A XIX. század második felének Magyarországán tényleg nem létezett gyűlöletesebb személy Julius von Haynaunál, az ország teljhatalmú katonai parancsnokánál. Okkal. Itteni működését, életének későbbi szakaszát halálának körülményeit is beleértve számos legenda, mendemonda szövi át, amelyek teljes lebontására nem vállalkozhatunk, csupán néhány érdekes részlet bemutatására:
- Mennyiben múlt Haynaun a megtorlás kegyetlensége?
- Az orosz cár miért próbálta lebeszélni Ferenc Józsefet a vérontásról?
- Miért hívták vissza Haynaut Magyarországról 1850-ben?
- Valójában szadista volt ez az ember?
- Kik és miért verték meg Londonban?
- Mi az igazság abból, hogy véletlenül élve temették el?
Ferenc József volt a fő bűnös
Az 1849-es szabadságharc utáni megtorlás már januárban elkezdődött, ám a fegyverletétel után vált tömegessé, a Haynau vezette katonai diktatúra idején érte el csúcspontját. Összesen csaknem 150 embert végeztek ki, a katonák és politikusok mellett szokatlan módon papokat, tanítókat, civileket is, ezreket ítéltek a lassú halállal felérő 10-20 éves várfogságra.
Ő volt az, aki saját kormányának határozatást megmásítva elrendelte, hogy a „bűnösökkel” szemben halálbüntetés is kiróható. Majd ugyancsak a minisztertanács döntését felülírva kiadta, hogy Haynau haditörvényszékének ítéleteire nem kell előzetes jóváhagyás, hanem csak utólag, végrehajtásuk után kell Bécsbe jelenteni.
Haynaut rendet csinálni küldte Magyarországra és úgy engedte korlátok nélkül tevékenykedni, hogy jól tudta, mit várhat tőle. A »bresciai hiéna« csupán eszköz volt, de megígérte, hogy gyökerestől irtja ki a gazt, a magyarok száz évig nem fognak még egy rebelliót kirobbantani
– mondja a 24.hu-nak Dr. Hermann Róbert történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese.
Önmagában az a tény is a császár akaratát jelzi a háttérben, hogy Haynau visszahívása után is még éveket kellett várni az első amnesztiára.
A cár a fiát is elküldte Bécsbe
Közismert, hogy a szabadságharcot végül leverő I. Miklós orosz cár a „büntetés” kérdésében önmérsékletre intette az ifjú osztrák császárt. A két hatalom között kiadatási szerződés volt érvényben, de az oroszok tényleg tiszta lelkiismerettel ígérték honvédtisztjeinknek: aki megadja magát, az életét legalább megmentheti.
A cár úgy fogalmazott, hogy kegyelmet a megtévedetteknek, vagyis Bécs ne törjön a magyar katonai vezetők életére, kezelje őket megtért tévelygőkként.
Ennek érdekében maga Miklós cár több levelet írt Ferenc Józsefnek, sőt még fiát, a későbbi II. Sándort is a császárvárosba küldte erről tárgyalni. Paszkevics herceg, az orosz csapatok magyarországi főparancsnoka pedig Schwarzenberg miniszterelnököt bombázta ugyanezzel. Józan önérdek volt, nem valamiféle emberbaráti szeretet Európa zsandárjától, ahogy akkoriban zsarnoki kormányzati módszerei miatt Miklóst nevezték.
Az osztrákokkal ellentétben az oroszok felismerték, hogy itt nem pár izgató keltette zavargásról volt szó, hanem az egész magyar nemzet állt fel az elnyomással szemben. Oroszország érdeke pedig az erős Habsburg Monarchia volt, ami csak a magyarokkal való megbékéléssel nyerheti vissza akcióképességét
– fogalmaz a történész.
Tudta jól, mit beszél, 1830-31-ben, a lengyel szabadságharc leverése után a cári bíróságok számtalan halálos ítéletet hoztak, de egyet sem hajtottak végre. A modell működőképes volt, de Bécs nem kívánta alkalmazni. I. Miklós később rettenetesen felháborodott az első kivégzések hallatán, és az oroszok tényleg segítettek:
Szadista volt?
De térjünk vissza Haynauhoz. Tudjuk, hogy elődjének, Alfred zu Windisch-Grätz hercegnek komoly lelkifurdalást okozott, ha alá kellett írnia egy halálos ítéletet, de Haynaunak nem voltak ilyen problémái. Szadistának azért nem nevezhetjük, mert nem kéjelgett a kivégzésekben, ám több modern tudományos munka is született arról, hogy vajon szociopata, vagy pszichopata volt-e. A legfrissebb eredmények előbbit valószínűsítik.
Kőkemény katonaként úgy teljesítette a parancsot, ahogy ő jónak gondolta, ahogy fent idéztük azért jött Magyarországra, hogy a forradalom írmagját is kiirtsa. Úgy gondolta, erre a vérfürdő a legalkalmasabb módszer, hát minden további nélkül alkalmazta.
