizte becsületét.
A vérveszteségtől támolyogva lépett a kivégzőosztag elé a pesti Újépület mögött lévő fapiacon, nem engedte bekötni a szemét. Féltérdre ereszkedett és maga adta ki a tűzparancsot:
Allez Jäger! Rajta, vadászok!) Éljen a haza!
Egy golyó a szívét, egy a tüdejét, egy pedig a fejét ütötte keresztül. Haynau őrjöngött, amikor értesült Batthyányi „kegyes” haláláról.
Tegnap hősök kellettek, ma mártírok
Aznap reggel fél hatkor négy férfit vezettek a 16 tagból álló kivégzőosztag elé: Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos. Kegy volt számukra a golyó, „jutalom a kegyes halál, mert Kiss és Schweidel nem volt harcoló csapatok parancsnoka, Dessewffy és Lázár pedig az osztrákok és nem az oroszok előtt tette le a fegyvert. Kiss Ernő felkiáltott:
Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!
A sortűz eldördült, de őt nem érte halálos találat, mire maga adott ki újabb tűzparancsot. Egy tiszt odalépett hozzá és közvetlen közelről fejbe lőtte. Utolsó szavaik méltók az emlékezetre:
Kiss Ernő: „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük”.
Schweidel József: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot”.
Dessewffy Arisztid: „Tegnap hősök kellettek, ma mártirok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata”.
Lázár Vilmos: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek”.
Éljen a haza!
Ezt követően Franz Bott császári-királyi hóhér vette át a stafétát. A kilenc főtiszt feketét viselt és fehér inget, egyedül Leiningen-Westerburg Károly viselte honvéd tábornoki egyenruháját, mert lefizette őreit. Előre meghatározott sorrendben léptek a bitó alá, utolsó szavaikat megőrizte az utókor.
Pöltenbergi Pölt Ernő minden társával kezet szorított, megcsókolta őket: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!”
Török Ignác: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam”.
Lahner György: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!”.
Knezich Károly: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat”.
Nagy-Sándor József következett: „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett”. Amikor a kötelet nyakába akasztották felkiáltott: „Éljen a haza!”
Leiningen-Westerburg Károly: „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját”. A bitó alatt: „Isten veletek bajtársak! Nemsokára más, igazabb bíró előtt fogunk állani!”
Aulich Lajos: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”
Damjanich János: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”
Vécsey Károly: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt„.
Az anekdota szerint Vécsey, a dúsgazdag magyar főnemes – akit családja kitagadott, mert nemcsak mondta, de így is tett: „Szegre akasztom osztrák kardomat, magyar vagyok, hazámmal tartok…” – odalépett a szerb paraszti sorból származó Damjanich hullájához és megcsókolta a kezét. Gyönyörű jelenete ez a kort fűtő szabadság, egyenlőség, testvériség megnyilvánulásának, de sokan kétségbe vonják hitelességét.
A kivégzés után a holttesteket elrettentésül közszemlére tették, majd az agyonlőtt tábornokokat lemeztelenítve – ruhájuk a hóhért illették – a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen, a bitók tövében temették el, melléjük döntötték az akasztófa oszlopát.
A hazáért mindnyájunkra számot tarthat ön!
Nemeskürty István 1848-49. “Kik érted haltak, szent világszabadság” című könyvében felemelő történetet idéz, ami a maga egyszerűségében is tökéletesen visszaadja szabadságharcunk szellemiségét.
Történt ugyanis, hogy Komárom elvonuló őrségének felajánlották, mivel vitéz katonák, rangjuk megtartása mellett, rendes fizetéssel átléphetnek az osztrák hadseregbe.
Fölszólítását mély csend követé. Senki se lépett ki a sorból. Egy vén altiszt azonban hangosan és nyugodtan így szól:
– Tábornok úr! Az osztrákokhoz nem lépünk át. De ha a hazának ismét szüksége lesz ránk, mindnyájunkra számot tarthat ön!
Aradon 1849 augusztusa és 1850 februárja között még három honvédtisztet végeztek ki. Augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni. 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát, és 1850 február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott.
