Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter Tusványoson azt mondta, még nem döntötték el, hogy “a határon túli, magyarul beszélő cigányság tehertétel vagy erőforrás”.
Sem politizálni, sem moralizálni sem szeretnénk, csupán leporolni az emlékeket arról a néhány, 27 évvel ezelőtti napról, amikor Marosvásárhely főterén helyi cigányok gyakorlatilag harcba mentek, életüket kockáztatták a magyar lakosság védelmében.
Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!
– hangzott akkor és ott a legendává vált mondat, majd a “magyarul beszélő emberek” együtt visszaverték a felheccelt, felfegyverzett román csőcselék támadását. Balog Zoltán 2010-ben saját kezével tüntetett ki ezért három “magyarul beszélő cigányt”.
Felhergelt, leitatott tömeg
Kezdjük az elején. Az 1989-es romániai forradalom eseményeit ma még túlzás lenne történelemnek nevezni, de annyi bizonyos, magyarok, románok összefogva, együtt söpörték el Ceausescut és diktatúráját. A háttérben azonban a régi elit kiválóan keverte a “magyar kártyát”.
A románság között suttogó propaganda, hamis hírek terjesztették Erdély elcsatolásának szándékát, míg a magyar kisebbséget román nacionalista támadásokkal, “megsemmisítéssel” riogatták.
Sikerrel.
Amikor 1990. március 15-én a vegyes lakosságú Marosvásárhely magyar polgárai a szabadságharc évfordulóját ünnepelték, a nacionalista Vatra Romaneasca – és állítólag a Securitate – szervezésében több településen magyarellenes tüntetések kezdődtek.
Március 19-én a Vatra már buszokkal szállította a lefizetett, leitatott csőcseléket a környező falvakból, polgárháborús helyzet alakult ki. A véres események másnap kezdődtek, ekkor már magyar lakásokba törtek be, törtek-zúztak, a polgármesteri hivatal épületéről is letépték a magyar nyelvű táblát.
Csata a főtéren, őrt álltak a romák
Megostromolták az RMDSZ székházát, ekkor verték meg úgy Sütő Andrást, hogy egyik szemét elvesztette. A katonák még mindig nem avatkoztak közbe, a magyarok viszont ezrével vonultak utcára igazságot követelve.
A két tömeget rendőrkordon választotta el, a városba vezető utakat lezárták. A katonaság csak a verőlegényeket szállító buszokat engedte be – már amelyik eljutott odáig. Mert a környékbeli falvak magyar és “magyarul beszélő cigány” lakossága útzárakat emelt, kövekkel, Molotov-koktélokkal bírta hazatérésre városba tartó csőcseléket.
Aztán Marosvásárhelyen elszabadult a pokol. A románok áttörték a gyenge rendőrsorfalat, és a fegyvertelen magyar csoportra vetették magukat. Ők a padokról feltépett lécekkel, az ablakokból kidobált eszközökkel védték magukat, visszaverték az első pár rohamot, de hosszabb távon esélyük sem volt. A katonák tétlenül nézték.
“Ha ott vagytok, megyünk mi nektek!”
De a vásárhelyiek nem voltak egyedül. Sok környékbeli településről érkeztek magyarok, úton voltak már a Nyárád-menti székelyek az idős Márkus István vezetésével, amikor mint egy felmentő sereg, betörtek a térre a romák.
Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk. Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé
– emlékezett vissza Puczi Béla, a vásárhelyi romák egyik vezéralakja.
Azok a bizonyos “magyarul beszélő cigányok” eldöntötték a csatát, és hogy senkiben ne maradjon kétség miért jöttek, egyikük elkiáltotta magát:
Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!
A harc két órán belül véget ért, romák, magyarok és a végül megérkező székelyek szétkergették a randalírozókat, “a románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül”.
Mikor végre megnyugodtak a kedélyek, a román bíróság hat embert ítélt börtönbüntetésre az események miatt: három magyart és három magyar romát, köztük Puczi Bélát utcai huliganizmusért.
Sokáig késett a hála
A Roma Sajtóközpont gondozásában kiadott könyvének címe szomorú: Marosvásárhely, 1990: három napig magyar – egy roma a barikád magyar oldaláról.
Idővel a magyar állam is észbe kapott, a marosvásárhelyi fekete március 20. évfordulóján az események hat hősét, köztük három romát tüntettek ki Petőfi Emléklap a Helytállásért elismeréssel: Lőrinczi József, Puczi Béla (posztumusz), Sütő József, Szilágyi József, Szilveszteri Kis Péter (posztumusz), Tóth Árpád (posztumusz).
A kitüntetéseket Balog Zoltán, akkor még mint az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke adta át a Terror Háza Múzeumban. Schmidt Mária, a múzeum főigazgatója akkor azt mondta: “Van miért pironkodnunk.”
Magyarnak érezték magukat
Ha valakinek még nem lenne tiszta, miért vállalták az életveszélyt a marosvásárhelyi “magyarul beszélő cigányok”, azoknak Puczi Bélát idézzük egy élőszavas interjú alapján:
Ami minket, a cigányokat illette, Marosvásárhelyen nem történt volna semmi, ha nem éreztük volna magunkat magyaroknak. Mivelhogy Romániában akkor nem létezett cigány nemzet, mi, a magyar nyelvű cigányok akkor a magyar nemzet mellé álltunk és próbáltunk segíteni a magyarokon […] Mi, a cigányok azt tettük, amit jónak láttunk akkor, nem kötelezett minket senki. De úgy éreztük, hogy egy olyan magyar világban – ezt értem Erdélyre – nőttünk fel, hogy magyarnak éreztük magunkat, és kötelességünknek láttuk, hogy az erdélyi magyarságot segítsük. Mert tudtuk, ha az erdélyi magyarság elesik, akkor mi is. Aztán cigányok, mi következtünk volna.
A Roma Sajtóközpont a héten indít gyűjtést egy emléktáblára Puczi Béla tiszteletére.