Néha viszont megdöbbentően szentimentális tudott lenni. Hiteles források számolnak be róla, hogy amikor kegyelemben részesülő magyarok felkeresték őt hálájukkal, Haynau elsírta magát.
Visszahívták, mert kegyelmet adott
Így is épp elég kárt okozott, de mégis viszonylag hamar, 1850. június 8-án visszavonták megbízatását, visszarendelték Bécsbe. Ennek hátterében érdekes politikai játszma húzódik. Indok volt egyrészt állandó konfliktusa az osztrák kormánnyal, amiért folyvást beavatkozott a magyarországi polgári igazgatás dolgaiba. A fő ok azonban meglepő módon egy tömeges amnesztiáról szóló rendelet volt.
Történt ugyanis, hogy április-májusra lezárultak a hadba lépést és a trónfosztást megszavazó magyar országgyűlési képviselők perei, felségárulás vádjára 100-as nagyságrendben születtek a halálos ítéletek.
Csakhogy az addigi kivégzések miatt olyan nagy volt a nemzetközi felháborodás, hogy az osztrák vezetés tudta jól: ezeket az ítéleteket meg lehet hozni, de végrehajtani nem szabad. Máskülönben a Monarchia soha nem látott módon elszigetelődik. Ezért hát előre eltervezték, hogy a császár közbelép, és 8-15 évi várfogságra enyhíti az ítéleteket.
Amikor Haynau erről bécsi kapcsolatai által értesült, egyből átlátta a helyzetet. Ha Ferenc József most hirtelen kegyet gyakorol, azzal az egész eddigi »balhét« egy csapásra az ő nyakába varrja
– világít rá Hermann Róbert.
Példátlan lépésre szánta el magát: élve a korábban rá ruházott joggal – amivel ugye a császár már akkor is saját kezeit mosta – magához rendelte az első 30 elítélt ügyét, és amnesztiában részesítette őket. Nem enyhített, nem küldte őket börtönbe, hanem bíróság által a létező legsúlyosabb vádban, felségárulásban bűnösnek talált személyeket egyszerűen szabadon engedett.
Ez kivágta a biztosítékot a császárvárosban, az akkor 64 esztendős táborszernagyot érdemei elismerése mellett csöndben nyugdíjazták.
Nagyot futott, mégis csúnyán megverték
Érdekes bepillantást enged a tábornok gondolkodásmódjába, hogy ezek után Magyarországon, Szatmár megyében vásárolt birtokot és oda is költözött. Az akkori magyar divat szerint Kossuth-kalapot hordott és Kossuth-szakállat növesztett, rendre kereste a társadalmi rangjának megfelelő társaságot, majd őszintén csodálkozott, hogy senki nem hajlandó vele szóba állni. nemcsak az urak, a polgárok és parasztok is elfordultak, ha az útjukba került.
Nyugdíjas éveiben beutazta Nyugat-Európát, Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban tömegtüntetések kísérték a bresciai hiéna, a magyarok hóhérának látogatását. A legrosszabbul egy londoni sörgyárban járt 1850-ben. Az üzemlátogatásra érkező Haynau kézírására büszkén azonnal beírta nevét a vendégkönyvbe, ami nagy hiba volt, a történész szavaival:
Azonnal híre ment, hogy ki ez a nagy bajszú, idős úr, az angol sörmunkások pedig nem tétováztak: törlesztettek Magyarországért.
Az incidensről alábbi cikk szól részletesen, most csak annyi, Julius Jacob von Haynaut rettenetesen megverték, ha a rendőrség nem avatkozik közbe, talán meg is ölik. Javára legyen viszont mondva, hogy csaknem 70 esztendősen úgy futott üldözői elől, mint a nyúl.
Élve temették volna?
Végezetül a táborszernagy halála: 1853. március 14-én hunyt el Bécsben. Éppen az észak-itáliai felkelés leverésének évfordulóját ünnepelte nagy társaságban, amikor agyvérzést kapott, a kiérkező orvos már csak a halálát tudta megállapítani. Ez a „hivatalos” verzió, amely mellett több elmélet létezik.
Az egyik szerint például amikor másnap a boncasztalon felnyitották a koponyáját, elborzadva látták, hogy agyveleje lüktet, vagyis az ember még él. Egy orvos rögvest elájult, míg egy másik szenvedéseitől megszabadítva hosszú kést vágott szabadon lévő agyba.
Van durvább is. Haynau katonai pompával rendezett temetésével nem várták meg a lányát, akit ez annyira zavart, hogy apja exhumálását kérte. Amikor a sírt felnyitották, a férfit hasán fekve, körmei alatt beszáradt vérrel találták, vagyis élve temették el.
Hermann Róbert ezeket és a hasonló történeteket a legendárium részének tekinti.
Az igazság az, semmi nem bizonyítja a rémtörténeteket, a tudomány szerint el kell fogadnunk, hogy Julius von Haynau ha nem is ágyban párnák között, de szép kort megélve, hirtelen jött agyvérzésben hunyt el fájdalmak, kétségbeesés, szenvedés nélkül.
(Kiemelt kép: Wikipedia)
